Egy megtört átok súlya

– Minden tiszteletem – próbálta tompítani illetlen megjegyzése élét a Szabi –, de maga negyvenéves, és hatvan kiló. Bírni fogja?

Zommer Endréről sok városbeli hitte, hogy Szabolcsnak hívják, de aki közelebbről ismerte, tudta, hogy a téeszes időkben ő intézte a szabadnapokat, akkor ragadt rá ez a név. Nem csak simán Szabi, hanem a Szabi. A rendszerváltás óta idénymunkásokat szervezett a földekre.

A valóban törékeny alkatú nőt látványosan hidegen hagyta, hogy hölgyek kora, súlya tiltott beszédtéma-e, és meglepően határozott hangon válaszolt:

– Nálam alkalmasabb embert gereblyézésre nem talál.

A férfi maga elé mosolyogva szólalt meg:

– Ugye nem a képességeimben kételkedik… – közben belepillantott az előtte fekvő önéletrajzba –, kedves Tamara?

Tamara sötétlila kosztümben állt a konténeriroda közepén, mintha valami értelmiségi állásinterjún lenne, görcsösen szorított melléhez egy nagyobb paksamétát, azzal közelített a Szabi íróasztalához.

– Inkább a saját képességemben bízom – Elővette legtitokzatosabb hangját, és valami ijesztően átszellemült nézést. – Én ugyanis… – és letette a papírokat az íróasztalra – nem tudok nyomot hagyni.

A Szabi fintorgott.

– Önéletrajz? Referenciák? Nálam erre semmi szükség. Egyszerű melósokat közvetítek ki – Belenézett a még mindig furcsán csillogó szemekbe, ami kicsit kényelmetlen érzés volt számára, de aztán eszébe jutott valami, amitől egy előtörő nevetést kellett elfojtania: – Magánál zakkantabbakat is. Öltözzön át valami kevésbé hivatalosba, mielőtt kimegy a földekre!

Tamara arca visszarendeződött, még mosolyra is görbült a szája vége a sikerélménytől, majd sietősen kifelé vette az irányt. A vállalkozó eddig nem is nézte meg jobban magának a jelentkezőt, de ahogy távozóban megvillant előtte a hölgy zöld divatbakancsa, hirtelen késztetést érzett, hogy utánaszóljon.

– Mióta van ez a… képessége?

– 2006. június 30-a óta.

A Szabi testét megint egy szusszanásnyi nevetésféle rándította meg.

– Honnan tudja ilyen pontosan?

– Apám születésnapja – vont vállat Tamara még mindig háttal. – Akkor történt.

„2006. június 30-a” – tűnődött a Szabi. „Újjászületésem napja, micsoda egybeesés!” És dolgára engedte a nőt.

* * *

A Szabi kicsit bolyongott a földeken, mire megtalálta a különös gereblyés nőt. Ahogy közelebb ért, feltűnt neki, hogy az a zöld női bakancs ugyanolyan rosszul illik most a rongyos kantáros nadrághoz, mint azelőtt a sötétlila kosztümhöz. Egy vízzel töltött üdítős palackot nyújtott felé, hogy valami ürügye legyen megszólítani.

– Rohadtul tűz ma a nap. Gondoltam, megnézem, hogy viseli.

Tamara nem válaszolt, egy reményvesztett sóhajjal nekilátott a csavaros kupakkal megküzdeni.

– Rájöttem, hogy ki maga.

Tamara lesütötte a szemét, kapkodva zsebre tette a vizet, és vadul gereblyézni kezdett.

– Először a cipője volt ismerős, de most már az arca is. Tényleg maga az.

Tamara kicsit lassabb mozdulatokkal folytatta a munkát, félig elfordított arccal fülelt.

– 2006 tavaszán kórházba kerültem. Bőrrákkal. Öt százalékot adott a doktor a túlélésre. A főorvos bemutatott egy fiatal doktornőt, vagyis inkább még csak hallgató volt, aki egy kísérleti gyógyszerről beszélt, amit az egyetemi kutatócsoportja fejlesztett ki. Aláírtam egy papírt, hogy minden kockázatot én vállalok. Miért is ne vállaltam volna, mit veszíthettem? 2006. június 30-án. Most itt vagyok. Maga is itt van. Olvastam az önéletrajzában, hogy hogyan került ide. Sosem lett orvos. Tizenegy munkahelye volt, egyre távolabb került a jól fizető állásoktól, meg a nagyvárosoktól. Mi történt?

Tamara leejtette a gereblye nyelét, sóhajtott, de megvárta, hogy a Szabi újra szóljon.

– Miért gondolja, hogy nem tud nyomot hagyni?

– Beadtam a szert a betegnek. Nagyon izgatott voltam. El akartam mondani valakinek, hogy én leszek az új rákgyógyszer feltalálója. Felhívtam apámat. Aznap volt a születésnapja. Nagyon mérges volt, hogy nem őt köszöntöttem fel először. Ő mondta nekem… Hogy nem… Hogy nem hagyhatok nyomot a világban. Azóta nem tudtam megtörni azt az átkot. Nézze! Lépek, és nincs. Nincs nyom.

A Szabi nem nézett a földre. Tamara arcát nézte, hogy levegőért kapkod, izzad, rázkódik, ahogy a földet tapossa. Amint felfogta, mi történik, megszólította:

– Nyugodjon meg, kérem! – De Tamara nem vette észre, csak taposott kétségbeesetten. – Tamara! – kiabált rá a Szabi. Tamara abbahagyta, a lábát nézve zihált. – Új életet adott nekem. Mindig emlékezni fogok magára. Bennem nyomot tudott hagyni.

A Szabi zavarba jött. Nem bírta tétlenül nézni, hogy az a nő kínlódik. A nő, aki az ő kínjait azon a napon nem nézte tétlenül. Kereste a tekintetét, hiába. Jó lett volna tudni, hogy elvárja a közeledését, vagy tolakodásnak venné. Oda-vissza toporgott, aztán fél karral mégis átölelte.

Tamara nem tiltakozott. Elcsendesedve összébb húzta magát, mint egy sérült veréb.

Egy ideig így is maradt, aztán ijedten pillantott maga elé. Egy női divatbakancs nyomára szegeződött a tekintete. Fölkapta a gereblyét, hogy eltüntesse. Közben újra észrevett néhány bakancsnyomot. Zavartan kapkodott, hogy melyiket gereblyézze el először. Újabb és újabb nyomokat vett észre, és gereblyézett, gereblyézett, a szeme könnyezett, sietve letörölte, hogy mehessen a következő nyomot elkaparni, de a könnyek csak jöttek, jöttek, míg már semmit sem látott, és akkor térdre esett, és már csak zokogott.

– Mára hazamehet – akarta mondani neki a Szabi, de elcsuklott a hangja.