Leszakadt világítás

Pintér Illangó
Leszakadt világítás

Tege eldöntötte, hogy öngyilkos lesz. Ezer oka akadt rá. Ezek közül ezek voltak a főbbek.
1. Tege volt a neve, ami igen ritka. Idegesítette, hogy mindenki visszakérdez, jól hallotta-e, majd elcsodálkozik, hogy még senkitől sem hallotta.
2. Kicsi kora óta, ha esni kezdett az eső, kiszaladt és kiabált. Nem tehetett róla, ez tört ki belőle ösztönösen, megfékezhetetlenül. Ha éjjel kezdett el esni és akkor rohant ki az egyébként békében alvó kisváros utcáira őrjöngve ordítani, bizony sorra jöttek a feljelentések „csendháborítás” címszóval. Többen hanganyagot is készítettek, így mostanra Tege adóssága bizony milliókat nyomott, ami a sok bírságból gyűlt össze, amit nem tudott kifizetni, ezért folyton menekült a rendőrség elől, nehogy le kelljen ülnie az összeget. Emiatt lakott most épp egy apró kényszerlakásban. „Lakás? Gúny ezt mondani erre az egyszobás kis valamire…” – gondolta éppen. S miért nem volt pénze befizetni a csekkeket? Erről a harmadik öngyilkossági indoka tehetett.
3. Ahogy a többi dolog, a drog is egyre jobban drágult. Sőt! Sokkal gyorsabban, mint az egyéb fogyasztási cikkek. Ráadásul egyre nehezebben lehetett hozzájutni az újabb és újabb anyaghoz. Ez pedig akkora, de akkora szívfájdalmat okozott neki. Ráadásul a zsaruk ezt a szerhasználati szokását sem nézték túl jó szemmel…
Tege tehát most a szobája legsötétebb sarkában ült. Lámpát sem kapcsolt ezen az estén. A lakás szinte teljesen üres volt, csupán egy csupasz polc, egy szék és egy asztal éktelenkedett a helyiségben. Meg néhány szétdobált ruha az ágyon, ami még helyet foglalt. Minden igen megviselten festett. Aznap épp nem jutott kábítószerhez, így csak ült, térdeit felhúzva, bámulva a messzeségbe – ami nem is volt olyan távol, hiszen kissé lefelé nézett és igen hamar találkozott tekintete a koszos padlóval. Mégis, mintha átlátott volna rajta.
A halál kecsegtette. Kötél, kés, méreg – mindegy, csak el ebből a mocskos világból, el onnan, ahol még egy morzsa anyagot sem találni már! Ennyi töltötte ki az agyát kerek két órája. De ebbe az egyhangú gondolatba minduntalan belekiáltott egy másik vékony hangocska. Egy kétségbeesett, kilátástalan hang.
Annyira emlékeztette valamire. Igen, tudta mire – de ezt nem akarta beismerni. Régi történet volt, nagyon régi, és ő el akarta felejteni minden áron. Mégis, ha volt egyetlen egy teljesen józan perce, egyből ez a hang kiáltott benne. Most… most pedig teljes két órája ez az emlék kínozta, ez, ami átsütött a kábítószer utáni sóvárgás ködén is. „Ne, ne! Anya, anya!” – hallotta még mindig. „Ne sírj, kisfiam” – válaszolta a meleg hang, ami akkor remegett. „Isten szeret. Majd találkozunk!” „Ne, ne, ne” – zokogott a hang benne, mikor elvitték az anyját tőle és nem látta többé. Soha többé. Nem is tudta, miért, hogyan. Hányszor zokogott azóta: „Ne, ne, ne…!”
Amikor káromkodott.
Amikor puskázott a dolgozatnál.
Amikor bulizni ment.
Amikor verekedett a buszon.
Amikor lányokat csávázott be.
Amikor elsőnek nyúlt kábítószerhez.
Amikor kirabolt egy gyanútlan járókelőt.
Amikor elkövette betöréseit.
Amikor kirabolt egy bankot.
S most, amikor öngyilkos akart lenni.
– Ah! Isten! Szeretet! Persze! Hogy bírt anyám ebbe kapaszkodni?! – köpött gúnyosan a padlóra és felállt. – Anya, anya…! – mormogta maga elé.
Felkapcsolta a villanyt, hogy lásson valamit az estében. Felvette azt a pólót és nadrágot, ami még mindig ott hevert fekvőhelyén. Összekötötte őket. Majd lasszót csinált belőlük. A csillár alá állította a széket és felkötötte a lámpát tartó vezetékre a trikóját. A széken állva a nyakára húzta a nadrágjából készült hurkot.
Furcsa érzéssel nézett a szőnyegtelen padlóra. Már sosem fogja érni a lába. Mindjárt eljön a vég.
Kényelmetlen érzése miatt felemelte a talpát és az egyik lábára helyezte a súlyát, majd vissza a másikra – mint egy kisiskolás, akit az igazgató szid éppen. S ettől a mozdulattól… igen, ettől a mozdulattól a rozoga szék összecsuklott és Tege ott csüngött a szobában hamarabb, mint gondolta. A tizedmásodpercek kimerevedtek számára.
„Mondom én, hogy az Isten is el akar veszejteni! Bebizonyította, hogy nem szeret” – gondolta, mint utolsó gondolatát. Mégis miért rogyott volna össze a szék másképp, ha nem is volt nehéz? Hisz három napja nem evett már! Nem volt hozzá kedve és egyébként sem volt egy erős testalkatú valaki.
Behunyta a szemét és érezte, ahogy a tüdejéből szökik a levegő. Forogni kezdett vele a világ. Vagy ő a világgal? A rögtönzött kötél rászorult a nyakára, érezte, mindjárt jön az a bizonyos reccsenés, érezte, ahogy fuldoklik.
De hirtelen úgy tűnt számára, hogy zuhan. Azt hitte, ez a vég. Ez a halál szakadéka. Azonban egy végtelen másodperc elteltével erős ütést érzett az ülepén és abban a pillanatban, mint kés, hatolt tüdejébe a levegő.
Erre az eddig zárva tartott szemét kinyitotta. A szobája padlóján ült, nyakán kötél, fején lámpabúra.
A helyiségben koromsötét uralkodott – leszakadt a világítás. De fejében annál nagyobb világosság született: a lámpa átesett a szívébe, ami visszatükrözött az agyába. „A véletlenek! A lámpa! A szék!” – villant belé rettentő fénnyel. „Isten meg akar tartani. Ő…” – gondolatsora itt megszakadt, mert ezzel együtemben szitálni kezdett kint az eső, majd rögvest zuhogásba hágott át.
Tege mintegy kábulatban, kinézett az ablakon. Csak esőcseppeket látott. Érezte, ahogy talpa és nyelve bizseregni kezd. Az ismerős érzés, amitől eddig mindig kirohant a ház elé ordítozni, ismét hatalmába kerítette.
Felpattant. Ledobta magáról a ruhakötelet és a lámpabúrát, majd kényszerének engedelmeskedve kirohant az utcára.
– Isten szeret! Ő szeret! Bebizonyította! – kiáltozta teli torokból és táncra perdült az éjjeli utcán.
Hangoskodására egyre több lakásban gyúlt fény és egyre több ablaktábla csapódott ki, ahonnan nem túl kedves szavak röppentek felé, hogy elmagyarázzák neki, fogja már be a száját éjnek évadján…