Hozzáállás kérdése

– Mama muszáj meglátogatni a papát? – kérdezte Zalánka egy alig hat éves, pöttöm sárga esőkabátot viselő kis pingvin külsejű kisfiúcska.
– Igen! Tudod az ember hirtelen öregszik meg, és még gyorsabban lesz magányos! Tanuld meg, hogy a szenvedőket istápolni illik! – pirított rá kedvesen nagyanyja, aki rengeteget dolgozott, de sohasem mert volna panaszkodni, hiszen milyen emberi hozzáállás lett volna az, ha Deákné panaszkodásra adja fejét.
Ömlött a jéghideg, kissé már fagyos ősz végi eső, amikor bementek meglátogatni az Osztrák Magyar Monarchia idején született dédi papát, aki vasúti bakter volt, és földművelő, és aki olyan kackiás, délceg, pödört bajuszt viselt arcán, mint idősebb korában Ferenc József. Már jócskán demencia, és Alzheimer-kór kínozta az öreget. A nővéreket romantikus udvarlóként párszor még csipkedte, mintha csak tűzről pattant mennyecskék lettek volna, és minden orvostól szivart követelt.
– Hová tettem a minőségi császár-szivarjaimat? – panaszkodott, méltatlankodott. Folyvást keresett valamit, amit úgy sem talált meg. A barátságosabb nővérek aztán hoztak neki egy fél csutka szivarcsonkot, amivel az öreg kedvére pöfékelhetett, és úgy tűnt az volt az egyetlen öröme, ha kékesen láthatta felszállani szájából a masszív, sűrű dohányfüstöt. Ilyen esetekben mindig a régmúlt világ emlékeibe révedt, és anekdotázva, kedélyesen lyukat beszélt a többi betegtársa hasába is, akikkel egy kórteremben volt elszállásolva. Nyolc gyereke volt, ám közülük csupán négy mihaszna nő testvér maradt életben. A többit vagy a háború, vagy a betegség tizedelte meg. A kórházi ágy melletti kis fémasztalkán mindig volt elegendő víz, egy-két szem kétszersült, és rántott hús, vagy csirke, hiszen az öreg valósággal ki nem állhatta a gusztustalan moslékra hasonlító kórházi kosztot. Egyik lánya Zalán nagymamája volt az, aki öregkorára ápolta, gondozta és pénzt fizetett azért, hogy a lehető legjobb ellátást kaphassa idős apja.
Egyik éjszaka rejtélyes módon eltűnt az öreg sörtés fogkeféje a hozzávaló, zöldmasszás, kámforízű fogpasztával együtt, melyet megenni is szeretett, ha nassolni vágyott. Míg másnap az utolsó falatig elfogyott szintén rejtélyes körülmények között a rántott csirkék egész gusztusos kis kupaca. Mikor a nagymama meglátogatta apját a kórházban rendszerint mindig egy újabb, hihetetlen történtet hallott a partizánokról, és a császári tisztekről, akik az éjszaka titokzatos leple alatt kis híján mindent felzabáltak, és Lőrinc bácsi most azért éhezik, mert ezek a nyüves gazemberek nem tudtak mértéket parancsolni korgó gyomruknak.
– Jó napot papa! Hát hogy érzi máma magát? Már megint ki ette meg maga helyet a rántott csirkét, hadd halljam csak?! – tette ellenségesen, parancsolva csípőre a kezét a nagymama.
– Hát maga meg ki a fene?! Már megint itt vannak az oroszok?! – kérdezte öntudatlanul, értetlenkedve, és már készült, hogy fedezékbe vonuljon a hófehér kórházi takarók menedéke alatt.
– No, no! Enyje! Hát szép dolog ez? Nem ismeri meg a saját lányát?! Hát ki vagyok én?
– Hát… talán egy kém vagy spion… besúgó…? – próbálgatta az öreg, de sehogyan sem bírta már kitalálni.
– Terézke vagyok a maga kislánya! Ez pedig itt mellettem a maga dédunokája a Zalánka! Gyere csak Zalánka! Köszönj szépen a papának, és add oda neki a túró rúdit! Látja milyen gondoskodó kis emberkére akadt még édességet is hozott magának.
A kisfiú bátortalanul, félszegen pingvin-módra odatotyogott az öreghez, aki hitte is, meg nem is, hogy neki hirtelen a semmiből egy új családja lett. De azért a pöttöm, hurkás kis kezekből óvatosan elfogadta a túró rúdit és jóízűen, mintha szivar volna már készült rá, hogy rágyújthasson.
– Köszönöm fiatal barátom! – rázott kezet Zalánkával. – Szép szál legény vagy ám! Osztán lovagolni tudsz-e, mert pont ilyen emberekre volna szükség, hogy leszámolhassunk egyszer és mindenkorra a partizánokkal! – rázott kezet a semmit sem értő, kíváncsian bámuló kisgyerekkel.
– Jaj, hát már megint rá akar gyújtani! Hányszor megmondtam, hogy a kórházban tilos a dohányzás! Tönkre akarja tenni a törékeny egészségét?! Egye meg szépen azt a túrórúdit!
– Á! Tényleg! – csak most vette észre, hogy a csokis, túrós édesség még csak nem is füstöl. Fogta és nyammogni kezdte majdnem hibátlan fogsorával.
– Miért nincsen megborotválkozva? Hányszor mondjam még magának, hogy a borostás áll egy cseppet sem vonzó?! – kiment és szólt egy ügyeletes nővérnek, akit valósággal bevonszolt a kórterembe:
– Látja itt ezt az idős embert? Miért nem borotválták meg?!
– Nem kérte! – jött a lusta válasz.
– Papa? Hova lett a borotvakészlete? Csak ne mondja azt, hogy azt is a partizánok vitték el, mert kitérek a béketűrésből!
– Jaj nem ő voltak, hanem a németek!
– Persze, persze! No, akkor most gyorsan megborotválom! Még szerencse, hogy készültem az ilyen esetekre is! Csináljon csak maga mellett egy kis helyet! – azzal megfogott egy széket, és közelebb húzta az öreghez, aki megpróbált tiltakozni, de lánya már vette is elő a borotvahabot és vastagon máris bepacsmagolta egész arcát, majd fogott egy Gilette-borotvát és szakszerű mozdulatokkal borotválni kezdte az idős embert, míg a kórterem többi lakója csak bámult nagyokat.
– Most pedig, ha jót akar magának akkor veszteg marad, mert eltalálom vágni valamijét! – figyelmeztette cinikusan. Az öregnek sem kellett több. Pontosan érezte, hogy ezt a nagymamakorú nőt – aki állítólag a lánya volt -, kemény, vaskos fából faragták, és nem jó vele újat húzni. Így nyugton maradt hiperaktív, izgő-mozgó természete ellenére is!
A nagymama alig tíz perces művelettel olyan délceg, katonás daliát varázsolt aggastyán apjából, hogy még a bajsza is úgy állt, akár fiatal legénykorában.
– Mondja izé… lelkem… elhozta a kardomat és a lovamat? – kérdezte az öreg. Még józan pillanataiban is folyton össze-vissza beszélt.
– Nem papa! Ugyan hova gondol! Most pedig szépen megeszegeti itt előttem a finom ebédet! Kapros tökfőzeléket hoztam rántott hússal, amit annyira szeret! – már vette is elő a kis műanyag ételhordókba gondosan becsomagolt, gusztusos eledelt, hiszen a nagymama mindig is büszke volt gasztronómiai tudományára.
– Pfúj! Ezt az undorító mócsingot lelkem én meg nem eszem, még ha száz lóval is kell elvontatni! – grimaszolt, fújolt az öreg, akár egy kisgyerek. Még Zalánka is jókat mosolygott nagyanyja ruhájába csimpaszkodva, mert eredetileg félt, és tartott az ismeretlen öregember haragjától.
– Ne idegesítsen fel papa kérem! Kap szép szalvétát, és tessék megenni! – azzal szalvétát kötött az öreg rücskös, fonnyadt nyakába, és máris etetni kezdte, akár egy nagyra nőtt csecsemőt.
– Egy kanálkát anyukának! Még egyet Zalánka kedvéért! Így ni! Ugye milyen finom?
Az öreg kényszeredetten, visszataszítóan nyelte le a főzelékmócsingokat, hiszen más választása nem igen akadt. Majd alig várta, hogy a rántott húst is megehesse.
– Érdekes a rántott húst azt bezzeg megeszi!
– Azért édes lelkem, mert az hús, és egy férfinak húsra van szüksége, nem holmi moslékra! – ez utóbbi kijelentését a kórterem többi lakója is hangos tetszésnyilvánítással díjazta. Az öreg mindig elemében volt, ha tapsot kaphatott.
– Jól bánnak magával papa? – kérdezte a nagymama, mikor befejezték az étkezést.
– Hát… kevesebb gondoskodás hihetőbben hangzana! Inkább nem panaszkodom! – húzta magára a takarót, mint aki megborzongott a saját mondataitól.
– Hát szép dolog is lenne, ha nem érezné jól magát itt! Rendesen megfizetek én bárkit csak tisztességgel lássák el!
– Minek költeni a pénzt nemsokára úgy is vár az örök vadászmező! – mintha egy régi indiános filmből idézett volna.
– Ne butáskodjon papa, mert méregbe gurulok! Minél előbb meggyógyul annál hamarabb hazaengedik! Csak erre gondoljon, és meglássa meggyógyul!
– Osztán ez a kislegény meg kicsoda? – most vette észre ki tudja hányadik alkalommal kisunokáját, aki eddig csöndes egykedvűséggel gubbasztott nagyanyja háta mögött.
– Ő itt Zalánka! A maga dédunokája! Gyere kicsim! Fogj kezet a bácsival! Csak bátran! Nem fog megharapni! – szuszakolta előre unokáját az asszony.
– Cókolom… – hebegte alig halhatóan, reszketve a kisgyerek, és pufók ujjacskáit előre nyújtotta.
Az öregember kissé szűkre összehúzott, szúrós szemekkel méregette, vizslatta, majd különös mosoly jelent meg az arcán, és kinyújtott kezével kezet fogott az ismeretlen miniatűr rokonjával.
– Üdvözöllek dicső lovag! Te aztán rendes kis fickónak tűnsz! Majdcsak hadapród leszel már! – úgy tűnt az öreget kissé fárasztja már a beszéd, így a látogatási időt kicsit hamarabb berekesztették. A nagymama gondos precízséggel elpakolta a holmikat, és az ételhordókat, majd gondoskodón betakargatta az öreget, és óvatosan búcsút vettek tőle abban a reményben, hogy nemsokára újra üdvözölhetik.
Másnap kora reggel a nagymamát telefonon hívta az egyik ügyeletes főorvos és kérte, hogy fáradjon be a kórházba, ha tud, mert az idős ember, aki egész életét végig élte váratlanul, csöndesen örökre elaludt.