Virág és akarat

Alig várta, hogy beköltözzék a Dózsa György úti KOLESZ-ba! Már csak azért is, mert korai kamaszkora óta úgy érezte magát a Nógrád megyei kis faluban – ahol bezzeg mindenki ismert mindenkit, akár a rosszpénzt -, hogy a legtöbb rokona és ismerőse, mintha szándékosan is arra játszana, hogy minden aprócska titkát pontosan tudja. Ugyanis már régen eldöntötte, hogy szigorúan biztonságos keretek között elveszti szüzességét, és imádott fiúját viszont rajtakapta legjobb barátnőjével, így szakítás lett a vége.
Amikor lepakolta mázsás, vaskos turistazsákját és vagy két jókora modern utazóbőröndöt, amit folyamatosan aggódó anyja tukmált rá először jócskán meglepődött négy férőhelyes szobán és a szinte egérlyuknak látszó aprócska méretein.. S bár nem örült, hogy itt nem tud ágyat választani a legtöbb szintén csajos szobatársa barátságosnak, és közvetlennek tűnt így elsőre.
A közepesméretű, hosszú íróasztal valami miatt közvetlenül az ágy mellé került, amit azonnal a kis kockaalakú ablak felé fordított, hogy minden fény az asztalra essen. Elvégre természetes fénynél még mindig jobb dolgozni, mint lámpafénynél vakoskodni.
Ruhái nagy részét egyelőre csupán akkor csomagolta ki, mikor már úgy hellyel-közzel összebarátkozott jövendőbeli barátnőivel, és szövetségeseivel, akikkel közel négy teljes évig lesznek együtt, amíg egyetemi tanulmányokat folytatnak majd magyar-történelem szakon. És ha Isten is úgy gondolja cuma sum laude kapnak majd diplomát, mint általános sulis tanárok.
– Szia csajszi! Timi vagyok! Nagyon örülök a találkozásnak! – rázott vele azonnal kezet, egy Mezőcsáti, talpraesett vidéki lány, akiről érződött, hogy csupaszívű.
– Szia én Kata vagyok! – válaszolta egylőre méregetve, bizalmatlanul a másik lányt. – Én is örülök…
– Figyelj, tudom, hogy ezt most nagyon furin hangzik, de minden rendbe fog jönni, és jól összeszokunk majd! – vetette oda, mintha csak megpróbálnál tompítani, vagy megnyugtatni a Katában lévő egészségesnek ritkán nevezhető feszültséget.
– Kösz… nagyon rendes vagy… – jócskán meglepődött, mert kezdetben – legalább is -, nem szokott barátkozni.
Amikor mindent aprólékos gonddal kicsomagolt és elpakolt csupán csak akkor döbbent rá a valóságra: immáron teljesjogú felnőttnek számított a nagybetűs világban, melyet egy fikarcnyit sem érdekelt, hogy ki is ő tulajdonképpen. Egyszer fent és egyszer lent volt mindenhol a titkos jelszó.
Sokáig hallgatta még a folyosói hangokat. ,,Jobb lesz, ha hozzászokik! Elvégre négy évig szükségképp kénytelen lesz minden zajt befogadni, vagy hallgatni! Persze ez gondot fog majd jelenteni ha vizsgákra készül.” – gondolta magában.
A szomszéd szintén csajos szobában szólt a zene. Mintha a bulizós nyarat és ezzel a szabadságot is elakarták volna búcsúztatni azok, akik ott kaptak helyet.
Bárcsak létezne emberi empátia, vagy valami szövetségi tolerancia és csöndre vonatkozó emberi szabály, hogy este tíz óra után már tilos az efféle zenebona. Még két teljes óráig forgolódni tudott csak, amikor végül hajnali egy volt már mire sikerült úgy-ahogy elaludnia.
Másnap kora reggel hat óra körül totális másnapossággal ébredt. A legtöbb embert akkor veszi elő ehhez fogható instabil érzés, amikor jócskán felöntött a garatra, vagy kirúgott a hámból. Kata viszont sosem volt az a típus, aki csupán csak azért iszik, hogy kivívhassa ezzel barátai rokonszenvét.
Az első regisztrációs héten jóformán minden ,,gólya” össze-vissza rohangált, hiszen mivel senkit és semmit sem ismertek gyakorlatilag az egész egyetemet és benne minden embert végig kérdezgettek legyen az egyszerű hallgató, vagy épp tanár, hogy mi hol található? Vagy hogy mit kell egy-egy órára beszerezniük innn-onnan?
– Bocsásson meg ifjú hölgyem, de mi vagyok én tudakozó?! – horkant fel egy-egy díjnyertes, akadémikus professzor, amitől Kata kis híján megsértődött és el is pityeredett.
Végül aztán kikötött a Kazinczy utcai Főiskola nagy aulájánál, mely afféle kereszteződési és találka pont volt szinte minden egyetemista életében. Éppen készült összeismerkedni a többi hasonlóan kíváncsian izgatott és izgő-mozgó csoportosával, amikor egyszer csak villámcsapásként besétált életébe egy pufók, kissé szánalmas kinézetű farmerős srác, akiről első látásra szinte mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy totálisan gyámoltalan, és persze kezdetben így is kezelték őt.
– Szia kis pajtás! Gondoltam köszönök neked! – vetette oda a két Kriszta nevezetű lány közül az Egerből jött.
– Ö… Helló… sziasztok… – köszönt bátortalanul hebegve a pufók srác, aki a ,,Rudi” becenévre hallgatott.
– Nem is tudtam csajok, hogy fiúk is járni fognak hozzánk! – csodálkozott saját kijelentésén egy szupermodell karcsú, szexisen csinos, provokatív hölgyemény, aki hajába tűzött, márkás napszemüveget viselt.
– Ez nem amolyan koedukált szarság…? – kérdezett vissza a másik Kata barátnője Regi.
– Hát én nem tudom, de örülök, ha fiúk is járnak hozzánk… – eresztett meg egy bizalmaskodó mosolyt a harmadik számú Kata, akinek különleges ismertetőjele az volt, hogy nagy általánosságban kivétel nélkül mindenütt melegítőben jelent meg. Talán még vizsgákra, és szigorlatokra is ezt vette volna fel, ha előbb-utóbb ki nem oktatják a helyes öltözködési követelményekről.
– Hé, kishaver! Azért nem kell mindjárt mellre szívni! Nyugodtan huppanj csak le közénk! – vetette fel egy másik hölgy, aki ajakpiercinget viselt, és kicsit vadóc volt a megjelenése.
Amint a nógrádi Kata először vetett igazán figyelmesen, és részletesen rá egy gyengéd pillantást, mintha veszettül kalapálni kezdett volna a szíve, és nem is tudta hova tenni ezt a nagyon ismerős érzelmi hullámkitörést. Elvére volt pasijával már régen szakított, és most a legkevésbé sem vágyott egy újabb bizonytalan eredetű se füle, se farka kapcsolatra.
Rudi azonnal elővette az egyik A/4-es spirálfüzetét és szinte azonnal körmölgetni kezdett. Előbb-utóbb strófák jöttek ki kreatív keze alól, melyeket a második Katinak olvasott fel elsőként, majd nógrádi Kata került sorra, akihez valóságos szerelmi költeményt rögtönzött.
Amikor véget ért a kicsi hosszúra, romantikus sikeredett költemény Kata észre se vette, de jólesőn elpirult. Mintha láthatatlanul máris kézen fogta volna egy jóbarát, aki egyedül az ő boldogságát akarta megőrizni, és kiteljesíteni. Szinte azonnal megérezte, hogy neki ezzel a különleges különc fiatalemberrel még egészen biztosan dolga lesz. Ki tudja? Talán még a szex is szóba jöhet, de persze csak szigorú biztonsági szabályokkal úgy mint az óvszer és egyebek.
– Hú! Annyira ügyes vagy Rudi! – nagyon örült, és valósággal megtisztelve érezte magát, hogy a fiatalember egyedül csak neki rögtönözte ezt a kis lírai remeket. – Fantasztikusan tehetséges vagy!
– Az lehet csajszikám, de félő, ha bármelyik kortárs irodalmi szemináriumon benyögne bárki is egy ilyen haláli béna verset az illetőt azonnal keresztre feszítenék! – válaszolta mindenki helyett Emese, aki nem győzött eldicsekedni, hogy anno még a gimis éveiben Földesi Margit Színitanodájába járt és csak azért nem vették fel a Színművészetire, mert akkor éppen nem volt üresedés! Micsoda egy ócska kifogás!
A következő nap még furcsábban alakult. Ugyanis Kata volt az, aki majdnem sikeresen kipróvokálta, hogy Rúdi csókolja már végre meg őt, hiszen egy kapcsolat jövőjét határozza meg az, hogy melyik fél mennyire jól képes a gyengéd intimitásra. Aztán valamivel később Rúdi egy halálrarémült kisfiúként be is vallotta, hogy az öregje rendszeresen megszégyenítette gyerekkorában, és ez olyan maradandó lelki traumát okozott az életében, hogy fél bárkit is testileg közelengedni magához.
– Semmi baj Rudi… tényleg! Megértem! Nem kell sietni, majd ha úgy érzed készen állsz rá! – simogatta meg a másik kopaszodásnak indult tüsire nyírt haját.
– Tényleg ne haragudj rám, mert tudod… régóta nem éreztem ilyet, és… – kicsit elhallgatott, mint akit feszélyz, vagy bűntudat gyötör. Kata megértőn átölelte.
Az egyik döntő pillanat a legelső vizsgák alkalmával köszöntött rájuk, amikor is szinte – kivétel nélkül -, az egész évfolyamot automatikusan megbuktatták, hogy a tanárok ezzel is elősegíthessék a túlzottan is bizakodó, optimista és ezért saját személyiségükben beképzelt hallgatók érzelmi egyensúlyának sárba tiprását.
– Ez nem lehet igaz! A jó kurva életbe már! – vágódott ki az egyik osztályterem hófehérre meszelt ajtaja és sétált ki rajta kigombolt fehér blézerben egy hölgy, akinek szándékosan még a melltartója is kilátszott.
– Hé, hékás Kata? Mi történt? – kérdezgették osztálytársai.
– Az a rohadt, alamuszi kis geciláda! Már az első öt percben közölte velem, hogy ez a vizsga nem fog menni, és hogy írjam be a nevemet a kis füzetbe pótvizsgára! Mintha pontosan ezt akarta volna! A rohadt kis tetű! – bosszankodott, majd tüntetően rágyújtott egy cigire, holott az épületben ki is volt írva, hogy tilos a dohányzás, aztán elviharzott,hogy senki se láthassa megtöretett könnyeit.
– Csajok! Mit nem adnék most egy kiadós lábmasszázsért! – sóhajtotta vágyakozva nógrádi Kata, mire Rúdi azonnal ölébe vette könnyű, kis lábait és masszírozni kezdte senkivel, és semmivel se törödve.
– Oh! Ez isteni Rudi! Nagyon köszönöm… – annyira zavarba jött a kedves gesztustól, hogy kis híján elfelejtette az ókortörténet legfontosabb krisztus előtti évszámait.
– Semmi baj! Csak lazíts! – felelte bizalmasan.
Végül Katának is be kellett mennie és őt is megbuktatták, holott vagy száz tankönyvet bemagolt, és át is látta az összefüggéseket az egyes népcsoportok között.
Amikor a vizsgának vége lett a legtöbb csoporttárs szinte azonnal kiviharzott a szabad, frissítő levegőre, holott a kánikula már javában éreztette hatását, csupán csak Rúdi és Kata maradt még egy kis ideig az épületben.
– A franc egye meg! Annyira mérges vagyok magamra! Tényleg rohadt sokat tanultam minden átkozott vizsgára és akkor ez történik! Miért kellett ezt csinálnia?! – nagyon mérgesnek, elkeseredettnek látszott, és kis híja volt, hogy nem sírja el magát azonnal.
– Tudom, hogy ez sovány vigasz, de sajnos mindig is voltak, és lesznek szemétláda emberek! Akik akkor érzik jól magukat, ha neked irtóra szar napod van!
Kata hozzábújt, nyakába borult, és reszketett egész testében. Rúdi még sohasem élt át ennyire intenzíven egy mélyről jövő vigasztalást.
– Kérlek Rúdi… csak ölelj át rendben…? – bújt hozzá.
– Rendben…
Hosszú percekig maradtak így együtt.
Kézenfogva sétáltak ki az épület kapuján, és az sem érdekelte őket, ha már másnap sokan pusmogni kezdenek róluk.
Az egyik verstani szemináriumon kisebb kulturális vita alakult ki a versírásról, és a klasszika filológia bizonyos kérdéseiről. Abban szinte kivétel nélkül mindenki egyetértett, hogy az ütemhangsúlyos és időmértékes verselési technikák haláli unalmasak, és olyan szárazok, akárcsak a jogi paragrafusok, így Rúdi óvatosan megkérdezte a témavezető irodalomtörténész tanárt, aki rendes fejnek tűnt, hogy mi lenne, ha inkább verseket írnának, vagy műfordítanának, mint a nagy költők?
– Nézze kedves Rúdi! Ez nagyon jó ötlet, de van egy előírt tananyag és engem vesznek elő, ha ezt most nem tanítom meg maguknak!
Hatalmas zúgolódás támadt erre, és a következő modern irodalomtörténeti vizsgán Rúdit már meg sem lepte, hogy az illető vizsgáztató tanár két jeggyel kevesebbet adott, mint az eredetileg várható lett volna.
– Egy kicsit halkabban! Jó! Nézzék! Mit szólnának egy versenyhez! Névtelenül mindenki ír egy költeményt és a legjobbak megjelenhetnek publikálási lehetőséggel! – vetette fel jólhangzó ötletként a tanár.
Rúdi olyan sok verset írt az elmúlt hónapok során, hogy elsőre jóformán azt sem igazán tudhatta, hogy melyiket is kellene kiválasztania, ezért inkább úgy határozott, hogy megmutatja az egészet Katának, aki egy váratlan pillanatban az egészet elvitte a tanárnak, aki bizony jócskán meglepődött:
– Nem is említette kedves Katalin, hogy a párja valóságos költő? – lepődött meg a tanár, és lázas-mohó izgalommal az összefirkált, macskakaprásszerű sorokra vetette magát.
– Én sem tudtam kedves tanár úr! De remélem, hogy ez nem okoz gondot?! – kérdezte felemelt szemöldökkel.
– Persze, hogy nem! Következő óra után megbeszéljük!
A következő verstani szeminárium ez egyszer nem a versmértékekről szólt, hanem a kortárs versek, és a költészet hatalmáról, és szeretetéről. Mindenki lerakta a tanár úr asztalára a verseket kivétel Rúdi, akinek Kata elmesélte, hogy a tanár úr majd személyesen szeretne vele szót váltani. Nem is lehet csodálkozni azon, hogy Rúdi annyira hiperaktív lett, hogy alig bírt nyugton megülni a helyén, persze arra még mindig vigyázott, hogy ne zavarja az órát!
– Hát kedves hallgatók! Kedves Kollegák! Fantasztikus munkát végeztek! Nagyon sok pályamunka érkezett hozzám, és megígérhetem, hogy a tehetség nem fog kárba veszni! Ha minden jól alakul a könyvhétre talán még kötetet is szerkesztünk együtt!
Hatalmas örömujjongásszerű ricsaj volt erre az általános válasz. Amikor végre volt az órának megint csak Kata és Rúdi maradt ott ezúttal a tanár úrral, és visszafojtott türelmetlenséggel várták a választ.
– Nos… kedves Rúdi! Bizonyára már mondták magának, hogy rendkívül tehetséges és őszintén gratulálok a verseihez, és egyetem után mindenképp jó volna, ha kiadhatnánk az ,,életművét!” – nem lehetett pontosan tudni, hogy az ,,életmű” kifejezéssel csupán ártatlanul, gyerekesen viccelni akar, vagy provokálni Rúdit, aki már amúgy is komplett, kétlábon járó idegesség volt.
– Ez nagyon jól hangzik kedves tanár úr! – felelte, majd kiléptek Katával a teremből. Akkor fordult elő elsőként, hogy Kata igazán, zsigerileg csókolta meg Rúdit, apró, hegyes nyelvét szájába téve.
– Nagyon szerelmes lettem beléd Rúdi! – búgta vágyakozva.
– Én is… – felelte Rúdi, amikor már kinyithatta a száját az érzelmes csók után.
A diplomaosztó ünnepségre Rúdi nem ment el Kata bárhogy is kérlelte, viszont arról senkinek se szólt, hogy távolról figyelte az események történéseit, és mikor Kata is átvette magyar-történelem szakos diplomáját Rúdi váratlanul elbőgte magát a meghatottságtól.
Később Kata elvitte bemutatni Nógrádi kis faluba szüleink választottját, akik máris úgy fogadták Rúdit, mintha máris családtag lenne. Később meg is tartották a szerény esküvőt, hiszen az ifjú pár kérése volt, hogy a tengerparti nászútat szeretnének. Amikor néhány évvel később Kata állapotos lett az első babájukkal boldogabbak, sugárzobbak már nem is lehettek volna. Rúdi ahogy megígérte felkereste volt egyetemi tanárát, aki ígéretéhez híven megpróbált egy-két kötetét, és verseit is megjelentetni.