Baráti évforduló

Gurovits Nándor már évek óta nem találkozott régi gimnáziumi barátnőjével. Utólag persze sokkal könnyebb okosnak lenni, hogy vajon igazság szerint kinek az ötlete volt-e a személyes találkozó? Az igazság az volt, hogy Kriszta Állam és Jogtudományi Főiskolára ment, majd meglehetős villámgyorsasággal gyümölcsöző, és ütőképes szakmai pályafutást és karriert épített fel szinte a semmiből második kerületben lévő irodájában, olyannyira, hogy még volt egy kisebb üzleti szintű vállalkozása is, ami szintén szépen hozott a konyhára. Míg Nándornak hagyományos bölcsész diplomája volt, és reménytelen küzdelmet folytatott az egyetem elvégzése után legalább három évig, hogy végre felvehessék a Színművészeti filmrendező-forgatókönyvíró szakára. Persze szinte senkit sem lepett meg – legfeljebb csupán őt magát -, hogy nem vették fel.
Kriszta egy családi házban éldegélt Gödöllő mellett, amihez autógarázs is járt és az egész kertvárosi környezetről ordított, hogy itt olyan feltörekvő, felső középosztálybeli úri sznobok lakhatnak, akiknek jóformán a kisujjukat sem szükséges megmozdítaniuk ahhoz, ha módjuk le akarják nyírni házuk portáján a füvet, vagy saját úszómedencéjükben akarnak csobbanni egy hatalmasat.
,,Az új amerikai álom!” – vonta le saját kissé cinikus következtetését Nándor, amikor unokabátyja elvitte kocsijával a megadott címre.
– Én még ennyire fatöki kriplit mint te nem láttam! Miért nem vagy képes lerakni ezt a vacak jogsit? A leghülyébbek is képesek rá! Nem értem, hogy miért lennél te a kivétel?! – kérdezte kissé hangosabban, vehemensebben tőle unokabátya, aki villanyszerelő is volt, meg afféle mindenes, és szépen kijött az alkalmi felkéréseiből. Kisebb alkalmi megbízásokat vállalt, és nem volt szükséges megerőltetnie magát.
– Hát öreg! Fingom sincs! De ha rájövök akkor te leszel az első, aki megtudja! Köszönöm, hogy elhoztál! – szállt ki
a Fiat kisteherautóból, mely gyors gázt adva elporzott a hangulatos kis utcán.
Nándor annyira ideges, és feszült volt aznap, hogy újra találkozni fog régi gimis szerelmével, mint akinek hascsikarása és totális hányingere is van. Hosszasan émelygésszerű roham jött rá.
,,Vajon mit fog gondolni rólam, ha csak úgy annyi év után elé állok? Az se biztos, hogy még megismer? Sokat változik egy ember tíz év alatt?” – ehhez hasonló kérdések követték egymást gondolatai között. Mire megrágta magában egymás után többször is a dolgait csuromvizes lett nem csupán a kathartikus pánikrohamától mely sorozatosan rátört, de attól a váratlan érzéstől is, hogy mi lesz, ha régi barátnője már nem úgy fog hozzá viszonyulni, mint korábban.
Háromszor kopogott a biztonság kedvéért. A Tenkes kapitánya című sorozatban látott titkos kopogással, mely igen-igen jellegzetes és hamisíthatatlan rangot kölcsönzött azok számára, akik értették a jelentését. Egyelőre semmi mozgás, egyetlen hangot sem lehetett odabentről hallani.
Néhány perccel később pajkos, kiáltozó, játékos gyerekzsivajt, és kutyaugatást lehetett hallani, mely mintha gyorsan közeledett volna feléje. Most mit tegyen? Igaz már felnőtt ember! Harminc éves is elmúlt, de az állatoktól még mindig jócskán rettegett! ,,Nem lehetsz ennyire szánalmas idióta! Legyen végre tököd és köszönj be, ha már idáig eljöttél!” – hallotta fülében a harcias, duruzsoló hangot.
Néhány percbe még így is beletelt mire egy fantasztikusan sugárzó, mosolygós, bombázó hölgy ajtót nyitott. Valóban ő lenne Kriszta, akiért valósággal megőrültek a férfiak, és képesek lettek volna összeverni egymást?! Jócskán bamba, szájtátott ábrázattal kezdte bámulni. Ilyen fantasztikusan bombázó, szupermodelleket is bátran megszégyenítő, sportos, fiatalos, energikus, kétgyerekes anyukával bizony ritkán találkozhat az ember. Legfeljebb csupán egy-egy felkapott sztár, vagy celeb-híresség közösségi média oldalain. És most itt állt testközelen előtte. Szíve vadul kalapálni kezdett. Majdnem kiugrott helyéből, és szó szerint köpni-nyelni is alig tudott.
– Tessék! Üdvözlöm! Kit keres? – kérdezte Kriszta, mintha most látná először.
– Szia Kriszta! Én vagyok az Nándi! – felelte szerényen, szemlesütve kicsit talán bele is pirult a pillanatba.
– Oh! Ez fantasztikus! Annyira jó, hogy el tudtál jönni! Te semmit sem változtál! – több szóra már nem volt szükség, mert a sugárzó hölgy valósággal húzta, taszigálta beljebb régi kedves barátját, és igyekezett a kutyát is jobb belátásra bírni: – Buksi! Menj a helyedre! – parancsolta.
Nándor egy olyan egzotikus szupermodellszépségű anyukát látott, akin szinte minden túlzott tökéletességről, és eleganciáról árulkodott. Mégis a gesztusai, a mozdulatai arról tanúskodtak, hogy megtudta őrizni emberségét, és női empatikusságát.
– Szép nagy kutyátok van! – jegyezte meg gombócszorító rettegéssel hangjában.
– Hát… köszönjük! Gyerekek! Gyertek csak! Vendégünk érkezett! – szólt a kicsiknek, akiket jócskán lefoglalt az új Playstation-játék, és egymással is játszottak, most mint a szorgos kis csibék nyüzsögve kirohantak a tágas, komfortos nappaliból, ahol eddig voltak.
– Gyerekek! Szeretném, ha megismerkednétek a legkedvesebb, legkülönlegesebb barátommal! Köszönjetek szépen! – két hosszú karja mögé bújtak el a gyerekek. A kisfiú volt a félősebb, szótlanul anyukája ruháját markolta, míg a cserfes, harcias kislány rögtön kiált, mintha verset mondana, és bemutatkozott: – Lilike a nevem! – majd játékos grimaszt vágott.
– Igazán örülök kedves Lili! – hajolt le hozzá Nándor és nyújtott kezet. – Neked is örvendek kisöreg!
– Ő itt a Milánka és kicsit szégyenlős! Milánka! Légy jó kisfiú és nyújts a bácsinak kezet! Nem fog bántani!
Milánka továbbra is árgus, félénk, kíváncsi szemekkel tartotta szemmel a messziről idetévedt idegent, és félt kezdeményezni.
– Semmi probléma Kriszta! Nem baj! Majd, ha kedve lesz! – intette le Nándor, mintha semmi nem történt volna.
– Milánka! Kicsim! – hajolt le hozzá gyöngéden. – Ez a bácsi nagyon jó barátja anyunak, és biztos nagyon örülne ő is, ha ti barátok lennétek! Kérlek a kedvemért! Utána visszamehetsz játszani!
Milánka szégyellősen előbújt anyukája ruhája mögül, és kis pufók kezeit előre nyújtotta bemutatkozás gyanánt. Beszélni nem akart.
– Hát szia kisöreg! Üdvözöllek! – rázott vele kezet Nándor, mire Milánka már rohant is vissza a nappaliba kedvenc játékaihoz.
– Bocsáss meg drága barátom! Tudod milyen a gyerkőcök! Csak a móka meg a játék állandóan! – szabadkozott elragadó, főnyeremény mosollyal.
– Fantasztikus gyerkőceid vannak! Gratulálok! És a házatok is gyönyörűségesre sikeredett.
– Jaj, nagyon köszi! De miért álldogálsz tétován! Miért nem ülsz le?!
– Oh! Pardon! Bocsánat! – szabadkozott újfent, majd leült az étkezőben egy árválkodó székre.
– Figyelj Nándi! Mióta is ismerjük mi egymást?
– Hú! Igazad van! Hogy repül az idő! Már a nyolcvanas évek óta!
– Na látod! Inkább huppanj le egész nyugodtan egy kényelmes fotelba!
– Ö… nem szeretném a gyerkőcöket zavarni a játékban!
– Ne butáskodj kedves barátom! A gyerekeknek van saját szobájuk! Mindjárt beküldöm őket! – a mindig kifinomult, elegáns hölgy szavak nélkül is pontosan értette, hogy most komoly, mélyenszántó beszélgetés fog következni. Hátrament a nappaliba és angyali gyöngédéggel beterelte a kicsiket a gyerekszobába, külön megkérve cserfes kislányát hogy vigyázzon az öccsére, majd visszatért a nappaliba valamivel nyugodtabb körülmények közé.
– Tehát… – foglalt helyet, vigyázva hogy össze ne gyűrje elegáns ruháját. – Hol is kellene elkezdeni? Mi újság van veled? Van barátnő, feleség, gyerekek?
– Hát… ez így együtt már három kérdés!
– Jaj, bocs! Hát látod valami nem változik! De mesélj csak! Mi történt?
– Volt valakim, aki kerek perec otthagyott a Polgármesteri Hivatal előtt talpig öltönyben, jócskán megszégyenítve, vérig sértve.
– Jaj, édesem! Ez borzasztó! – máris mellé ült, és megpróbálta megvigasztalni. Párszor végigsimított kimerültnek látszó pufók arcán. – De mégis hogy tehetett az a nő ekkora szemétséget?!
– Ne is mondd! Szerintem annak a nőnek még a szíve is fekete volt! A gond csak az, hogy megpróbáltam öngyilkos lenni miatta, és a nagymama pofozott fel!
– Édes Istenem! Te most ugye szórakozol velem Nándikám??? – döbbent meg a félelemtől. – Miért nem hívtál fel, vagy szóltál valamelyik őszinte barátodnak, hogy gondban vagy?!
– Bocsáss meg, de ha valaki, akkor te igazán tudhatod, hogy jóformán sosem lehettek olyan barátaim, akik kiálltak volna mellettem! – felelte szomorúan, mint aki megint megbántódott.
– Jaj, Nándi! Ezt muszáj lesz orvosolnunk! Nemsokára itt a nyári szünet, és nekem is egy kicsivel több időm lesz, mert a férjem elviszi a srácokat kirándulni, és mikor mi szépen újra kivesézhetjük a dolgokat! Hát komolyan mondom én nem térek magamhoz! És hogy találkoztál te az exmenyasszonyoddal?
– Hosszú história! Nem is szeretnélek ilyesmivel untatni! A lényeg! Javíthatatlan romantikus ember vagyok. Elmentünk együtt nyaralni. Homokos tengerpart, költői naplemente. Néhány pálmafa, gyertyafényes vacsora az óceán partján, majd egy félbevágott kókuszdióban két eljegyzési gyűrű. Akkor úgy éreztem, megtaláltam, aki mindig is hiányzott ebből a hányatott életemből. De mint utóbb kiderült csúnyán átvert!
– Mindig is tudtam, hogy te azért megadod mindennek a módját, ahogy kell, de már megbocsáss ez igazságtalan és nagyon szemét dolog volt a barátnődtől! Ha engem kérdezel én most rögtön felpofoznám, és úgy megrángatnám a haját, hogy kitépnék jó pár szálat tövestül! Micsoda egy ócska lotyó lehetett! – jegyezte meg undorral, és ellenszenvvel hangjában.
– Kérlek… próbáljunk meg másról beszélni! Rendben?!
– Oh! Persze! Bocs! Hát azt hiszem, hogy én megtaláltam a helyem a világban! Sokan nem hittek a kapcsolatunkban a fránya korkülönbség miatt, de amint láthatod remekül kiegészítjük egymás igényeit.
– Szabad megkérdezni, hogy ismerkedtél meg a későbbi férjeddel?
– Jaj, te kis aranypofi! Ne légy már ennyire zavarban! Ez természetes! A belvárosi Bazilika-tér mellett volt egy szakmai konferencia amin sajnos munkaügyben részt kellett vennem, és halálosan untam a dolgot, de azonnal kiszúrtam egy magas, jóképű férfit, és tessék megtörténtek a dolgok! Persze lehet, hogy én voltam a nyomulós, és a temperamentumosabb, amire te azt mondanád: tűzről pattant, de élveztem a dolgot, és a szex is maga volt a mennyország, mert mindketten egyetértettünk a gyerekekkel kapcsolatosan! Tehát úgy gondolom nagyon jó partit csináltam!
– Ez tényleg csodásan hangzik… – kedvetlenedett el, hiszen saját kisiklatott életére gondolt.
– Jaj ne légy már ennyire búvalbélelt hékás! Inkább lazíts! Élvezd a szabadságodat és a szingliségedet! Tudod ki ment férjhez megint? – kezdett pletykálkodni.
– Nem, kicsoda? – nézett rá érdeklődő szemmel.
– A te Stefikéd! Valami olasz focistához!
– Miért nem vagyok meglepve?
– Hát, ami igaz, az igaz kicsit gyöngédebben is bánhatott volna veled a törtető kiscsaj! De úgy hallottam, hogy a férje valósággal elhalmozza! Persze kérdéses, hogy boldog-e egy ilyen kapcsolatban az ember, vagy minden mozdulata csupán a külvilágnak szól? Jut eszembe! Muszáj eljönnöd a gyerekek szülinapjára is! Előtte időpontot egyeztetünk! Eljössz, beszélgetünk, ól érezzük magunkat! Persze semmi kényszer csak ha van kedved hozzá! Ismerek néhány angyali hölgyet, akik igazán, szívesen megismerkednének hozzád hasonló, romantikus emberekkel! Már ha te is érted mire gondolok? – ravaszkás mosolyféleség terült el hibátlanul hófehér fogsorú száján.
– Az tényleg remek lenne! – kicsit jobb kedvre derült, és már nem volt annyira feszélyezett mint amikor idejött.
– Mondhatok valamit? De nagyon szépen megkérlek, hogy ne sértődj meg! Oké?
– Parancsolj! Tessék!
– A gimiben nagyon szerettelek volna őszintén megismerni. Ki tudja? Talán még a szalagavatón is együtt kellett volna táncolnunk! Mindvégig nagyon mélyen éreztelek, és a sorozatos sírások, és kisebb-nagyobb megaláztatások is legalább annyira fájtak nekem is, mint neked! Az osztálytablón is jó lett volna, ha kicsit gyakrabban mosolyogsz, de te mindig lehajtott fejjel, behúzott nyakkal néztél, mint aki a vágóhídra megy! Annyira szerettem volna segíteni neked, amiben csak tudok, de érettségi után szó szerint totálisan felszívódtál az életből, és köddé váltál!
– Igen… nagyon nehéz idők jöttek. Nemrég elveszettem az apámat is…
– Jaj! Fogadd őszinte részvétem! De hát! Hogy történt?
– Kétoldali infarktus! A doki szerint nem érzett semmit. Azonnal elvitte! Akkor voltam harmincnégy.
– Jaj, kis drágám! – újabb simogatás, vigasztalás következett, és Nándor végre kicsit úgy érezhette magát, mint aki tényleges tartozik valakihez, még akkor is, ha tudta kapcsolatait új alapokra szükséges helyeznie.