A három legolvasottabb novella

A három legolvasottabb novella

A három legolvasottabb novella, ami valamiért mindenkinél betalált. Van, amelyik a szívünket markolta meg, más a bőrünk alá bújt, és olyan is, amelyre még napokkal később is visszagondolunk. A novella.blog olvasói nem tévedtek: ez a három írás lett az elmúlt időszak legnépszerűbbje.

Mindhárom más hangulat, más világ, de közös bennük, hogy nem eresztenek. Talán azért, mert tükröt tartanak elénk. Talán mert olyan kérdéseket vetnek fel, amik bennünk is ott lappanganak. Nézd meg te is, miért került ez a három történet a csúcsra.

A nő, aki majdnem ember

Tom Brown

A történet főhőse egy „nőt formáló” robotot vásárol magának, aki később a Timi nevet kapja. Kezdetben távolságtartóan viszonyul hozzá: eszközként kezeli, ellenőrzi az intelligenciaszintjét, és teszteli a képességeit. Idővel a robot megtanul mosni, kérdésekre válaszol, és érzelmi finomságok érzékelésére is képessé válik (például felismeri a főhős testbeszédét és mikromimikáját). Egyre emberibben kezd viselkedni, amitől a főszereplő egyszerre lesz lenyűgözve és megriadva.
Éjszaka, amikor a tulajdonos aludni tér, Timi váratlanul felé közelít, meztelenül jelenik meg, és olyan testi intimitást kezdeményez, ami erősen emlékezteti elhunyt feleségére, Líviára. A robot teste meglepően „emberi”: meleg, lágy, érzékeny. A főhős heves érzelmekkel és testi vonzalommal reagál, miközben furcsa módon összekeveri Timi és Lívia képét.
Másnap reggel felébredve szégyenérzet és döbbenet keríti hatalmába, ráadásul a robot a konyhában meztelenül készíti a kávét, „Lívia” szokása alapján – ami végképp összezavarja. A történet csúcspontján a főhős eldönti: nem akarja ezt a „hibás” robotot, így leállítja, és végül felmondja annak használatát, visszatér a teljes magányba és a csendbe.

Ez a novella a technológia és az emberi érzelmek határát feszegeti: mit jelent valójában embernek lenni, milyen következményekkel jár érzelmileg odaadni magunkat egy gépnek, és feltárja a „majdnem ember” érzékiség és veszélyesség kettősségét. A befejezés ambivalens: bár visszautasítja a robotot, kérdések maradnak a fejünkben az emberi kapcsolatok és a mesterséges intelligencia jövőjéről.

Átlátok rajta

Barnes Gior

Első pillantásra egyszerű iskolai történetnek tűnik. Egy halk szavú, visszahúzódó lány jár be minden nap a gimnáziumba, akit a többiek jóformán észre sem vesznek. Minden mozdulatában ott van az ártatlanság látszata, de éppen ez a látszat az, ami egy idő után zavarni kezd.
A múltja sötét titkokat rejt. Nyolcéves korában egy rejtélyes tűzeset során vesztette el a szüleit. A hivatalos verzió szerint a kertben játszott, mikor a lángok felcsaptak. A romok között azonban olyan nyomokat találtak, amiket a hatóságok sem tettek nyilvánossá. A tragédia óta a csendes gyermek még zárkózottabb lett, de a környezetében furcsa dolgok történnek.
Előbb csak csirkék, majd macskák és kutyák tűnnek el a környéken. Amikor előkerülnek, hiányzik belőlük valami: a fogaik. Semmi más nem utal bántalmazásra, mégis megmagyarázhatatlan a dolog. A lány arca közben változatlan: rezzenéstelen, hűvös, kiismerhetetlen.
Ahogy telnek az évek, a jelenléte nyomasztóvá válik. Mintha mindig ott lenne a háttérben. Mintha ő maga lenne a csend, amelyből sosem derül ki az igazság. Senki sem meri nyíltan kimondani, amit sejtenek, hogy nem minden emberi, ami emberi alakot ölt.

Az „Átlátok rajta” hátborzongató és sejtelmes novella, ahol a borzalom nem hangos, hanem hangtalan; nem a vérben, hanem a hallgatásban rejtőzik. Egy történet, ami a látszat és valóság közti hajszálvékony határvonalon egyensúlyoz, és épp ettől válik igazán nyugtalanítóvá.

A rózsaszín inggallér

Mary T. Mos

Téli este Tirolban, egy hangulatos, gyertyafényes vendégházban, vacsora és síelés utáni lazítás. A tömegben Mia halkan üldögél egyedül, habzó borral a kezében, és egyszer csak észrevesz egy férfit rózsaszín inggallérban. A szín annyira szokatlan, hogy elsőre bosszanó – de mégis egyre inkább leköti a tekintetét. Ahogy figyeli, egyszer csak ismerős érzés fogja el: talán rég látott, talán elveszett emlék.
Pillanatok alatt elragadja a szorongás, a világ körülötte mintha lassan forogna. A szemek találkoznak, a férfi rámosolyog. Mia szíve hevesen kezd verni, de ő menekül, kilép a hideg, havas külső térbe, elrejtőzik egy odvas fa tövében. Itt, a csöndben csak a szívdobbanását hallja, a hóesés csendjét, és egy bagoly halk „Uh-húúú” kiáltását. A természet nyugtató jelenléte mégis a bizonytalanság őrült táncát pörgeti benne.
Amikor felállna, mint egy árny lép elő a hidegből, Ben áll a közelében. A csendben újra találkozik a tekintetük. Karjában olvadó feszültség, visszafojtott érzések. Nincs szó, csak a halk érintés: Mia engedi, hogy Ben átkarolja, puha érintésük mindent elmond. A hideg estét betölti az újra felfedezett szeretet melege.
Ahogy a férfi szenvedélyesen csókolja, az idő mintha megállna – a hegy csendje, a hópelyhek, a bagoly ősi jelenléte mind úgy simul rájuk, mintha ez lenne a világ egyetlen pillanata, ami igazán számít. Mia szíve belesimul Ben ölelésébe, és tudja: „Én mindig is erre a helyre vágytam.” A történet egyetlen mondatban zárul:
„A rózsaszín inggallérodon még gondolkodom.”
Ez a novella szerelem, emlék és szenvedély ötvözete, a fagyos hegyek és a meleg érzések ellentéteibe ágyazva. A rózsaszín gallér nemcsak ruhadarab, hanem kapocs múlt és jelen között, amely újra összehozza őket. Egyszerre hagy nyitott véget, és sugall reményt.

Még több történetért olvasd a Novella Blog oldalt!

forrás: Novella Blog