A halál szaga

A halál szaga

Az utóbbi időben sok volt a munkánk, így ezen a hétvégén csak a pihenés várt ránk. Nem csinálunk semmit, csak, ami jólesik, és nem megerőltető. Erre nem csak a munka miatt van szükség, hanem leginkább nejem miatt. Egy hete nem érzi jól magát, korán lefekszik, és sokáig alszik. Már amikor megteheti. Összességében mindig fáradtnak látszik, és én remélem, hogy nem valami betegség lappang benne.

Tegnap elmentünk az orvoshoz, hogy rájöjjön, ha valami baj van az egészségével, de nem talált semmit, szerinte teljesen egészséges. Ennek ellenére napról napra gyengébb.
Amikor az első tünetek megjelentek, még arra gondoltunk, hogy terhes, ám ezt a nőgyógyászati vizsgálat kizárta.

Szombat reggel nyolc óra is elmúlt már. Én elkészítem a reggelit, majd beviszem neki az ágyba, hátha ez a gesztus egy kicsit felvidítja. Nem ezt történt.
– Jó reggelt Drágám. – mondom neki, miközben leülök az ágy szélére.
Nem mozdul, nem válaszol, csak alszik. Újra megpróbálom, de semmi változás, ami miatt én is kezdek aggódni miatta. Megfogom a vállát, és kissé megrázom, mire felém fordul, és dühösen rámförmed.
– Mit akarsz?
– Csináltam neked reggelit. Enned kéne valamit.
– Nem kell, nem akarok enni, hagyj aludni.
– Hát jó.
Kimegyek a konyhába, és a neki szánt ételt az asztalra teszem, majd egy villával a számba teszek egy darabot a rántottából.

Az egész napom így telik el, magányosan, egyedül, mert a feleségem még most is alszik. Mivel nem tudom mi mást tehetnék, felhívom az orvosunkat, elmondom, hogy mi a helyzet, ám ő megnyugtat, hogy ez csak a kimerültségtől van, ugyanis megérkezett a laborból a vizsgálat eredménye, ami negatív, vagyis nincs mitől tartani, majd kialussza magát.
Ez egy kicsit megnyugtat, de nem teljesen. Ha holnap sem változik az állapota, akkor beviszem a városi korházba, ott legalább szakértő kezekben van.
Estefelé, hogy elfoglaljam magam, ledőlök a tévé elé, és nézem a képernyőn egymást kergető reklámokat, majd leveszem a hangot és csak bámulom a fényeket. Amikor megunom, lezuhanyzok, és bemegyek a hálóba.
Kim még most is mozdulatlanul fekszik, de a légzése normális, láza sincs, ezért csak lefekszem mellé, és hamar el is alszom.

Arra eszmélek, hogy ébren vagyok. A nyitott szemem előtt, csak néhány fényfoszlány látható, kint is, bent is teljes sötétség van, csak ez a szag. Büdös van a szobában, mintha egy döglött macska lenne az ágy alatt. Felkelek, és lámpát gyújtok. A szobában körülnézve semmi jelét nem látom annak, ami ennyire büdös lehet.
Kinyitom az ablakot, és élvezem a kintről beáramló hideg, ám illatos levegőt. Kim még most is mozdulatlan, de a takarót megigazítom rajta, már csak a hideg miatt is. A szobában minden változatlan, hacsak…
Halk, alig hallható zúgást hallok. Vagy inkább olyan, mintha morgás lenne, de alig hallható. Biztos a légkondi. Alaposabban is átnézem a szobát, az ágy alá is benézek, majd a szekrények következnek, de semmi nem találok, ami gyanús lenne.
Becsukom az ablakot, majd visszafekszem az ágyra. Szinte azonnal elnyom az álom.
Amikor ismét felébredek, már hajnalodik. Épp csak világos van odakint, ami a függönyökön beszűrődik, az alig több mint a sötétség. Az első gondolatom Kim. Amikor felé fordulok, hogy megnézzem hogy van, egy pillanatig azt gondolom, hogy még alszom, és ez csak álom. Kim büdös. Mit büdös? Úgy bűzlik, mint egy pöcegödör. Ijedtemben felülök, és lerántom róla a takarót, amitől újult erővel csap meg a bűz. Mi az ördög ez?

Felkelek, hogy kinyissam az ablakot, majd visszalépek hozzá, hogy alaposabban is szemügyre vegyem. Megdöbbent a látványa. A szag már kezd oszlani, de amit látok, ismét borzongással tölt el. Amikor este lefeküdtem mellé, emlékszem, az új hálóruhája volt rajta, amit annyira szeret, ám most nem látszik újnak, sokkal inkább olyannak, mintha egész éjjel…
Nem, ez nem lehet. Alaposabban is megnézem, leginkább azokat a szürkés-fekete foltokat, ami… Úristen! Nem csak a hálóruhája olyan, hanem a teste is. Mintha…
Nem, erre gondolni sem akarok. De hát olyan. Igaz nem láttam még senkit, akit eltemettek volna, de meg mernék rá esküdni, hogy pontosan olyan, mintha a földbe temették volna, és valahogy, mégis…
Felállok, és a telefonomat keresem. Ide orvos kell. A telefon kicseng, de nem veszi fel senki, így ismét a nejemhez lépek. Közel hajolok hozzá, hogy megszagoljam, ám abban a pillanatban vissza is hőkölök. Egy gondolat motoszkál a fejemben. Mi van, ha…
Az nem lehet.

Kimegyek a fürdőbe, és megengedem a kádba a vizet. Igyekszem úgy beállítani a hőmérsékletet, amit Kim szeret, mert érzékeny, ezért nem bírja, ha túl hideg, vagy épp ellenkezőleg. Amikor a fák megtelik, visszamegyek hozzá a szobába, majd alányúlok, és a karjaimban viszem őt a kádig. Nem vesződök a ruhával, azzal együtt teszem bele a vízbe, majd várom, hogy valami történjen. De nem történik semmi. Még most is csak alszik.
Leülök a kád szélére, majd a kedvenc szivacsával, amit megnedvesítek, letörlöm az arcáról a koszfoltokat. Gondolni sem akarok arra, hogy vajon honnan származik. A mosdatás közben, Kim valamennyire magához tér, és csak néz rám.
– Hogy érzed magad? – kérdezem tőle.
– Jól. De te mit csinálsz?
– Hát… megfürdetlek.
– De hát miért?
– Mert… koszos lettél.
– Ugyan mitől lennék koszos alvás közben?
– Azt én is szeretném tudni. Mire emlékszel?
– Hogy érted, hogy mire?
– Mi történt veled éjszaka?
– Semmi. Mégis mi történt volna?
– Jól van. Éhes vagy?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor maradj itt, én meg hozok neked valamit enni.

Amikor visszatérek a fürdőbe, Kim a tükör előtt áll, és döbbenten nézi magát, hogy mi történhetett vele.
– Mi ez? – kérdezi tőlem, kiközben a tükörképére mutat. – Mit tettél velem?
– Semmit. Az orvos szerint…
– Menj ki, hagy magamra.
– De hoztam neked a reggelit.
– Kifelé. – ordítja Kim, majd egy erőteljes mozdulattal egyszerűen kihajít a fürdőszobából, és rámcsapja az ajtót.
Egy ideg csak állok, a döbbenettől szóhoz sem jutok, de nem is tudom mit mondhatnék. Kimegyek a konyhába és csinálok magamnak kávét. Talán ő is inna egyet. Épp leülök az asztalhoz, amikor ő is belép, és úgy néz rám, mintha én ártottam volna neki.
– Mit tettél velem? – kérdezi ismét vádlóan.
– Semmit.
– Semmit? – kérdezi szikrázó szemekkel, majd szétnyitja magán a köntösét és megáll előttem. – Szóval ez szerinted semmi?
A döbbenet hatására felpattanok a székről és hátrálok egy lépest, de a konyhaszekrény megállít. A nejem teste tele van kékes-lilás foltokkal, és zúzódásokkal, mintha alaposan megverték volna, ám mind közül az okozta a sokkot, ami a hasán éktelenkedik. Egy hatalmas kéz lenyomata, mintha valaki, hasba vágta volna.
– Jézusom. – nyögöm ki, majd ismét lerogyok a székre, így most egészen közelről látom az elszíneződött testrészt.
– Szóval? mit csináltál velem, míg aludtam?
– Hidd el drágám, hogy semmit. Tegnap egész nap aludtál, majd az éjszaka is, ám ma reggel…
– Mi volt ma reggel?
– Hát… – a kinyújtott kezemmel rámutatok a foltjaira. – Ez.
– Mi történik velem? – kérdezi tőlem a szemembe nézve.
– Nem tudom. – mondom az igazságnak megfelelően.
Erre ő is leroggyan a székre, és sírni kezd. Csak némán néz maga elé, miközben potyognak a könnyesi.
– Lehet, hogy orvost kellene hívni. nem gondolod?
– Nem. Azt nem akarom.
Kim feláll, majd magamra hagy, én meg azon gondolkodom, hogy… nincs is min gondolkodni, hiszen nem tudom mi lett vele.

Kim ma sem evett, egy falatot sem, A nappaliban hevert a kanapén, és csak aludt, vagy a tévét bámulta, én meg igyekeztem őt elkerülni, mert minden alkalommal csak vádlón néz rám, mintha tudná, hogy én tettem vele ezt a szörnyűséget.
Az este közeledtével ő már korán ágyba bújuk, ám én még nem. Nem merek. De vajon miért nem? Teszem fel magamnak a kérdést. Ami, vagy aki ezt tette vele, az éjszaka tehette, amikor én épp aludtam, és ettől a hideg is kiráz. Félelmetes és egyben… Nem, nincs más, egyszerűen megrémülök ettől a lehetőségtől.

A gondolatok lassan átcsapnak álomba, amitől elszenderülök. Az óra szerint már negyed kettő van. Jól elaludtam. Kimegyek a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak, ám amikor kinyitom az ajtót, ismét orrbavág az az orrfacsaró bűz, ami eddig is. Itt nincs ablak, nem tudok szellőztetni, ezért inkább gyorsan elvégzem, amiért jöttem és megyek aludni.

A szobában szintén érzem ezt a szagot, de most nem annyira erős, úgyhogy bebújok az ágyba, és magamra húzom a takarót és hamarosan el is alszom.
Az eszméletlen állapotból egy velőtrázó ordítás ránt vissza a valóságba, egy horrorba illő sikoltás.
– Ááááááááéééééééiiiiiiiiiiaaaaaahhhh…
Egy szempillantás alatt magamhoz térek, majd feloltom a lámpát az ágy mellett. A sikoly-ordítás után a látvány sokkol. Kim az ágyon fekszik, a lábai, a kezei széttárva, az egész teste megfelszül, csak a sarkai és a feje ér az ágyra, miközben minden porcikája remeg. Ez nem is remegés, inkább olyan, mintha valami láthatatlan kéz rázná őt. Csak nézem a szemem előtt lezajló eseményt, ám mozdulni képtelen vagyok. Mintha rám is hatással lenne az a félelmetes erő, ami a nejemet, ilyen módon az ágyhoz szegezi.

Nem hiszek a szememnek. A nejem, a remegés után úgy dobálja magát… nem. A látvány olyan, mintha valaki más dobálná őt, miközben a hálóruhája, – ami egy vékony anyag, – megemelkedik rajta, majd egy hongos reccsenéssel végighasad, a térdeitől egészen a nyakáig, így a meztelen teste látható, amin egyre több kékeszöld folt látható, és a tenyérlenyomat mellett, már egy másik is ott virít. A remegés és a rángatózás most elcsitul, csak felszik a hátán.

Kim nincs magánál, legalábbis a szemei csukva vannak, ám most, kinyílnak, és rémülten néz rám.
– Mi történik velem? – kérdezi a pillanatnyi nyugalmat kihasználva.
– Nem tudom… – mondom neki, majd odahajolok hozzá, hogy… nem is tudom mit tehetnék vele, érte, csak remélem, hogy nem lesz baja.

A mozdulatom félúton megáll, majd hátrahőkölök, mert újra behunyja a szemeit majd megrázkódik. Csak egyet, de az nagyon intenzív. Már kezdem azt hinni, hogy vége a rémálomnak, amikor Kim szája megnyílik, és az előbbihez hasonló tébolyult ordítás tör fel belőle.
– Aaaaaaaaauuuuuussshhhh…

Ezután megint mozgásba lendül, de most másképp, mint az imént. A teste csak belenyomódik az ágy matracába, amitől egy hangos nyögést hallat, majd elernyed, hogy újra megismétlődjön, aztán újra és újra. Olyan látvány, mint amikor valakit erővel nyomnak bele az ágyba, mintha ráülne valaki. Minden nyomás közben Kim nyög nyüszít, és érthetetlen szavakat kiált.
Dermedten nézem őt, mert nem vagyok képes megmozdulni. Hiába emelem fel a karom, hogy megérintsem, az nem mozdul, csak ülök és kényszerűen végig kell néznem a szenvedését.
Aztán minden mozgásnak vége szakad. Kim csendben fekszik, miközben csak szuszog, mint amikor alszik, de most… Úristen. Megijedek, mert erre nem vagyok felkészülve, a vérlátványa mindig is felzaklatott, ám most, hogy az imádott nő vérzik, ez eddigieknél is nagyobb rémület lesz úrrá rajtam. Most mit csináljak?

Az első gondolatom, hogy orvost kell hívni, mert…
Az ágy melletti kisszekrényen van a mobilom. Kézbeveszem, de a remegéstől az kieseik a kezembe, le a szőnyegre. amikor ismét a kezemben tartom, erősen szorítom, miközben a névjegyzékből kikeresem a házirovosunk számát. A csengetés szinte örökkévalóságnak tűnik, mert hát éjszaka van, ilyenkor ő is alszik, de ez most engem nem érdekel egy cseppet sem.
Amikor f fogadja a hívásomat, gyorsan elmondom neki, hogy a nejem bajban van, jöjjön át hozzánk azonnal. Az még eljut a tudatomig, hogy beszél, de nem figyeltem rá.
Ismét odalépek az ágyhoz, nézem a kedvesemet, aki most még rosszabb állapotban van, mint előző nap. Látszólag alszik, a légzése is normálisnak mondható, bár egy kicsit gyors. Betakarom őt, majd az órára nézek. Még csak két perc telt el a hívás óta, de türelmetlen vagyok. Lássuk csak. Két perc, amig felkel, és magához tér, mondjuk öt perc, amíg felöltözik, aztán kiáll a garázsból a kocsival, ami megint legalább két perc, az út idáig legfeljebb három perc. Ez így… lássuk csak, még legalább tíz perc, amíg ideér.

Az idő nagyon lassan telik, mintha megállnának az óra mutatói. Járkálok a lakásban, nem tudom miért csinálom, talán mert… Bemegyek a szobába, leülök az ágy szélére, és nézem Kim arcát. A lila foltoktól eltekintve, olyan, mint máskor, és ez némileg megnyugtat. A testén éktelenkedő foltokra jobb, ha ne is gondolok, mert attól megint kitör a frász.

Miközben őt nézem, észreveszem, hogy mintha beszélne. A szája mozdulatlannak látszik, ám halk hangokat hallok. Közelebb hajolok hozzá, hogy halljam, megértsem, hogy mit mond, ám ismét csak megijedek. Nem ő beszél. A szája előtt van a fülem, de a hang mégis máshonnan jön. Körülnézek szobában, de semmit nem látok, ami a hang forrása lehetne.

A csengetésre szinte futva megyek ajtót nyitni, majd rohanok vissza Kimhez, a doki meg csak toporog utánam. Odahúz egy széket az ágy mellé, majd leül rá, és hozzálát a vizsgálathoz. Egy szó sem hangzik el, csak teszi a dolgát, majd felemeli a takarót Kim testéről.
A doki megrándul, majd felpattan ültő helyéből, lép egyet hátra, és rámnéz.
– Mit tettél vele? – Kérdezi tőlem.
– Semmit.
– Akkor hogyan szerezhette ezeket a sérüléseket?
Elmondom a dokinak, hogy mi történt velünk, illetve Kimmel az elmúlt két napban, ám látom rajta, hogy nem hisz nekem.
A doki most a nő lábai között matat, majd, amikor befejezi a vizsgálatot, leveszi a kezéről a gumikesztyűt, és felémfordul.
– Elmondom neked mit gondolok. – mondja nekem a doki, ám a tekintetét a cipője orrára szegezi. – Már elég régóta ismerjük egymás, a szüleidet, és ezidő alatt mindig jó volt a kapcsolatunk. De most… Ez már más. Megértem, hogy egy házasságban megtesznek egymással ezt-azt az emberek, de… ugye te is tudod, hogy az erőszak, még a házasságon belül is erőszaknak számít.
– Ugyan már doki, hisz maga mondta, hogy ismer, komolyan azt gondolja, hogy megerőszakoltam a nejem?
– Nem gondolom. Ám a vizsgálat azt mutatja, hogy ezt történt.
– Ne már doki, ez nem lehet! Hogy gondolhatja ezt?
– Mint mondtam, a feleségének… a sérülése egyértelműen erre utal. A sérülést nem komoly, a kenőcs, amit a sebre tettem, hamar rendbe fogja hozni őt, de… ugye tudod, hogy ezt jelentenem kell.
– Ne tegye. Megesküszöm mindenre, ami szent, hogy nem én okoztam neki ezeket a sérüléseket.
– Én hiszek neked fiam, de a szememnek is. Amit láttam, az ellentmond annak, amit mondasz. És most mennem kell, A nejed állapota nem súlyos, a foltok idővel eltűnnek, ám ha fájdalmai vannak, akkor korházba kell őt szállítani, mert az azt jelenti, hogy belső sérülései vannak.
Amíg a doki elmondja ezeket, összepakolja az eszközeit, majd a táskájával a kezében megy a bejárat felé. Ott megáll, és felém fordul.
– Most az egyszer nem teszek jelentést, ám ha kiderül, hogy komolyabb a baj, mint amilyennek látszik, akkor megteszem. Ha bármi van, hívj.
A doki kinyitja az ajtómat, majd kisétál, majd beül az autóba, és csak a néma utca marad utána.
Reggelre Kim is jobban érzi magát, így viszonylag jól eltelik a napunk. A következő három nap is eseménytelenül telik, ám a rákövetkező harmadik napon…

***

Este lefekvés előtt, Kim a fürdőben van, ám már jó ideje nem hallok hangokat. Az aggodalmam, még most is arra késztet, hogy ránézzek, rendben van-e.
Amikor benyitok hozzá, ő a tükör előtt áll, és a meztelen testét nézi, amikor meglát, rámmosolyog.
– Hogy vagy? – kérdezem tőle.
– Jól.
– Ennek örülök.
– Még most is szeretnél gyereket?
Meglep a kérdése, mert tudja jól, hogy erre a kérdésre bármikor igennel válaszolnék.
– Mert… – kezd bele a mondatba, miközben felém fordul.
A kezei a hasán nyugszanak, pont úgy, ahogy a terhes nőknél ez megszokott. Egyből feltűnik, ami eddig elkerülte a figyelmemet, hogy nagyobb a hasa, mint máskor.
– Mire gondolsz? – kérdezem tőle, miközben a tenyeremmel végigsimítok rajta.
– Most akkor a hasam, mintha tényleg terhes lennék.
– Jó is lenne, de emlékezz mit is mondott a nőgyógyász a legutóbbi vizsgálat során.
– Igen, tudom, nem lehet gyerekem. De most mégis olyan nem?
– De igen.
Az ő tenyere mellett én is ráteszem a sajátomat, végigsimítok rajta, miközben ő engem néz.
– Bárcsak lenne rá lehetőség.
Kim visszafordul a tükör felé, ám én egy pillanatra mintha éreztem volna valamit. De nem, ez nem lehet.
Később, amikor már az ágyban fekszünk, egyfolytában azon a pillanaton jár az agyam, ezért alig várom, hogy Kim elaludjon, hogy újra rátehessem a kezem a hasára.
Szerencsére nem kell sokat várnom erre, mert alig tíz perccel később már alszik is. Óvatosan a takarója alá nyúlok, majd a tenyeremet hasára teszem. Figyelek, de most semmi olyat nem érzek, mint este. Ez a pozíció kellemesnek mondható, így hamar én is az álomvilág szélén toporgok, mikor…
Már megint ez a szag. A hányingerrel küszködve, felemelem a takarót, hogy kivegyem alóla a kezem, amikor rá kell jönnöm, hogy ez a szag a takaró alól jön. Még pontosabban Kimből árad. Már épp mozdítom a kezem, hogy visszahúzzam, amikor megmozdul benne valami. Pont ezt éreztem a fürdőben is. Mintha a benne fejlődő magzat mozdult volna meg, ami teljes képtelenség, hiszen alig egy hete állapították meg, hogy semmi ilyesmi nem lehetséges. De akkor mi ez?
Nem veszem el a kezem, továbbra is a hasán nyugszik, miközben a szag annyira erős, és émelyítő, hogy a hányinger kerülget. Felkelek és kinyitom az ablakot, majd visszafekszem Kim mellé, és a tenyerem megint a hasára teszem. Ekkor valami egészen furcsa érzésem támad. Olyan, mintha a gondolataim elevenednének meg, de ezek nem az én gondolataim, mintha más beszélne a fejemben. Eleinte nem is értem, majd egyre inkább kezdenek szavakká formálódni a hangok. Alig telik el néhány perc, amikor rájövök, mi is történik.
A kezem még most is Kim hasán nyugtatom, közben hol feljebb, hogy meg oldalra mozdítom, ahonnan a legintenzívebben érzem a mozgást. Valami van benne. Amikor a kezem feljebb csúsztatom, akkor a fejemben hallott hangos is elhalkulnak, mondhatni szétcsúsznak, ám amikor a kezem a hasa alja fölé teszem, akkor a szavak is érthetővé válnak. A baj ezzel csak az, hogy nem értem miről van szó.
„Nem a tiéd.” „Ne tehetsz ellene semmit.”
Vajon mit jelent? Teszem fel magamnak a kérdést és azonnal meg is kapom a választ. A szobában csak egy kislámpa világít, és aminek a fényében, pont az ágy fölött, egy szürke, vagy inkább fekete füstszerű képződmény kezd összeállni, ami egyre inkább egy alakot formál. Ez az alak nem emberi, sokkal inkább egy démon, aki Kim fölött van, mintha guggolna rajta, és látszólag védelmező pózban tekinget körbe a szobában. Nem teljesen materializálódott, sokkal inkább csak egy jelenésnek tűnik, ám ezzel együtt a szag intenzitása is fokozódik.
Rémültség uralkodik el rajtam, elképzelni sem tudom, hogy mi vagy ki lehet ez, és hogyan tudnék küzdeni ellene, vagy akár csak a szeretett feleségemet megmenteni.
A fejemben hallható hangok, a lény megjelenésével együtt most már a fülem számára is is hallhatóvá válik. A lény vagy jelenség hozzám beszél.
– Nem engedem. Nem a tiéd!
Félelmemnél erősebb a védekezés, vagyis Kim. Megpróbálok közelebb férkőzni hozzá, és megvédeni őt, ám a próbálkozásom kudarcra van ítélve. Amint megfogom a karját, és magam felé húzom, egy pillanat alatt megváltozik körülöttem minden.
Egy hatalmas ütést érzek a fejemen, az arcomon, és ezzel együtt a hátamon is, amitől néhány pillanatra elveszítem a kapcsolatomat a valósággal, kell néhány másodperc, amíg visszatér a tudatom.
Fáj a fejem és az arcom. Amikor a kezemmel megérintem, egy nagy és mély nyílt sebet érzékelek a szemem aljától az államig, amiből lassan folyik a vérem.
– Nem lehet a tiéd. – hallom meg ismét az ordítást, ami már nem csak a fejemben hallható, hanem még az ablakok is beleremegnek.
– Ki vagy te? – teszem fel a kérdést, ami egyrészt kézenfekvő, másrészt időt akarok nyerni, amig körülnézek a szobában, hogy vajon mit használhatnék fel ellene. Rá kell jönnöm, hogy semmit.
Ekkor a démon megint a nejem fölött térdelve megfogja a testét, olyan könnyedén emeli fel, mintha csak egy darab rongy lenne.
– Neeeem. Kiáltom torkom szakadtából, majd felállok és rávetem magam a lényre. Sajnos arra nem számítottam, hogy ez a valami, mégha szilárdnak is látszik, valójában csak füstszerű anyag, amin úgy szállok keresztül, hogy végül fejjel előre a szoba másik sarkában landolok, amitől véglegesen elvesztem az eszméletem. Mielőtt kialszik az elmém fénye, még egy utolsó gondoltként bevillan egy kérdés, miszerint hogy a fenében történhet ez meg velünk.

***

Amikor magamhoz térek, már világos van. Az első dolgom, hogy Kim állapotát felmérjem, ám első pillantásra nem sok jóra számítok. A ruhája most is darabokra van szaggatva, a testén még több zúzódás látható, és a szája is felrepedt. Nincs kétségem, jobb, ha mentőt hívok, és korházba kerül. Ott legalább ellátják a sérüléseit, másrészről abban bízok, hogy ott nem találja meg ez a szörnyeteg.

Már majdnem dél van, én meg a körház folyosóján ülök egy meglehetősen kemény széken, és a történteken töprengek. Egyszerűen felfoghatatlan mindez. Már ha hatodik kávét iszom meg az automatából, amikor megáll előttem, egy fehérköpenyes doki. Felnézek rá, de a tekintetéből nem sok jót olvasok ki. Felállok előtte, és megkérdezem tőle.
– Hogy van a feleségem?
– Nincs életveszélyben, és tulajdonképpen a sérülései sem veszélyesek.
– És a gyerek?
A doki nem válaszol, csak lehajtott fejjel néz maga elé, miközben próbál megszólalni.
– Mondja már. – sürgetem tovább, mire ő felemeli a tekintetét, és rámnéz.
– Sajnos rossz hírem van. A terhességet meg kellett szakítani, mert…
– Miért?
– Nézze. Ez a terhesség…
– A nejem nagyon akart gyereket.
– Nos, ez nem az, amire ő vágyott.
– Miért?
– Mert… ez nem a maguk gyereke volt.
– Nem? Hát kié?
– Azt nem tudom, de…
– Ki vele, tudni akarom.
– Jól van, üljünk le. Nem is tudom hol kezdjem. Szóval a neje igazából nem volt terhes, ami benne volt az egyfajta… parazita, vagy inkább daganat volt.
– Rákos?
– Nem, erről szó sincs.
– Akkor miért kellett a gyereket elvenni?
– Mondtam már az nem gyerek volt, hanem… egy parazita, ami három nap múlva…
– Mi lesz akkor?
– Már semmi, nyugodjon meg, minden rendben lesz.
– Nem tudok megnyugodni, most mondta, hogy egy parazita fejlődött benne, hogy lehetnék nyugodt. És egyáltalán miféle parazita.
– Erről nem beszélhetek.
– Mi az, hogy nem? Az én feleségemről van szó, azt akarom, mondja el miféle parazita volt a nejemben.
– Nem mondhatom el. Sajnálom, ha megtenném elveszteném az állasomat, az engedélyemet, és a hírnevemet is.
– A korházon kívül beszélhet róla?
– Ott sem. Sajnálom.
Ekkor elvesztem a türelmemet, és kitör belőlem a tehetetlenség dühe, delkapom a széket, amin ültem, és elhajítom, ami folyosón hangos csattanással csúszik végig, amire többen is felfigyelnek. A dühömet nem vagyok képes visszatartani, az első szék után a többi is hasonló sorsra jut, majd ezt követően minden más is, ami a kezem ügyébe kerül. A folyosón egyre több ember gyűlik össze, akik ijedten nézik az őrjöngésemet. Többek között két megtermett alak is, akik közrefognak, és elvonszolnak. majd a kijáratnál megállva kiutasítanak az épületből.
– Ezt nem hagyom annyiban. Ordítok rájuk habzó szájjal, majd még több válogatott sértést vágok hozzájuk.
Amikor nagyjából lecsillapodok, megkeresem az autónkat, és beülök, de nem indítok, csak bámulom kifelé az ablakon. Ezt nem hiszem el. A nejem haldoklik ezek meg csak úgy kihajítanak a korházból.
Az ajtó nyitására felkapom a fejem. A legnagyobb meglepetésemre az a doki ül be mellém, akivel az imént beszéltem. Egy ideig csak néz engem, én meg őt, várom, hogy mondjon valamit. Mikor már kezd kényelmetlenné válni a hallgatás, akkor megszólal.
– Elmondom, amit tudok, de meg kell ígérnie, hogy erről soha senkinek nem beszél.
– De én csak…
– Ígérje meg! – mondja a doki emelt hangon.
– Jól van, megígérem.
A doki, – mintha csak azon gondolkodna, hogy elmondja-e, amit tud, – megint felnéz rám, majd halkan elkezd beszélni.
– Nagyjából húsz évvel ezelőtt történt. Volt egy betegem és a férje, akiknél pontosan ugyan ez a jelenség volt megfigyelhető. Ez nem betegség, nem kór, én csak jelenségnek mondom. A nőt egy napon behozta a férje, hasi fájdalmakkal, amihez hasi duzzanat is társult. A vizsgálatok után, kiderült, hogy az asszony nem terhes, ám a méhében mégis volt valami, amit a vizsgálatok sem tudtak pontosan kimutatni. Ez persze később megváltozott, mert néhány nappal később, a hasa már akkora volt, mintha már a harmadik trimeszterben lenne, de persze egy terhességnél nem megszokott dolog, ezért további vizsgálat elvégzésére volt szükség. Ezek eredményeképpen megtudtunk, hogy a nő méhében tényleg fejlődött valami, ami nem emberi embrió volt, ám egy élő valami, amit én egyszerűen bábnak hívtam. Tudja, mint a rovaroknál, előbb báb, majd abból kikel a… mindegy. Ebben a stádiumban már olyan gyors volt a növekedése, hogy a reggel elvégzett vizsgálatok után, estére már kétszer akkor volt a nő hasa. Eddigre már a korház le volt zárva, mindenhol ott nyüzsögtek a kormány emberei, akik mindent az irányításuk alatt tartottak, és persze mindenről tudni akartak. Amikor eljött a műszakváltás ideje, nem engedték be az éjszakára érkezőket, és nem engedték el a nappali műszakot sem. Így kénytelen voltam továbblépni. Aztán megtörtént, amitől tartottam. Az elkülönítő részleg felől kiáltozást, és sikolyokat hallottam, mire egyenesen odamentem, és…
A doki megint lehajtott fejjel nézi a kezében tartott beléptetőkártyáját, majd a zsebébe nyúl, és egy zsebkendőt vesz elő. A kártyát magára hagyva, most leveszi a szemüvegét, majd a zsebkendővel megtörli a szemét.
– Elnézést. De még most sem tudom túltenni magam az eseten.
Erre nem tudok mit mondani. Megvárom, amig rendbe hozza magát, majd folytatja.
Amikor odaértem… csak… szóval a nő az ágyon feküdt, a hasa meg akkora volt, ami biológiailag lehetetlen, de persze mégsem, mert a saját szememmel láttam. Mozgott. Olyan benyomást keltett, mintha egy gyerek, egy nagy gyerek, vagy egy kisebb felnőtt guggolna a nő hasában, és egyfolytában mozgott. Ki akart jönni, ami végül sikerült is neki. Néhány orvos ott volt mellette, de képzelheti, hogy ebben a helyzetben képtelenek voltak bár mit tenni a nőért, és a… Szóval ahogy mozog benne az a valami, egyszer csak meghallunk egy recsegő hangot. Tudja mi volt az? E nő hasa. Egyszerűen felrepedt, mint egy túlfújt lufi. Ekkor a lény, mintha egy zsákból bújna elő, először csak a fejét pillantottuk meg, majd a karjait, végül teljes egészében kimászott a nőből. Mindannyian döbbenten néztük a jelenséget. A szörny csak ordított egyet, majd a hatalmas, fogakkal teli pofáját a nő felé fordította, és beleharapott.
– Jézusom.
– Ugye? Az, hogy beleharapott, nem egészen szemléletes, inkább egyszerűen leharapta a nő mellkasát, majd elrágcsálta. Szörnyű látvány volt. Amig evett, a szájából kilógott néhány bordacsont, és egyéb részek, mi meg mozdulni sem tudtunk, mert… Szerencsére megérkeztek a kormány emberei is, akik állig felfegyverkezve, talpig páncélban, megálltak az ajtóban, gondolom ők sem voltak erre felkészítve. A néma csendben, csak a csámcsogást lehetett hallani, majd egy öblös férfihang hasította ketté, a dermedtséget. Tűűűz! Ezt kiáltotta, mire az összes fegyvere tüzet nyitott. A szörny megszületésénél talán ez még rémesebb volt, ugyanis a szörnyet addig kilőtték amíg abból csak egy halom véres pép maradt, ami részben betakarta a nőt, részben meg szerteszét fröcsögött a helységben. Röviden ennyi történt. Persze a korházat teljesen lezárták, minden alkalmazottat kényszerítettek a titoktartás elfogadására, és aláírására, ahogy engem is. Szóval, ha beszélne erről valakinek, akkor nekem végem.
– Így már értek mindent, csak azt nem, hogy mi vagy ki volt ez a szörny?
– Ezt senki sem tudja. Utánanéztem egy kicsit, kutattam utána, de semmit nem találtam. A kormány valószínűleg mindent titkosított.
– És a feleségem? Vele mi lesz?
– Remélhetőleg semmi. Időben kivettük belőle, így nem valószínű, hogy… baja lehet.
– Most mi lesz?
– Még pár napig bent tartjuk őt megfigyelésre, és ha nincs semmi komplikáció, vagy… más, akkor hazamehet.
– Értem doki. köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával.
– Akkot menjünk vissza, látni akarom a nejemet.
– Ez nem jó ötlet.
– Miért?
– Mert kik kidobták magát, azok nem a korház emberei voltak, hanem a kormányé. Most úgy tudják, hogy maga nem tud semmit, és jobb, ha meghagyjuk őket ebben a hitben. menjen haza, majd értesítem, ha a felesége hazamehet.

***

Négy nappal később, egy napfényes reggelen megcsörrent a telefonom. A doki hívott, miszerint hazavihetem a nejemet.

– Jaj, de jó megint itthon lenni.
– Hát még én menyire örülök ennek.
Miután hazaérünk egész nap csak a nejem kívánságát lesem. Bármit kér, vagy csak gondol rá, ha tehetem máris csinálom, hozom neki. Mondhatnám, hogy mindketten boldogok vagyunk, de ez nem igaz. Kim semmit sem tud abból, amit a dokitól megtudtam, elég, ha én vagyok emiatt, nyugtalan.
Hosszú idő után ma először érzem azt, hogy boldog vagyok a nejemmel, még így is, hogy ezen a szörnyűségen kellett, átesnünk. Kim jóétvágyal eszik, néha még mosolyog is, láthatóan javul az állapota, bár a műtét miatt még vannak fájdalmai.
Este a nap megkoronázásaként felajánlom neki, hogy megfürdetem, aminek tényleg örült. Ezután ágyba bújunk, és beszélgetünk még. Leginkább a korházi dolgokról, mert megismert néhány embert, akik kicsit furcsák, de érdekesek. A beszélgetés fonala egyre inkább kezd elhalványulni, majd, amikor Lecsukódik a szeme, ráhúzom a takarót, eloltom a lámpát, és megpróbálok elaludni.

Egy kiáltásra riadok fel. Egy hangos és erőszakos, vagy inkább dühödt kiáltásra. Kinyílik a szemem, de a sötétben semmit sem látok, csak fülelek, de nem hallok mást, csak Kim szuszogását. Visszahanyatlok a párnámra, hogy folytassam az alvást, de nem jön vissza az álom a szememre. Csak fekszem a takaró alatt, miközben érzem, ahogy a fülem meredezik, hogy a legapróbb neszt is érzékelje. Mivel semmit nem hallok, lassan megint elnyom az álom.
Egy éles fájdalom hasít a bokámba, mintha egy erős kéz markolná meg, majd a következő pillanatban, egy hangos dörrenéssel csapódik a testem a falhoz. Hát mégsincs vége?
Az ajtó mellett fekve felegyenesedek, majd felnyúlva felkapcsolom a világítást. Bár ne tettem volna. Az ágyunbk felett, megint meglátom azt a füstszerű anyagot, ami, mint egy forgószél jár körbe, amíg lassan kibontakozik belőle egy alak, ami nem hasonlít semmihez. De mégis. Pont olyan, mint a Hellboy című filmben a Sammael nevű démoni kreatúra. Amíg a füstből átváltozik, hallom is a hangját. Üvölt és ordít. Az ágyon áll, vagy térdel, pont a feleségem mellkasán, aki mozdulatlanul, de tágra nyitott szemekkel nézi a szörnyet.
– Hol van? – hallom meg a kiáltást, ami a démoni torokból recsegve tör elő. – Hol van?
– Nincs. Vége. – Mondanám neki, de csak szánalmas suttogás lesz belőle.
– Hol van a gyerekem? – Kérdezi ismét az őrjöngő vadállat.
A szörnyeteg most elém térdel, majd közel hajol hozzám, egészen közel, majd beleordít a képembe.
– Hova tettétek?
– Baszd meg. – mondom válaszként, mivel semmi más nem jut eszembe. Későn jövök rá, hogy ez nem jó válasz volt.
A démon, vagy nevezzük bármi másnak, szintén nem elégszik meg a válaszommal, mert megfogja a bokámat, megpörget a feje fölött, majd ismét a falhoz vág, ám most nagyobbat csattanok, mint elsőre. A fájdalom miatt csak ordítani tudok, és csak bámulom a lábamat, ami térdtől lefelé kifordult a helyéről, így most a lábam ujjai hátrafelé állnak, mintha lábujjhegyen járnék.
Nincs időm ezen elmélkedni, mert Sammael megint az orrom elé tolja az ocsmány pofáját, és megint beleordít.
– Hol van a gyerekem?
Már nem is válaszolok neki, csak vigyorgok rá, amitől az dühbe gurul, és otthagy. Felmászik az ágyra, ahol Kim fekszik, szerencséjére már eszméletlenül, ahol föléemeli a karjait, és visszanéz rám.
– Hol van? teszi fel megint a kérdést.
– Már nincs, nem létezik, megdöglött, elpusztult, hogy rohadjon meg veled együtt. – mondom ki egyszuszra, mire a fenevad a felemelt karjaival lecsap Kimre, és a hosszú, hegyes karmaival belevág a testébe, majd újra és újra lecsap rá, hogy darabokra tépje.
A látvány kizökkent magamból, egy pillanat alatt kiürül az elmém, a testem csak egy darab ronggyá válik, amint a szemem láttára brutálisan kivégzi a számomra legfontosabb emberi lényt. Kim.
Most már az sem zökkent ki ebből az állapotból, amikor a szemem láttára hatalmasra tátja a pofáját, és leharapja Kim fejét. A szörny most megint elémáll, miközben a koponyát úgy ropogtatja, mintha egy mogyoró lenne.
– Mi lett a gyerekemmel. – Ordítja megint a szörny, de már nem érzek félelmet, meg sem rezzenek, csak nézek vissza rá. Da az nem tágít.
Megint az ágyra lép, onnan teszi fel megint a kérdését.
– Hol van a gyerekem?
Mint egy villanás, úgy jut eszembe a fegyverem. Csak egy karnyújtásnyira van tőlem, ha elérem, akkor megmenekülök. A mellettem álló szekrény alsó fiókjában van, csak érte kell nyúlni, és… Minek? Kim már nincs, nélküle meg fabatkát sem ér az életem. Már feladnám, de a démon nem engedi, hogy csak így feladjam.
Megint az ágyon van, és egy újabb darabot harap ki Kim teréből, ami megváltoztatja a véleményemet. Ha már itt kell hagynom ezt a világot, akkor jobb, ha magammal viszem ezt a dögöt is.
Kinyújtom a karom, kihúzom a fiókot, és amikor belenyúlok, a pisztoly markolata hűvösen simul a tenyerembe. Rámarkolok, majd a fegyver csövét ráfogom a dögre és meghúzom a ravaszt.
A szörny szájában megáll a falat, amikor felémfordul, majd egy ugrással ismét előttem ér padlót, majd egyszerűen kicsavarja a kezemből a fegyvert, és elhajítja. Sajnos most már a kezem is kicsavarodott, ám fájdalmat nem érzek. Már nincsenek érzések és érzelmek, már csak a befejezésre várok. Vagy így vagy úgy. Bár most úgy néz ki, hogy vesztésre állok, de ez sem érdekel.
A szörny most lenéz a lábamra, majd megmarkolja, és lazán letépi térdtől a lábszáramat, majd a szájába veszi, és mint egy ropit, könnyedén kettéharapja. Fásult tekintettel nézem, hogy elevenen felfal a szörnyeteg, de már ez sem érdekel. a vérveszteség miatt, fázni kezdek, már szinte vacogok, amikor a démoni dög a másik lábamat veszi a szájába.
Behunyom a szemem, majd eszembe jut, hogy mindjárt találkozni fogok Kimmel, aki már vár rám. Mielőtt még végleg lecsukódik a szemem, megint érzem azt a bűzt, amit már jól ismerek, csak nem ismertem fel, ez a szag, a halál szaga.