A körülmények áldozata

Borzasztóan izgult. Olyan volt, mintha egyszerre akarna megfelelni egy elképzelt vágyak‚ ugyanakkor a tulajdonképpeni valóság részleteinek is.
Amikor előszőr lépett a kéttannyelvű gimnázium védett falai közé előszőr mintha mézesmadzagot húztak volna el szándékosan pisze orra előtt.
Annyi szerette volna elhinni, hogy végre új életet kezdhet. Végre ezen a varázslatos környezetben új, őszinte barátai lesznek majd, akik sosem akarják sárba tiporni, nyíltan brutálisan gonoszkodni vele, megverni, vagy ‚épp megszégyeníteni, és minden olyan lesz majd, akárcsak a népmesékben.
Ám már a legelső irodalom óra váratlan fordulatot tartogatott…
Az új fiatalos, kicsit konzervatív, fegyelmezési elveket valló irodalomtanárnő elsőszőr mintha roppant ellenségesen, komolyan nézett volna vele farkasszemet már közvetlenül a legelső padban, ahova őt ültették. Gyanakodva, kimérten méregette, ‚és már az első két-három rossz válasz után, úgy érezte magát, hogy az adott tanárnőnek bizony meg is lehet róla a sarkalatos, melyen szerint véleménye, ti. mennyire egy szerencsétlen idióta, szánalmas balfék!
Aztán később, amikor Homéroszról, és az ókori irodalomról tanultak mindenképp szeretett volna a tanárnő kedvében járni legalább csak annyiban, hogy ne nehezteljen, és ne haragudjon rá , mert neki most millió szorosan nehezebb, mint mondjuk azon osztálytársainak, akik könnyebben, lazán, fesztelenebbül képesek társas kapcsolatokat kialakítani önmaguk. Ezért úgy döntött, hogy mindent kijegyzetel a tankönyvből mondjon bárki bármit.
Az óra közepe táján a fiatalos és roppant komoly irodalomtanárnő hatalmas, nagy sötétbarna szemével egyenesen ránézett, majd halványan úgy tűnt elmosolyodik, mert amikor felolvasta az Iliász eposzának következő strófáját úgy tűnt tökéletesen képes mag át átadni a magával ragadó történetmesélésnek, és ezt előbb-utóbb saját diákjai is nagyra értékelték.
Majd pillantása a nagyalakú spirálfüzetre tévedt, és szinte reménykedve konstatálta, hogy legalább egy diákja mégiscsak akadt, aki minden szavát úgy kortyolgatta, akár a jótékony mézet.
Amikor aztán az órának vége volt, és az osztályban szinte kivétel nélkül mindenki kiviharzott a teremből egyedül csak ő maradt meg pár percig a tanárnővel, mert rendkívül kíváncsi volt rá , hogy vajon mi fog történni: egyből szóbelit figyelmeztetést hozz , persze leteremtve, hogy egy egyszerű másolást sem képes normálisan végrehajtani, avagy engedékeny lesz, és még biztatni is fogja miszerint: ,,jól csinálta, és csak így tovább!”
S b r a könnyű, nyáriasan szellős szeptemberi levegő valósággal máris megtelítette az osztálytermet a fiatal tanárnő most óvatosan tett egy-két tétova lépést a padjához.
,,Vajon mi fog kisülni ebből?!” – töprengett mag ban, miközben minden érzékszervével az adott pillanatra koncentrált.
– Néztelek téged, és h te… szóval… – nehezen keresgélte a szavakat. Érződött, hogy fiatal tanár lévén igyekszik leplezni a tapasztalatlanságát. Eddig nem igazán kellett gyerekekkel foglalatoskodnia.
– Nagyon örülök, hogy ennyire érdekel az órám, és hogy mindig figyeltél… – bökte ki, mintha az előtte tétován álldogáló kamasz gyerektől akarna minden koron bocsánatot kérni csupán csak azért, mert igyekzett szigorúan, fegyelmezett ‚és következetes maradni, már ami az oktatási-nevelési alapelveket illeti.
– … Ne tessék kérem haragudni, ha valami rosszat csináltam volna… – csak nem fogom r megint sírni, mint az általánosban. Most már tizenöt éves, ‚és elviekben már nem kisgyerek.
Ki hallott már olyat, hogy egy kamasz srác sírva fakad minden kisebb baki, vagy pechszéria miatt?!
– Hé nyugodj meg! Nem történt semmi baj! – végre valahára most ajándékozott először egy féltve őrzött, dédelgetett mosolyt neki. Ettől azért valamicskét csak oldódott a nehezen barátkozó hangulat.
– Figyelj csak… Zsigi! Tudom, hogy neked ez még új, de szeretném, ha nem éreznéd úgy magad, mintha csakis saját magadra számíthatnál és senki másra, ezért mindent el fogok követni, hogy új barátokat szerezz! – mondta mosollyal az ajkán. Így kezdődött el Zsiginek az első gimis napja.
Az osztálytársai többsége – legalábbis kezdetben -, olyan idióta, magának való hülyegyerekként gondoltak rá , és csupán csak igen-igen kevés ember maradt, akik igazán, és teljes szívvel megakarták őt ismerni.
Az első eset, hogy rántott húsos szendvicsekért küldték le a sulibüfébe, ahol mindenfajta elsősorban koleszterinnel dúsított, finom kaját kapni lehetett ‚és ahol Zsigi az életben sosem vett semmit, hiszen anyukája mindig csomagolt neki tízóraira szalámis szendvicset, ami ehető volt, ‚és legalább költséghatékony, mivel Zsigi – ahogy a számítógépes játékok egyre szebb, színesebb, és jobb grafikai fejlődésnek indultak -, egyre nagyobb érdeklődést kezdett mutatni irántuk, és jóformán az összes zsebpénzét ezekre költötte el.
Már nem lehet tudni pontosan, hogy vajon csupán egy gyerekes tréfa, vagy eldurvult szóváltás s volt-e, annyi azonban bizonyos, hogy Zsigi valóságos sírógörcs rohamot kapott, ‚s a legtöbben, akik még nem ismerhették őt valósággal megvoltak rökönyödve, hogy mi történhetett ezzel a szerencsétlen sráccal, aki meg egyik pillanatban nyugodtnak, csöndesen tartózkodónak bizonyult, míg a másikban már eszeveszetten sírdogált, majd kirohant a sulibüfé‚ melletti aula részre közvetlenül az étkező mellé.
Két osztálytársa szinte azonnal rutinból lereagálta az egészet. Nagyon úgy festett, mintha rögtön tudták volna, hogy ilyen esetekben mi a megfelelő teendő.
Adrienn már tizenötévesen valóságos szépségkirálynőként festett, és teste is legalább annyira fejlődésnek indult, hogy míg mások kénytelenek furfangos praktikákat is bevetni azért, hogy kamaszos nőiességük mindenütt hatékonyabban intenzívebben érvényesüljön, addig Adriennek – hála a szerencsés genetikának -, semmi olyasmire nem volt szüksége, ami nem természetesen domborodó nőiességéből következett. (később persze a szoláriumban barnulni fog sétafikálni főként a téli hónapokban mindenki legnagyobb féltékenységére).
– Szia… Zsigi… mi a baj? – ült le kedvesen, megértően mellé Adrienn az egyik oldalról, míg a másikon Gergő.
– Én… nem… akartam… – hüppögte nyámoltalanul. Ebben a pillanatban ténylegesen egy árva, elvesztett kisfiúnak látszott, akit egészen egyszerűen kitettek a világba, hogy egymaga boldoguljon ott.
– Hé, semmi baj! Én a barátod vagyok, nekem mindent nyugodtan elmondhatsz! – simogatta meg óvatosan kissé izzadt hajcsomóját Adrienn.
– Figyelj csak pajti? Szereted a fánkot, vagy a kakaós csigát? – kérdezte most Gergő, hogy le ne maradjon a barátkozásban.
Zsigi óvatosan bólintott párat. Gergő hátra ment a büfébe, majd visszatért kezében tartva egy közepes nagyságú kakaóscsigával, és persze csokiöntettel leöntött, cukrozott fánkkal. Valóságos kalóriabombáknak számítottak a maguk nemében.
– Tessék pajtás! Ez majd visszahozza a jókedvet! Nekem mindig beválik! – azzal máris hatalmasat harapott a saját maga adagjába, mit sem törődve azzal, hogy vajon mások mit gondolnak róla.
– Nem lesz semmi baj! Tudod én sem ismerek még senkit, csupán téged, de úgy érzem, hogy nagyon jó barátok leszünk! – gyöngéden letörölte Zsigi fátyolos szeméről a vízes cseppeket. – A lényeg, hogy próbálj meg ismerkedni! Odamenni a többiekhez is! Ne izgulj semmit! Nem fognak megharapni! – újabb millióforintos mosoly következett, majd közösen visszakísértek támogatva Zsigit a soron következő órára.
Aztán megtörtént az adott tanév talán legnagyobb durranása: a gólyabál! Zsigit szinte a megkérdezése nélkül rögtön be is szervezte két vagány srác, akik egy gangszer repperszámot adtak elő, és duójukból még hiányzott egy fölösleges ember, ez lett Zsigi, akinek a haját szabályosan zöldszínű festékpatronnal fújták be fűzöldre, mintha Joker lenne, persze smink nélkül. A gond csupán annyi volt, hogy este Zsigi az ágyában kiadósan leizzadta magáról a zöldszínű festéket, és mikor utóbb ez kiderült valósággal könyörgött anyukájának, hogy akárhonnan szerezni kéne zöld festéket, mert a két legújabb haverja szabályosan keresztre fogja őt feszíteni, ha meglátják, hogy rendes hajat visel.
Eljött a gólyabál ideje, és Zsigi úgy ment vissza kora délután az iskolájába, akár egy besurranú, szánalmas tolvaj; félre, rettegve minden apró nesztől is.
– Hát te meg? Hol jártál te idióta?! – kérdezte Gábor, aki a rappszámot kitalálta. Felháborodása akkor érte el a tetőpontot, amikor meglátta, hogy Zsigi szerencsétlenségére totálisan leizzadta magáról a festéket.
– Mi a fészkes francot műveltél a hajaddal te kis pöcs?! – mérte végig ellenségesen.
– Bocsánat… szóval éjszaka kiizzadtam… – szabadkozott Zsigi, és a szégyentől majd a föld alá süllyedt.
– Figyel, haver! Szerintem rohadtul nem lesz gáz! Adunk ennek a kis nyomingernek egy baseball sapkát, kap egy kockás inget, és már kész is a gengszterszerkója! – vette át a dolgok feletti irányítást Ákos.
– Hát… nem bánom haver! De nemsokára mi következünk! Nem akarok semmi balhét!
– Nyugi öreg! El lesz sikálva! – Azzal Ákos máris Zsigi fejébe nyomott egy baseball sapkát, és adott neki egy kockás, jócskán összegyűrt inget, és sötétített napszemüveget, és Zsigi máris készen állt rá, hogy történelmet csináljon első zenei karrierjével a gimi falain belül.
Később aztán, ahogy teltek az évek, és osztálytársai is egyre jobban megismerték rájöttek arra, hogy Zsigi rendkívül különleges, és jófejű srác, aki nagyon sok esetben a körülmények szerencsétlen áldozata lett, és ezért nem volt képes a legtöbb ember felé nyitni.