A legjobb barátom

A legjobb barátom

Épp a délutáni sziesztámat töltöm a kedvenc fotelemben, a kedvenc sorozatomat nézve, amikor megszólal a mobilom. Ne már, még ilyenkor sem hagytok nyugodtan ejtőzni?
A kezembe veszem a mobilomat, miközben morgolódok.
– Mi a bánat lehet olyan fontos, ami miatt szombaton délután hív valaki?
Amikor ránézek a kijelzőre, kissé megenyhülök, hiszen Árpád hív. Ő a legjobb barátom, bár ezzel együtt azt hiszem én vagyok az egyetlen, aki ezt elmondhatja vele kapcsolatban. Árpád csak a munkájának él, semmi más nincs, ami lekötné a figyelmét, akár csak egy rövid időre is. Nincs senkije, egyedül él, mert nincs nő, aki elviselné a magányt, miközben látszólag kapcsolatban él, így nyugodtan kijelenthetem, hogy én vagyok az egyetlen stabil pont az életében.
Megnyomom a hívásfogadást, majd a fülemhez emelem a készüléket.
– Szia. Mi olyan fontos, hogy ilyenkor hívsz?
A kérdésem valójában el sem jut hozzá, mert egyből beszélni kezd, olyan izgatottan, mintha valamilyen különleges dolog történt volna vele.
– Megvaaaann! – kiáltja a fülembe. – megcsináltam.
– Ez jó, de mit is?
– Hát nem emlékszel rá? Vége a tárgyalásnak, és győztem, felmentették az ügyfelem.
Most, hogy mondja, tényleg rémlik valami, amiről az elmúlt hetekben beszélt, bár az az igazság, hogy csak felületesen, mert ugye a folyamatban lévő eljárás miatt, nem mondhatott konkrétumokat.
– Rémlik valami. – mondom neki csendesen, hátha veszi az adást, és nem kiabál megint a fülembe.
– Átjönnél?
– Mikor? – kérdezem tőle, hátha olyan időpontot mond, amire szemrebbenés nélkül nemet tudok mondani.
– Hát… most.
– Most?
– Persze. Ha nincs más dolgod. Már be is hűtöttem a pezsgőt, de nincs, akivel koccinthatnék erre a nagyszerű alkalomra. Ugye nem hagysz magamra ebben a különleges pillanatban?
– Nem. – mondom neki barátságosan, mert nem akarom megbántani. – Egy óra múlva ott vagyok nálad.
Meg sem várom a válaszát, kinyomom a telefont, majd csak állok a nappali közepén, miközben bánom, hogy igent mondtam neki.
Ha már így alakult, magamra kapok valamit, majd elindulok hozzá. Nincs kedvem vezetni, de még a tömegközlekedéshez sem, ezért gyalog indulok útnak, ami még így is belefér az egy órába.
Amikor megérkezek a ház elé, megnyomom a csengő gombját, és Árpád szinte azonnal bele is szól.
– Máris nyitom a kaput.
Amint ezt kimondja, szinte látom őt magam előtt, ahogy a füléig ér a szája, és vigyorogva mondja: „Máris nyitom a kaput.”
Árpád meglehetősen komoly ember, ritkán látni őt nevetni, de még mosolyogni is csak kevesen láthatták, én azok közé tartozom, akiknek már megadatott ez az élmény. Semmi érdekes nincs benne, kiváltképp, ha belegondolok abba, hogy Árpád ügyvéd, így szinte kivételes alkalom kell ahhoz, hogy csak egy mosolyt is eleresszen, most meg teli torokból nevet.
Amikor felérek az emeletre, ő már a lift előtt áll, majd, amikor kilépek a fülkéből, átölel, és még a vállamat is megveregeti.
– De jó, hogy eljöttél! Gyere!
Követem őt a lakásba, majd, amikor hellyel kínál, én azt elfogadom, és leheveredek abba a bőrfotelbe, amiért annyira irigy vagyok rá. Árpád izgatottan rohangál körülöttem, miközben beszél, de olyan összefüggéstelenül, hogy semmit nem értek belőle.
Amikor visszatér a konyhából, a kezében tartott üveget leteszi elém az asztalra, akkor kezdem igazán felfogni, hogy valami valóban nagy dolog van ennek a hátterében. Az üveg címkéjén francia szavak sorakoznak, ráadásul a palack formája is arra utal, hogy ez bizony francia pezsgő. Itt valóban valami nagy dologról van szó.
Árpád az üveget bontogatja remegő kézzel, miközben a szája fülig ér, a homlokán meg izzadtság gyöngyözik. Amikor a dugó kirepül az üvegből, lassú, megfontolt mozdulatokkal önt a drága nedűből a tálcán álló poharakba, majd leteszi mellé az üveget, és az egyik poharat a kezembe adja, a másikat meg a kezébe véve rám néz.
– Megcsináltam! Ez életem legnehezebb ügye volt, de megcsináltam. Győztem!
Árpád, mintha a szavakat keresgélné, csak tátog, a szemei forognak, hol erre néz, hol meg arra, mintha csak összezavarodott volna. Gondoltam, megkönnyítem a dolgát, ezért felemelem a poharam, felé tartom, és így szólok hozzá:
– Gratulálok barátom.
Árpád ebben a pillanatban rám néz, amitől olyan érzésem támad, mintha most venné észre, hogy én is itt vagyok.
– Ja igen, köszönöm. Kedves vagy.
A pohár tartalmát egy hörpintésre kiissza, majd újratölt magának, hogy megismételje a koccintást. Én is beleiszok a poharamba, majd leteszem a tálcára az övé mellé, és ránézek.
– Mesélj, miféle ügyet oldottál meg!?
– Ja, igen. Tudod, már beszéltem neked arról, hogy volt egy eset, ami a szokásos mederben folyt, amikor is a vádlottat elítélték, de a családja fellebbezett, és perújrafelvétel lett belőle, aztán megint lefolyt a tárgyalás, de megint elítélték, amitől a család, a barátok mind összetörtek, hiszen a vádlott, egy rendes családapa, aki soha semmit nem tett a törvény ellen, ám ez az ügy…
– Milyen ügy?
– Nem mondtam még?
– Nem.
– Szóval ez az ember, egy éjjel valamitől bekattant, és megölte a feleségét, majd a hatéves kisfiát is, végül megpróbált végezni magával is, csakhogy ez félresikerült.
– Mi az, hogy félresikerült?
– Hát… tudod, egy olyan revolvere volt, amit valahol talált, egy ócska, lestrapált fegyver, ami kétszer elsült, ám a harmadik lövésnél egyszerűen felrobbant, amikor a saját fejét vette célba. Borzalmas pech, nem?
– De igen, az. De miért végzett a családjával?
– Azt nem tudjuk. Az elmeszakértői vélemény alapján nem volt beszámítható, ezért büntethető sem.
– Úgy érted, hogy megölte a nejét, a gyerekét, és mégsem büntethető?
– Pontosan.
– De miért nem?
– Mert a törvény ilyen.
– Szóval megölte a családját?
– Igen.
– És neked ebben az ügyben mi volt a szereped?
– Én voltam a védőügyvédje.
– Te?
– Aha.
– És győztél, vagyis felmentetted?
– Persze.
Most úgy érzem, mintha tíz fokkal hidegebb lenne, pedig kellemes a hőmérséklet. A barátom felmentett egy gyilkost, aki megölte a családját, és most szabadlábon, kitudja hány embert fog ismét megölni. Hogy tehet valaki ilyet, hogy egy gyilkost a társadalomra szabadít? Még ha az elmeállapota… de hát pont ez a lényeg, ha nincs tudatában annak, amit csinál, bármikor megteheti újra.
Felállok, mert késztetést érzek, hogy otthagyjam őt. Nem akarok egy ilyen győzelemben osztozni vele. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy ez részemről elfogadható.
– Csalódtam benned. – mondom neki halkan.
Elindulok az előszoba felé, mert döntöttem. Hazamegyek.
– Most mit csinálsz? – hallom meg a kérdését a hátam mögött.
– Hazamegyek.
– De hát miért?
– Mert…
Erre mit mondjak? Ha nem érzi át ennek a súlyát, ha számára természetes, hogy egy gyilkost kienged az emberek közé az utcára, akkor, hogy magyarázzam meg neki, hogy ez nem normális dolog.
Ott állok vele szemben, ő meg csak néz rám. A tekintete most egészen mást mond, mint néhány perccel ezelőtt. Félelmet látok a szemeiben, bár az eddigiek alapján elképzelni sem tudom, hogy mitől félhet.
– Kérlek, ne hagyj magamra! Kérlek!
– Mondj legalább egy okot arra, hogy miért ne tegyem meg!
– Mert a barátom vagy. Mert a barátod vagyok.
– Ez már nem a barátságról szól. Olyat tettél, amivel én nem tudok azonosulni.
– Neked semmit nem jelent a sikerem?
– Ha neked a siker ezt jelenti, akkor nem. Sőt…
– Mi az?
– Tudod, Árpád, eddig a barátomnak tartottalak, de ezek után már nem. Nem tudok azonosulni ezzel a nézettel, nem tudom sikerként elkönyvelni, ahogy te könnyedén megteszed. Nekem ez egy szörnyűség.
– De hát a barátságunk…
– Hagyd ezt Árpád, ez nem erről szól. Amikor azt gondoltam rólad, hogy rendes ember vagy, akkor kedveltelek, de ez egy pillanat alatt szertefoszlott. Már nem vagyok a barátod.
Hátat fordítok neki, majd elindulok az ajtó felé. Alig teszek meg két lépést, amikor meghallom a hangját. Nem beszéd, inkább ordítás, ahogy utánam kiált.
– Neeeeeem mehetsz íííííígy eeeel!
Még egy gondolat formálódik meg bennem. Árpád mostantól fogva egy valódi remete lesz egy nagyvárosban, akinek nincs egyetlen barátja sem, sőt senkije nem lesz, ha ez kitudódik róla.
A következő pillanatban fájdalom hasít a nyakamba, de szerencsére hamar elillan ez az érzés. Felemelem a kezem, hogy kitapintsam, mi okozza ezt a hihetetlenül intenzív égető érzést, de nem érem el a nyakam. Erőt kell kifejtenem, hogy mégis oda tudjak nyúlni, de nem megy. Elsötétedik előttem minden.

***

Furcsa érzés ez. A nyakam még mindig fáj, bár már nem olyan erősen, viszont a kezem nem mozog. Igazán akkor lepődök meg, amikor a szemem előtt meglátom a szőnyeg rojtjait. Miért? Hamar rájövök, hogy ennek csak egy oka lehet. A padlón fekszem, amit megerősít az az érzés is, hogy a mellkasomon nyomást érzek. Megpróbálok a kezemre támaszkodni, hogy felálljak, ám az nem mozdul, helyette viszont belehasít egy másfajta fájdalom. Össze van kötve a kezem.
– Árpád, te szarházi, mit csinálsz velem?
– Ha megkérhetlek ne kiabálj velem. De, hogy a kérdésedre is válaszoljak, most azon gondolkodom, hogy mihez kezdjek veled.
– Engedj el!
– Igen, erre én is gondoltam, de akkor talán megpróbálsz majd fölémkerekedni, és… tudom, hogy erősebb vagy nálam.
– Nem teszek ilyet. Csak engedj el, és már itt sem vagyok. Felejtsük el ezt az egészet. Sőt, én még téged is elfelejtelek.
– Pont ez az, amit nem akarok. Tudod, hogy te vagy a legjobb barátom, pontosabban az egyetlen barátom, és ha most elengedlek, akkor talán soha többé nem láthatlak, és…
Árpád elhallgat, bár a hangokból arra következtetek, hogy sír, de legalábbis szipog. Aztán a léptei hangját is meghallom, ami távolodik, majd elhalkul, aztán meg is áll. Kifújja az orrát. Néhány perc múlva ismét a közelemben van, és megint hozzám beszél.
– Én csak azt akartam, hogy örülj velem, hogy osztozhassak veled a győzelmemben, nem semmi. Előttem három ügyvéd is küzdött azért, ami nekem elsőre sikerült. Lásd be, ez valóban győzelem.
– Persze, hogy az, de milyen áron?
– Az mellékes. Egy ügyvédnek az a dolga, hogy az ügyfelét képviselje, és én pont ezt csináltam. Miért lenne ez rossz?
– Tényleg nem érted?
– Nem. Magyarázd el.
– Nem. Engedj el, akkor talán elmondom.
– Mi lesz, ha elengedlek?
– Hazamegyek. Elfelejtem ezt az egészet.
– Engem is?
– Elsősorban Téged. Nem akarom, hogy ezek után bárki is kapcsolatba hozzon veled. Megszégyenítesz, és én ezt nem akarom. Ilyen barátot nem akarok.
– Nem engedlek el.
– Ezt, hogy képzeled.
– Ahogy mondom. Ha elengedlek, akkor esetleg eljár a szád, hogy…
– Nem mondom el senkinek, csak engedj el.
Árpád most sem válaszol, csak a hangját hallom, amint feláll, majd hangos csapódást, aztán a nyakam reccsenését, amint megfogja a fejem, és maga felé fordít.
– Nem engedhetlek el. Ha eljár a szád, akkor nekem végem. Elveszítem az engedélyem, a munkám – amit imádok –, és talán még börtönbe is zárnak miattad.
– Énmiattam?
– Ki másért?
Árpád most mellém térdel, és erőlködve, nyögések közepette megfordít. Tényleg nem lenne esélye velem szemben. Ha nem lennék megkötözve, akkor könnyedén elbánnék vele, de így, reménytelen a helyzetem.
– Mit akarsz tenni velem?
– Még nem tudom. Kocsival jöttél?
– Miért fontos ez?
– Igen vagy nem? – ordít a képembe – Válaszolj!
– Gyalog jöttem.
– A picsába. Mért nem tudtál kocsival jönni?
– Miért kellett volna?
– Mert akkor beteszlek a kocsid csomagtartójába, kiviszlek valahova a világ végére, és eláslak… vagy csak otthagylak megkötözve.
Ettől megfagy bennem a vér. Erre nem számítottam, hogy ennyire begőzöl, és ilyen véget szán nekem, csak azért, mert megszakítom vele a barátságot. De hát mire számíthatnék egy olyan embertől, aki képes egy gyilkost a világra szabadítani, és ezt még győzelemként éli meg.
– Ezt nem mondod komolyan ugye?
– Dehogynem. Persze egy baráttal másként viselkednék, de te már nem vagy a barátom, sőt úgy tűnik, hogy ellenségként tekinthetek rád. Igaz?
Ahogy ezt a kérdést arcomba kiáltja, egy pillanat alatt jön az ötlet, majd a cselekvés, így amikor az arca az enyémmel szemben van, összeszedem minden erőmet, megfeszítem magam, és teljes erőből belefejelek az arcába. A csontok reccsenését követően, Árpád elterül mellettem, miközben az orrából vér csordogál végig az arcán, majd a szőnyegen tócsába gyűlik. Egy pillanatig figyelem a reakcióit, de mivel nem mozdul, akcióba lépek.
Ki kell szabadulnom! Ehhez a kezemről kell a köteléket levágni, de nincs mivel. A pohár az asztalon. Megpróbálok felállni, de összekötözve ez teljesen reménytelennek tűnik. Odakúszok az asztal mellé, majd a lábammal meglököm, hogy a pohár leessen, aminek a törött darabjával el tudom vágni a csuklóm kötelékét. A kibaszott tölgyfaasztal! Úgy áll a szőnyegen, mintha betonból lenne. Újra nekirugaszkodok, és addig lökdösöm, amíg el nem fogy az erőm. Ilyen nincs. Minek kell valakinek egy olyan asztal, amit egy tankkal sem lehet odébbtolni? Más módszer kell.
A hátamra fekszem, majd a két összekötött lábamat megemelve megpróbálom a poharakat lelökni az asztalról. A terv jó, a kivitelezés is remek, így az egyik pohár lassan, de biztosan közelít a széle felé, majd az utolsó mozdulat hatására le is esik onnan.
A pohár, egy pengő hangot hallatva leesik, majd milliónyi darabra szétrobbanva szerteszét repül körülöttem. Döbbenetemben csak nézek az apró üvegdarabokra, amiből rám is jut bőven. A kibaszott kristálypohár! Ki a faszom iszik kristálypohárból? Meg kell szerezni az üveget, az biztosan nem fog így szétrobbanni.
Amikor a lábaimat ismét az asztal lapja fölé emelem, megcélozva a pezsgősüveget, meghallom a nyögést. Amikor a fejem a hang irányába fordítom, meglátom Árpádot, amint a hátán fekszik, és a kezével az orrát tapogatja, miközben fájdalmában nagyokat nyög.
– Mi a picsa? – kérdezi csak úgy.
Mielőtt még teljesen magához térne, ismét az üveget kezdem rugdosni, hogy végre letaszítsam az asztalról. Sajnos nem tudom magam felé lökdösni, ezért inkább a másik oldal felé taszigálom, bízva abban, hogy így is meg tudom szerezni.
Amikor végre sikerül az üveget meglökni, a szemem sarkából látom, amint Árpád mozgolódik. Újabb lökés az üvegen, miközben a szemem le sem veszem Árpádról, aki most hasra fordul. Amíg én az üveggel küzdök, ő már térdel, miközben az orrából csorog a vére, ami egyre nagyobb tócsába gyűlik a vastag szőnyegen.
Amikor újra sikerül meglökni az üveget, Árpád rám emeli vérben forgó szemeit. Mostanra a szeme környéke is be van dagadva, mi több, egyre lilább, mint egy igazi monokli. A kinézeténél csak a hangja idegrázóbb.
– Mit csihrhrálsz? – hörög felém, de mintha ez nem lenne elég, meg is ismétli, még hangosabban. – Mit csihrhrhrálsz?
Amíg én a hörgését hallgatom, ő térdre emelkedik, és felém közelít.
– Mi a fahrhrszt csihrhrhrálsz?
Már látom, hogy az üveget nem tudom megszerezni, hiszen most áll lábra, és lép egyet felém, ezért én is taktikát váltok. Az asztal lapja helyett a lábaimat most felé fordítom, és csak várok. Várom, hogy elég közel legyen hozzám ahhoz, hogy megrúgjam, megállítsam, vagy legalább lelassítsam. Most!
A két lábamat meglendítem felé, de csak az egyiket találom el, azt viszont úgy, hogy a térde hátrafelé ficamodik, amit egy kellemetlen reccsenés kísér, majd, amikor térdre esik előttem, a reccsenő hang ismét hallható, ezután már csak az ordítása szaggatja a dobhártyámat. Gyerünk tovább!
Megint az üveg a célpontom. Már nem hiányzik hozzá sok, hogy végre leessen az asztalról és végre megkaparintsam. Siker. Az üveg tompa puffanással lebucskázik, majd a szőnyegen lassan felém gurul. Nem tört el, így a köteléket sem tudom elvágni, de legalább van valami a kezemben, amivel megvédhetem magam. Persze az örömbe üröm is keveredik, mert ugyan az üveget megszereztem, de képtelen vagyok azt kézbe venni, eltörni, vagy fegyverként használni.
Amikor Árpádra nézek, meglepetésként ér, hogy lábon áll. Igaz, hogy csak az egyiket képes használni, azon biceg, de távolodik tőlem. Ettől egy pillanatra megkönnyebbülést érzek, de sajnos ez nem tart sokáig.
Amerre eltűnik a szemem elől, onnan bukkan fel ismét, amitől megint megfagy bennem a vér. A kezében egy nagy kés pengéje villan meg, mögötte meg az a vérfagyasztó arc, ami az övé, ám ha nem ismerném, azt is hihetném, hogy egy pokolbéli démon közelít felém.
– Most megdöghhlesz! – vicsorít felém.
Mi mást tehetnék, hátrálni kezdek előle, a lábamat használva. Felhúzom a térdem, majd a lábam kinyújtva araszolok hátra, de nincs esélyem meglépni, hiszen ő gyorsabb. Már majdnem odaér hozzám, amikor rám veti magát, kezében a késsel egyenesen felém száll, én meg nem vagyok képes még egy mozdulatot tenni, amivel kitérhetnék előle.
Amikor elér, a kés felém lendül, én meg az utolsó erőmmel megpróbálom őt páros lábbal megrúgni, de már elkéstem. A rúgásom ugyan betalál, amitől ismét némán borul rám, csakhogy a kés, ami eddig a kezében volt, most a combomba mélyed bele. A fájdalom az idegeimet tépi, csak egy ordítás szakad fel belőlem, hogy aztán megint az eszméletlenség öleljen körbe.

Amikor kinyitom a szemem, már majdnem sötét van, kintről csak halvány fénypászmák világítanak be a szobába. A fájdalom még most is intenzív, de legalább örülök annak, hogy van egy késem, amivel kiszabadíthatom magam. A gond csak az, hogy a kés elől van, a kezem meg a hátam mögött van összekötve. Most mit tegyek?
A hátamat nekitámasztom az asztal lábának, majd amikor már stabilan ülök, előrehajolok, hogy a kés nyelére ráharapva kihúzzam a lábamból, és végre kiszabaduljak.
Az első próbálkozás elég sutára sikerült, ám a második már sokkal jobb lett. Amint előrehajolok, és a kés markolatát a fogam közé szorítom, tudom mit kell tennem, de valahogy nincs hozzá elég erőm. Tisztában vagyok azzal, hogy fájni fog, mikor meghúzom, de nincs más lehetőségem. Ráharapok a nyélre, majd egy erőteljes mozdulattal meghúzom, amikor a lábamban a fájdalom kibírhatatlan mértékben felerősödik, majd a gerincem mentén felkúszik bennem egészen az agyamig, ott egy mindent elsöprő villanással rám borul a sötétség.

***

Amikor megint magamhoz térek, nem látok semmit. Teljes a sötétség. Hallgatózok, de semmit sem hallok. Meg kell szereznem a kést. Nekirugaszkodok ismét, megfeszítem magam, majd előrehajolva igyekszem a számba venni a kés nyelét, de mivel nem látom, így sokkal nehezebb.
Az első próbálkozás most is eredménytelen, ahogy a második is, de harmadszorra már sikerül a kés markolatát a számba venni, és erősen szorítani. Meghúzom, ám ebben a pillanatban ismét lecsap rám az előző próbálkozásból ismert fájdalom, ám most nem üt ki, ahogy az előbb, de nem is vagyok képes a kést megszerezni. Elernyedek, és igyekszem erőt gyűjteni, egyben kipihenni magam.
Újra nekiveselkedek, amikor hangot hallok. Mi ez? A konyha felől jön. Mi van, ha Árpád megint valami meglepetést tartogat számomra? Nincs idő ezen gondolkodni. Újra előrehajolok, erősen ráharapok a fanyélre, majd húzni kezdem. Minden pillanatban arra számítok, hogy megint elvesztem az eszméletem, ezért nem lassítok, nem kímélem magam, csak húzom a kést, amíg az ki nem jön a combomból. Remek.
Most már csak meg kell találni a sötétben, amíg Árpád vissza nem tér. Összekötözve elég nehéz dolgom van, de nem lazítgatok, kell az a kés. A zajok most már egyre közelebbről hallatszanak, ezért a keresést csak arra a területre összpontosítom, ahol a késnek lennie kell. A hátam emelgetve, haladok oldalra, így, ha ráfekszem, akkor megvan, csak meg kell markolni, és máris elvághatom a köteléket.
Amikor ismét odébb csúszok, megérzem a kést, ami most pont a kezem alatt van, már csak meg kell fogni, és vágni. Csakhogy most a hangok is megrémisztenek, hiszem jól kivehetően, valaki most ült le a bőrkanapéra. Jól hallható az a recsegéshez hasonló hang, amit a bőr ad ki magából. Alig két méterre van tőlem.
Nem tudom, milyen állapotban van, mindenesetre igyekszem a lehető legnagyobb csendben mozgatni a kést, amivel a köteléket elvágom. Amikor végre sikerül, megmarkolom a nyelét, majd a lábaim felé nyúlok vele, hogy azokat is kiszabadítsam, amikor fény árad szét a helyiségben.
Az ijedtségtől egy pillanatra megáll a kezem, amikor ránézek Árpádra. Az arca most még inkább el van torzulva, a szemei is csak egy vékony csík, talán nem is lát vele. De lát. Amikor észrevesz, ő oldalra fordul, és a kanapé melletti kisszekrény fiókjában matat. Nem akarom megtudni mit keres, inkább újult erővel nyiszálom tovább a műanyag gyorskötözőt, még mielőtt…
A kötelékem egy pendüléssel megadja magát, amitől a lábam kiszabadul. Árpád is megtalálja, amit keresett, majd feláll, és az asztalt megkerülve elém áll, és rám fogja a revolvert, amit a kezében markol. Már csak abban bízhatok, hogy nem lát rendesen.
Félregördülök, épp csak annyira, hogy elérjem a szőnyegen heverő pezsgősüveget, majd lendületből felé dobom, reménykedve abban, hogy ez majd megállítja, de megint csak tévedtem.
A palack már úton van felé, amikor eldördül a lövés. A vállamba belehasít a fájdalom, de még látom, amint az üveg telibe találja a törött orrát, amitől megtántorodik, és elvágódik a szőnyegen.
A vérveszteség és a kimerültség engem is leterít, bár igyekszem eszméletnél maradni, de nem megy.

***

Amikor ismét magamhoz térek, már világos van. Körülöttem minden véres, ami elég sokkoló, bár azt hiszem szerencsém van, hogy a kés nem ért eret. Odavánszorgok Árpádhoz, kitapintom a pulzusát, de nem érzékelem. Meghalt. Amint végignézek rajta, nem találom ennek okát, hiszen alig vesztett vért, az orrtörés meg nem halálos. Nem is érdekel tovább. Elbotorkálok az ajtóig, kilépek rajta, majd a lépcső felé veszem az irányt. Minél előbb haza akarok érni! Aludni akarok!

Amikor ismét kinyitom a szemem, még mindig világos van, de a látásom homályos, így fogalmam sincs arról, hogy hol lehetek. Felkönyökölök, hogy körülnézzek, de egy kedves női hang tulajdonosa kíméletesen visszanyom a párnára, miközben így szól hozzám:
– Ne mozogjon, még frissek a varratok!
– Hol vagyok?
– A Szent Árpád kórházban.
– Árpád? Mi van Árpáddal?
– Erről nem beszélhetek.
– Mi az, hogy nem, ő a legjobb barátom.
– Attól tartok már nem az.
– Igaza van, már nem vagyunk barátok, de azért tudni akarom, hogy mi történt vele.
– Meghalt. A lakásában találtak rá, de már halott volt.
– …hogyan?
– Infarktus végzett vele.
– De… – mondanám tovább is, de nem jut eszembe semmi, ami helyénvaló lenne.
– Sajnálom – mondja a nővér. – Néhány napig még bent tartjuk, utána hazamehet. Most pedig pihenjen.

***

A hétvégét már otthon töltöm, ami felüdülés az események tükrében, soha nem gondoltam volna, hogy része leszek egy ilyen felkavaró eseménynek, Árpádról meg végképp nem feltételeztem, hogy ennyire elrugaszkodott a valóságtól.

Az eset után két héttel került sor a temetésre, de én nem mentem el. Nem éreztem késztetést, hogy végignézzem, ahogy egyedül és magányosan helyezik bele a sírgödörbe, miközben egyetlen ember sincs jelen a búcsúztatóján. Maradjon meg az emlékezetemben olyannak, amilyennek megismertem.

forrás: Novella Blog