A szerelem ára

A szerelem ára

−Hol voltál? − nézett kérdőn John, amikor Emily belépett az ajtón. A férfi ott ült a fotelban, laptopjával az ölében. − Hisz már késő van. − felállt, a laptopot az asztalra tette, és a feleségéhez ment. Elvette tőle a táskáját majd a kabátját is lesegítette.
−Még tíz óra sincs. −fordult John felé. A férfi megsimogatta a nő arcát és így szólt.
−Tudod drágám, hogy nem szeretem, ha későn egyedül járkálsz az utcán.
−Nem egyedül voltam. Munka után még elmentünk vacsorázni Simonnal.
−Valóban? −kicsit felemelte a hangját.
−Te egy idegen férfival járkálsz vacsorázni, amikor a férjed itthon vár aggódva. Mit fognak szólni az emberek, ha meglátnak titeket?
−John, Simon csak barát. A gyerekkori legjobb barátom, már nagyon régen találkoztunk.
−Értem. Viszont máskor ne gyere ilyen későn haza. −megfogta a kezét és a kanapéhoz kísérte a nőt. −Van egy ötletem, hogyan tudnál kiengesztelni. Gyere közelebb és csókolj meg. Már nagyon hiányoztál!

Emily szembe fordult a férjével, két tenyerével megérintette borotvált arcát és gyenge csókot lehelt a szájára. John az ölébe kapta és a hálószoba felé vették az irányt. Szeretkezésük után Emily megvárta, míg a férje álomba merült és halkan kiosont a szemben lévő szobába. A szobát Emily mindig gyerekszobának képzelte el. Már régóta szeretett volna egy vagy két gyereket, de a férje mondta, hogy még friss házasok és élvezzék ki, hogy ketten vannak, mert a gyerek után minden más lesz. Később már ő is látta, hogy John-nak igaza van és a gyerek csak gond lenne. Így a gyerekszoba vendégszobának lett berendezve, amit igazából vendég nem szokott használni, mert nem hívtak senkit. Ritkán John munkatársai vacsoráztak náluk. Amikor egyedül akart aludni Emily akkor kihasználta a szobát.

Reggel az ébresztő csörgésére kelt a nő. Nagyon fájt a feje és a hideg is rázta. Nem értette, hogy mi lehet ez. Hisz sosem szokott beteg lenni. Kiment a konyhába, ahol John már indulásra készen állt. Egy neves mérnöki cégnél volt ügyvezető. Amikor meglátta a feleségét, sajnálat és egy apró öröm jelent meg az arcán. Amiből a nő csak a sajnálatot vette észre.
−Kicsim, elég rosszul nézel ki.
−Úgy is érzem magam. Lehet megfáztam.
−Látod, én mondtam, hogy ne gyere haza olyan későn, mert nagyon hideg volt. Te sosem hallgatsz rám.
−Sajnálom. Ma mindenképp be kell mennem, dolgozni, mert lesz egy fontos megbeszélés.
−Nem. Így nem mehetsz be. −utasította határozottan a férfi. −Felhívom a főszerkesztőt, hogy lebetegedtél. Úgyis én intéztem neked a munkát.
−Köszönöm. Hálám jeléül este finom vacsorával várlak.
−Valószínűleg nem érek haza időben, mert későn fogok végezni. Utána a haverokkal lehet, elmegyünk még valahova.

Az üres kávés csészét a pultra tette s egy gyors kacsintás kíséretében elköszönt a feleségétől, majd elment dolgozni. Emily még hálóingben és köntösben állt a konyha közepén. Gyorsan elmosogatott, közben főzött egy forró teát, átöltözött kényelmes ruhába és leült a géphez dolgozni.
Emily másnap reggel, mikor felébredt az ágyat beágyazva találta, ahogy előző nap ő megcsinálta. Megijedt, hogy a férje nem aludt otthon, lehet balesete volt. Kirohant a konyhába, hogy megkeresse a telefonját, de meglepetésére a férje nyugodtan ült a kanapén és a laptopján dolgozott.
−John, hol voltál tegnap éjjel?
−Neked is jó reggelt! −ingerülten reagált. −Később értem haza, mint gondoltam. Azt hittem, hogy megvársz, de sajnos nem így volt. Amikor bementem hozzád és le akartam feküdni, mit láttak szemeim? Keresztben feküdtél az ágyban, így nem fértem oda. −a nő felé fordult s szemrehányóan nézett. − Ezért itt kellett aludnom, ezen a kényelmetlen kanapén.
−Bocsánatot kérek! Hadd csináljak neked reggelit.
−Nem kell. Mennem kell, mert már így is késésben vagyok. −összecsukta a laptopot, a kabátot felkapta a fogasról és becsapta az ajtót maga mögött. Emily sajnálatot és megbánást érzett, hogy férjét cserbenhagyta.

Egy héttel később John egy fontos üzleti vacsorára készült, amire az ügyfél kifejezett kérésére a feleségek is hivatalosak voltak. Reggel mondta Emilynek, hogy este nyolc órára küldi érte az autót és addigra legyen kész. Kifejezetten kérte, hogy legyen nagyon csinos. A munkát még öt óra elött befejezte és rögtön el is kezdett készülődni. Éppen kiszállt a zuhany alól, amikor megszólalt a csengő. Gyorsan felvette a köntöst és ajtót nyitott egy ismeretlen férfinak.
−Ezt Mr John küldi önnek. Azzal az üzenettel, hogy ebben jelenjen meg a vacsorán. −átnyújtott át egy fekete ruhazsákot.
−Köszönöm! −mosolyogva elvette a küldeményt. Boldogságot érzett, már hosszú idő után, hogy a férje figyel rá. Izgatottan a kanapéra fektette a csomagot és gyorsan lehúzta a cipzárt. Amikor meglátta a ruhát, nem is tudta. hogy nevessen vagy sírjon. Leült a fotelba, ami az ágy mellett volt és bámult a fekete, hosszú ruhára. Vett egy mély levegőt és megérintette a bársony anyagot, amire még allergiás is volt, ráadásul a garbó részétől mindig pánik érzése támadt, sőt nem csak a ruha volt földig érő, hanem az ujja is hosszú volt. Percekig gondolkodott, majd arra jutott bármennyire szereti a férjét ezt a ruhát nem veheti fel. Bement a gardróbszobába, ahol az elegáns koktélruhákat tartotta. A nagyrészüket mindig titokban vette, mert John nem szerette, ha új ruhát vett magának. A szeme megakadt egy régebbi darabon, amit a második házassági évfordulójukon viselt, aminek már három éve. Spagettipántos, piros, térdig érő és enyhén kivágott a dekoltázs résznél. Hozzá fekete kiegészítőket vett fel és tűsarkú félcipőt. Barna haját kivasalta. Boka hosszúságú bőrkabátot választott. Még idő elött kész volt és várta a sofőrt, aki pontban nyolckor csengetett is.
Az étterem előtt John már várta őt. Idegesség látszódott az arcán, amikor kinyitotta neki az ajtót. Bementek. Az elegáns étteremben a pincér segített Emilynek levenni a kabátját.
−Rajtad meg mi van? −kérdezte a férfi, felháborodott hangon.
−Az a ruha, amit a második házassági évfordulónkra vettem.
−Azt én is látom. Viszont nem ezt a ruhát küldtem. Azért vitettem, hogy azt vedd fel és ne ilyen… ilyen, áh, ki se mondom inkább. −mutatott, végig az ujjával a feleségén. −Mit fognak szólni az üzlettársaim. A te hibád lesz, ha ez az üzlet nem fog összejönni. Nem beszélsz, csak mosolyogsz, és ha esetleg kérdeznek, rövid mondatokban válaszolsz! Megértetted? −a hangja tele volt fenyegetéssel.
−Igen megértettem. −John elindult az asztaluk felé, Emily követte őt.
Az asztalhoz érve Johnt mintha kicserélték volna. Arc vonásai és hanglejtése olyanná változott, mint vendégekké. Agresszivitása akkor tért vissza, amikor a feleségére nézett és az este végére már a szemei is szikrákat szórtak felé.
A hazafelé vezető úton egymástól távol, szótlanul ültek,. A lakásba érve a férfi, kabátját az ágyra dobta és az italos szekrény irányába ment. Elővette a viszkis üveget, majd töltött magának.
−Láttad mi történt a vacsora alatt? −ordított a feleségére.
−Igen, és sajnálom. −Emily lehajtotta a fejét és a sírás fojtogatta.
−Sajnálod drága Emily? Sajnálhatod is. Most ugrott egy több milliós üzlet a te kis ruhácskád s fecsegő szád miatt, mert kínos helyzetbe hoztál engem. Nem megmondtam, hogy maradj csendben!
−Mit tehetnék, hogy megbocsáss? −szipogva tette fel a kérdést.
−Ezt sosem tudom neked megbocsájtani. Haszontalan vagy. Ilyen egyszerű dolgot sem tud felfogni az apró agyad. −John a poharat az asztalra csapta és a kijárat felé ment.
−Most elmész? −kétségbe esett hangon kérdezte Emily.
−Szerinted ez minek látszik? −hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
Emily a falnak támaszkodva, sírva a földre rogyott. Hangosan zokogott. A férjének igaza van, minden az ő hibája és semmire sem jó. A fürdőszobába indult, amikor veszekedést hallott meg az erkélye alatt. Kiment. Azt látta, hogy egy férfi elhordja mindennek a nőt. Olyan dolgokat mondott, amiket John szokott neki. A korlátba kapaszkodott, lefagyott arccal nézte őket. A nő nem csinált semmit, meg sem védte magát csak hallgatta, ahogy ordított vele és könnyek gördültek le az arcán. Emily visszament a nappaliba. A telefonjába beütötte „zsarolás a kapcsolatban” Sok oldalt olvasott el, mikor megtalálta a megfelelő választ. Őt érzelmileg zsarolja a férje. Rábukkant egy filmre, ebben a témában.
Egy teljesen más Emily várta másnap reggel a férjét haza. Magabiztosan ült a konyhapultnál, közömbösen nézett rá, amikor belépett a lakásba.
−Beszélnünk kell John! −vágott egyből a közepébe.
−Igen? Nekem nincs miről beszélnem veled. Tönkre tetted az életemet. −megsértődve indult a szoba felé.
−Nem John, nem mész sehova. −szállt le a székről. −Beteg vagy. Egy érzelmileg manipuláló féreg.
−Hogy én? Beteg? −mutatott magára. −Inkább te vagy kattant. Hagyjál engem békén.
−John én, szeretlek téged és segíteni akarok neked. Van egy csoport ahova olyanok járnak mint te.
−Nem megyek sehova. Én tökéletesen jól vagyok. Veled van a baj Emily.
−Figyelj, két választásod van, beismered, hogy beteg vagy és terápiára mész, vagy itt hagylak örökre!
−Micsoda? Elmész? −nevetve tette fel a kérdést.
−Igen elmegyek. −a szobába ment összepakolni.
John ennek láttán, térden állva könyörgött Emilynek. −Ne menj el. Megváltozom. Esküszöm. Megteszek, bármit, amit csak szeretnél.
Emily pár perces gondolkodóba esett. −Tudod mit? Jó, benne vagyok. Elmész orvoshoz, viszont én arra az időre elhagylak.
Emily összecsomagolta a bőröndjét, majd a nappali irányába indult.
John követte. −Szerencsétlen vagy! Nélkülem senki vagy. −ordította utána.

6 hónap múlva
Emily és Kyle boldogan sétáltak a tengerparton. Őt Az érzelmileg manipuláltak csoportjában ismerte meg. Az első alkalomkor megtalálták a közöshangot.
Emily három hónap különlét után beadta a válási papírokat. Johnról azóta nem hallott semmit.