A szigeten

−Képzelje, két nap múlva lesz az esküvőm, itt a szigeten – mesélte a franciából semmit sem értő, balinézül beszélő takarítónőnek. Ő csak mosolygott kedvesen, miközben az ágyneműt cserélte, és Camille csak mondta és mondta: Az eljegyzésünk egy vacsorán történt, amikor Maxime egy kis dobozt nyújtott át, hogy nyissam ki. Izgatottan nyúltam hozzá és boldogan néztem meg. A szívem nagyot dobbant, amikor egy gyűrű állt benne, egy hatalmas kővel a közepén. A tipikus minden lány álma, hogy térden állva egy szép monológgal kérik meg a kezüket, ez ebben az esetben egy mondatban kifulladt. Házasodjunk össze! – mondta Maxime. 
A balinéz hölgy elővette a telefonját és elkezdett pötyögni, majd Camille elé tette a telefont: Szerelmes belé?
−Hogy kérdezhet ilyet?
−Mert én azt látom, mintha győzködné magát.
−Ez az én magánügyem – írta vissza. Feldúlva távozott a szobából. Egy napozóágyra ült le, és elővette a tulipán mintájú dobozból a napszemüvegét, amivel eltakarta könnyes szemeit.

Másnap reggel, a telefonja csörgésére ébredt, Maxime volt: Szívem ne haragudj, de nekem ez nem megy.
−Ezt hogy érted?
−Úgy, hogy holnap nem lesz esküvő. Mindent kifizetek, de én holnap nem utazok Balira. Természetesen a nászutunkat töltsd ott.
−A nászutunkat? Egyedül?
−Igen kedvesem. Legyen szép életed – ezzel letette a telefont.
−Egy csónakot! – mondta oda gyorsan a recepciósnak.
−De asszonyom, a vörös… – a mondatát már nem tudta befejezni, mert a tűsarkús hölgy már ott sem volt.
−Ez az enyém? – kérdezte a parton lévő fiútól.
−Igen, asszonyom, de nem biztonságos kimenni a tengerre, mert vihar lesz.
−De hisz hét ágra süt a nap.
−Ön nem követi a hajózási híreket?
−Én csak a divatot követem. – rántotta ki a fiú kezéből a láncot, amivel a parthoz volt erősítve. Teljes erejéből evezni kezdett, a tenger közepe felé.
−Kisasszony? Kisasszony jól van? – kérdezte a lány arcát simogatva Montez.
−Ki maga? −kérdezte Camille csurom vizesen a parton feküdve.
−Ha úgy vesszük a megmentője.
−Megmentőm?
−Hogy gondolta, hogy vihar előtt neki vág a tengernek? Nagy szerencséje volt, hogy a part közelében volt a csónakja és megláttam ezt a moha zöld színű ladikot. Ez meg a másik, ki engedte ezzel vízre szállni egyedül?
−Őszintén, inkább haltam volna meg, mint egyedül éljek. Tudja a vőlegényem lemondta az esküvőnket, de olyan nagylelkű, hogy itt tölthetem a nászutunkat, egyedül.
−Hmm, ismerős… – belenézett a lány szemébe és egy ismerős fény csillogott benne. Rettegés a magánytól. −Jöjjön velem, mutatni szeretnék valamit. – beültek Montez autójába. −Elnézést, olyan faragatlan vagyok még be sem mutatkoztam: Montez vagyok.
−Camille – szerényen mosolygott a lány. −Hol tanult meg ilyen jól franciául? – kérdezte útközben.
−Közel két évig hajóztam és szörföztem ott.
−Én is ki szerettem volna próbálni, de Maxime sosem volt partner benne, így egy óra után feladtam. Biztos csodás érzés lehet.
−Abban biztos lehet. Majd én megtanítom.
−Valóban?
−Ha szeretné – megérintette a lány karját, amikor is egy áramütésszerű érzés járta át. Életében egyszer fordult elő vele ilyen. Sok-sok évvel ezelőtt. Camille arcán is hasonló meglepettség futott végig, amit az ablakon kinézve próbált leplezni.
−Épp időben érkeztünk.
−Hova is jöttünk, ide a hegyre?
−Itt van a házam. Nem kell ilyen rémülten néznie. Ez a kis bungaló az örökségem a családomtól és a parton lévő tízszemélyes motoros hajó, amivel dolgozom. Turistákat viszek hajókirándulásra és búvárkodni. Szerencséjére a mai út elmaradt, a vihar miatt, amit maga nem vett komolyan.
−Jól van, nem kell minden alkalommal felhoznia. Még meg sem köszöntem, hogy megmentett. Szóval köszönöm szépen.
−Örülök, hogy nem akarja eldobni az életét – Montez rákacsintott és megfogta a kezét, amitől Camille-t újra az a fura érzés járta át. Ezt még Maxime mellett sem érezte, sosem. −Tudja Camille, itt a Gili szigetén a legszebb a naplemente, főleg innen fentről.
−Lenézve még hallani, ahogy a tenger a szikláknak ütközik és látni a fehér habot.
−Kérem, üljön le – mutatott az egyik pálmafa tövébe és leterített egy pokrócot. −Nézze, már kezdődik is – mutatott a feljövő hold irányába.
−Ez valami csodálatos, ahogy megjelenik a fehér szín a felhők által és nap besütése rózsaszínként csillog és a tengerhez érve narancssárga és piros, majd vörös. Ezek a színek a partra is kivetülnek csak fordított sorrendben. Tudja maga milyen szerencsés, hogy minden nap ezt láthatja?
−Igen tudom. Az a mondás járja a szigeten, aki naplementekor kíván, az teljesülni fog. Már évek óta minden nap ugyanaz a kívánságom.
−És beteljesült már?
−Hát… talán hamarosan befog – egy újabb kacsintást dobott a lány felé.
Az égen megjelenő csillagok egy szívet formáltak meg. Egymásra nézve érezték, hogy ebben a pillanatban valami új dolog vette kezdetét.