Eltűnt a városból

Eltűnt a városból

Kedden reggel a villamoson a térdemnek koppant valami: egy sarkában felpöndörödött plakát, rajta az a mondat, amitől mindenki úgy tesz, mintha hirtelen megvakult volna: „Eltűnt.” A fotón fiatal nő, sötétbarna hajjal, mosolya nem a fogakat mutatja, inkább a szemzugból indul. Kádár Luca, 27. A papír sarkán QR-kód, és az apró betűk: „Ha látta, ne a rendőrséget hívja. Elérhetőség: anya.” A „ne a rendőrséget” így kiemelve, mintha direkt prospektus volna egy másik világba.

Végállomás előtt leszálltam. A plakátból három volt kiragasztva ugyanazon az oszlopon, egymásra csúszva, mint gyors egymásutánban legyártott kiáltások. A harmadikon egy zöld filcnyom: „Nem ott vagyok, ahol látsz.” Az idézőjel sehol, csak az a mindenkit bosszantó, közösségi-médiás beszédmód. Szeretem, ha a mondatoknak súlya van. Újságíró vagyok. Az a fajta, akit a hír és az emberi hang közti rés érdekel. Az a rés, ahol néha sötét huzat jár.

A telefonommal beolvastam a kódot. Egy oldal nyílt meg, letisztult felülettel: Vigyázz Rám – okosváros-biztonság, civil hálózat. Felugrott egy kis chatablak: „Segítünk, Nóri?” A nevemet valószínűleg cookie-ból vették, vagy az IP észlelt; mindegy. Rákoppintottam.
– Mit jelent az, hogy ne a rendőrséget? – írtam.
– A család kérésére. Gyorsabbak vagyunk – válaszolták. – Kérem, küldje, amit tud.
Nem tudtam semmit. Csak azt, hogy a plakát jó fotó: Luca a távolba néz, de a fókusza mintha két milliméterrel mellé állna. Nem ügynökségi kép; valami barát, aki szereti, ha egy kéz belekomponálódik a szélébe. Onnan tudtam, hogy a barát fontos lesz.

A szerkesztőségben Eszter, a főszerkesztő intett, hogy késsek el ebédről, mert „jó nap az, amikor eltűnik valaki, és nem mi tűnünk el az algoritmusból”. Cinikus, de igaza van: az emberek kattintanak a tűnésekre. A tűnés a modern kori kísértetünk. És – bár ezt csak magamnak vallom be – nyolc éve a húgom is eltűnt huszonnyolc percre, mielőtt meghalt. Azóta a hiányidő nálam mindig visszacseng.
– Kiírjuk? – kérdezte Eszter.
– Inkább kimegyek a címre – feleltem. – Jelentkezem, ha van emberi szál.
Az emberi szál Lucánál az anyja lett volna, de a telefonszám foglalt, a csengő elfáradt, mint az a remény, amely ötpercenként újra próbálkozik. A századfordulós ház lépcsőháza üres csigaház, a falon víztől felpöndörödött vakolat. Egy ajtónál macska szagát éreztem, a szemközti ajtónál sülő hagymáét. A Las Palmas nevű vegyesbolt előtt két lány cigarettázott és halkan nevetett.
– Lucát ismeritek? – kérdeztem.
– Mindenki ismer mindenkit – felelte a magas, pirospozsgás arcú. – De most már senki sem lát senkit sehol.
– Mikor láttátok utoljára?
– Vasárnap éjjel, a Népszínház utcánál – mondta a másik, szőke, gumikarikás hajjal. – Nevetett. Nem „á, mégse nevettem” fajtával, hanem igazival. Volt nála egy sárga tote bag. Rá volt írva: „Mihelyt megértem magam, eltűnök.”
– Ez idézet? – kérdeztem.
– Insta-bio – vont vállat.
A belső udvaron kifüggesztve a házirend mellé egy körözési tájékoztatót is raktak. A körözés hétfő délutáni. A képen Luca másik ruhában van. Smink nélkül szögletesebb az arca. Ilyen különbségek számítanak, ha valakinek a nyoma helyett csak a képei maradnak.
Felhívtam Petit, a podcast-vágónkat, aki fejből tudja a városi kamerák holtpontjait.
– A Népszínház utcánál vasárnap éjjel – mondtam. – Az a zebra, ahol a kamera mindig rossz fókuszt fog.
– Tudom – felelte. – A buszmegálló tetején is van egy. Nézem a streamet. Mondj időt.
– Kettő és három között.
– Vigyázz magadra – tette hozzá. – Az okosváros csapatnak mindig van egy lépéssel előrébb. A múltkori lakóparkos sztori után engem is követtek két napig.
– Nekünk meg van a mondat – feleltem. – Néha beéri a lépést.
Az okosváros hivatalosan: Integrált Városi Szolgáltatások Platformja. Valójában olyan, mint egy túlbuzgó házmester: mindent kommentál, de nem mindent lát. Útközben beugrottam a városháza ügyfélszolgálatára. Bence, egy informatikus ismerős forgatta a monitorát; háttérképen hegyek.
– Luca-ügy – mondtam. – Nem mondhatsz semmit, tudom. Mit mondanál, ha közben kiveszek egy kávét és a piros ikonú mappákat véletlenül kinyitnád?
Elnevette magát.
– A piros ikon a tesztadatoké – mondta. – De van egy új funkció: Árnyékjelentés. Nem publikus. Olyan bejelentésekből aggregál, amelyek nem haladják meg a közérdek küszöbét, mégis idegesítik a rendszert. Például ha valaki ugyanott háromszor megy át zebrán, visszafordul, majd megint. Vagy ha ugyanaz az esernyő öt helyszínen bukkan fel. Ilyenkor disszonanciát jelez.
– Vasárnap éjjel volt disszonancia?
– Ahol mindig gyűlik a város „fülzírja”: trolleybusz-végállomás, Üllői sarok, Népszínház, Nyugati aluljáró. És két hete fut élesben a Fog-of-City. Hol látsz, hol nem. „Jobb élmény.” Bizonyos köröknek fizetős, másoknak hivatkozásos.
Este Peti küldött egy zipet. Négy videó volt benne, kockára bontva. A negyediken Luca alakja. Sietett, de nem félt. A mozdulatai gyakorlottak. A vállán sárga táska, zsebében csörömpölt valami – talán csengő. A zebra után befordult a körútra, és eltűnt egy árnyékban, ami nem tartozott semmihez. Nem lámpa, nem ember, nem autó. Inkább cache.
– Nem ott vagyok, ahol látsz – motyogtam. – Vagyis: ahol látsz, ott nem vagyok.
A mondat régről ismert. A húgom halála előtti huszonnyolc percben is ilyesmit mondtam a mentősöknek, miközben az utcát magyaráztam. Akkor is volt valami, ami nem a helyén: lámpa, amely zöldet mutatott a teljes sötétben. Azóta a város nálam két szint: az, amelyik van, és az, amelyik tud úgy tenni, mintha lenne.

A Las Palmas melletti presszóban fél hétkor már árulnak tejeskávét. Ide jött be egy középkorú férfi, aki mindenkivel úgy beszél, mintha már az apjuk lett volna egyszer. A pultosnő szerint „Luca bácsija”. Kádár Győző, nyugdíjas sofőr.
– Mindig azt mondta, úgy fog eltűnni, hogy senki se veszi észre – mesélte. – Tudta, hogy ez most trend. Régen az eltűnés azt jelentette, csavarogni ment, aztán hazajött. Most meg mintha az ember képpé válna, és a kép döntene úgy, hogy nem kerül elő.
– Mivel foglalkozott?
– Szabadúszó. Online kampányok, közösségi média. Mindig volt nála laptop, a lakásban sok növény, meg az a sárga táska. Egy fiú is volt körülötte – állt meg. – Luca azt mondta, „az ex” csak üzenetben létezik.
Ekkor lépett be valaki, aki úgy nézett szét, mintha azt ellenőrizné, rajta maradt-e a város a kamerán. Fekete kabát, vékony csukló, az ujjai sarkon dobolnak. Megjegyeztem. A presszóban ennyi elég egy teljes karakterhez.
Aznap este felhívott valaki. A vonal túlsó végén a levegő vizesebb, a csend elnyúlt, mint amikor valaki halkan sír, de nem engedi ki a hangot.
– Ne keress – mondta egy női hang. – Nem vagyok ott, ahol látsz. És ahol vagyok, azt te nem találod meg, mert nem akarod, hogy megtaláld.
– Luca?
– Nem. De ha segíteni akarsz, állj meg a tükörnél, és ne fordulj meg.
A fürdőszobai tükör elé álltam. Nem fordultam meg. A saját arcom mögött a tükröződő ablakban a város lassú screensaverként vándorolt, a fények mind kicsit más irányba tartottak. A szemközti könyvtár ablakában mintha valaki nézett volna: fekete kabát, vékony csukló. A háttér zajának embere.

A küszöbön papírzacskó. Benne csengő. Az a régi, bringára szerelt fajta, amely úgy szól, mint egy gyerekkori délelőtt. Mellette sárga post-it: „7.”
Eszembe jutott egy korábbi interjúm: egy nő a bántalmazó kapcsolatából „hét apró gesztus” segítségével lépett ki. (1) időzítés, (2) zaj, (3) ismétlés, (4) közös nevező, (5) türelmi idő, (6) kapu, (7) csengő. Luca mintha ugyanezt csinálná a várossal: apró, alig észrevehető változtatásokkal. A város pedig – ha elég sok apró eltérés gyűlik – elveszti a fonalat.

Másnap Bence üzent: „A rendszer billent. Valaki hozzáfért. Nálunk nem. Náluk.” Tudtam, hogy a Vigyázz Rám koordinátoraira céloz.
– Van egy ex – írta Peti később. – Privát üzenetek kiszivárogva. Nem az ex szivárogtatta; túl szépen rendezett az időrend. Ezt a harag nem csinálja. Ezt a rend csinálja.
Az üzenetekben Luca arról írt, mikor nem látszik. A sárga táska neki jel. A hetedik csengő. A fogmosó pohárnak mindig jobb oldalt kell állnia. Az ex kérdezte, ez OCD? Luca azt felelte: „Nem. Térkép.”
A térképet végül a saját lábam rajzolta meg. Éjjel az Üllői sarkon álltam, a zebra szélén. A buszvezető, pocakos, szemüveges, a karján tetoválás: „Anna. 2003–2011.” Rám köszönt.
– Ugyanazok jönnek-mennek, csak az arcuk cserélődik – mondta. – Olyan ez a város, mint egy kártyapakli. Te is láttad már minden arcodat. A történet marad.
– Vasárnap éjjel?
– Egy lány átszaladt a zebrán, vissza, megint oda, megint vissza. Nem bolond volt. Ellenőrizte, hogy számolja-e valami. És valami számolta. A harmadiknál úgy villant a lámpa, mint mikor a gép tömböket ad össze. Aztán eltűnt.
– Hova?
– Nem a hova a kérdés – felelte. – Hanem a mikor. Néha később látszanak. Néha korábban. Rossz film vágása. A csempészeknél láttam ilyet régen: a kamera fél perccel később mutatta azt, ami történt.

Otthon a csengőt megnyomtam. A hangja már nem délelőtt, hanem kora alkony lett. Rájöttem: a csengővel időt jelöl. A szomszéd szerint Luca az ablakában is tartott csengőt. Ha megnyomta, a galambok felrebbennek. Ha fél perccel később nyomta, a negyedik emeleti árnyék mozdult. A város visszacseng.
A postás hozott áttörést. Címzés nélküli barna boríték. Benne fekete-fehér fotók. Az elsőn Luca a Népszínház utcánál. A másodikon ugyanott, de a táska nélkül. A harmadikon ugyanaz a zebra, de Luca helyett én állok ott. Ugyanabban a kabátban, amelyről azt hittem, csak én tudok. A negyediken ismét Luca, a szeme helyén üres fény. A boríték alján cetli: „Nem ott vagyok, ahol látsz.”

Nem aludtam. Fölmentem a tetőre. A szél fehér zajt fújt. Percekig álltam, aztán valaki mellém lépett. Nem volt sötét, és mégis úgy jelent meg, mintha a sötétből jönne.
– Luca vagyok – mondta.
– Nem kell hangzania – feleltem. – Elég, ha vagy.
– Nem ott vagyok, ahol látsz – mosolygott. – Gyere le. A tető közel van a mondatokhoz.
Az udvaron Luca felhúzta a kaput. Most nyikorgott – első alkalommal hallottam. Vagy eddig nem figyeltem.
– Nem akarok hősnő lenni – mondta. – Nem akarok rendőrségi aktát vagy posztot, amely alatt idegenek vitatkoznak rólam. A Vigyázz Rám nem a segítségről szól, hanem arról, hogy a város modellezni tudja: hogyan tűnik el az, akinek elege van. És ezt el lehet adni.
– Az ex?
– Katalizátor. Ő hangos. A város csendben figyel. Én pedig betanultam a mozdulatokat. Időzítés. Zaj. Ismétlés. Közös nevező. Türelmi idő. Kapu. Csengő.
– Miért hívtál?
– Mert kell valaki, aki szavakkal meséli el. Nem akarok úgy eltűnni, hogy csak a csend maradjon. De visszajönni sem fogok. Kijártam egy ajtón, és becsuktam.
– Biztonságban vagy?
– Relatíve. Amíg a csengő a zsebemben van, és amíg én döntöm el, hol és mikor vagyok. És amíg te nem írsz többet annál, amit kérek.
– Mit kérsz?
– Időt. Két napot. Amikor megírod, ne a vért írd, hanem a vér hiányát. Ne a sikolyt, hanem azt az előtte lévő horkantást, amiből a sikoly lett volna. Ne trenddé tedd a nevemet. Csak adj ajtót annak, aki falnak lát mindent.
Megígértem. Luca pendrive-ot adott: logok, képernyőmentések, metaadatok, újra és újra ugyanott villanó sötét. Két nap múlva pontban délben kiment a cikk. Eszter azt mondta: „Éljen az időzítés.” Peti: „A csengőt tedd vissza a borítékba.” Bence: „A Fog-of-City-t lekapcsolták. A PR szerint sosem volt.”

Hazafelé a Las Palmas előtt megint ott állt a fekete kabátos férfi. Nem csinált semmit. Olyan volt, mint a zenében a visszatartott dob. Rám nézett, a kabátja ujját igazgatta, mintha azért lenne, hogy valakinek a hiánya beleakadjon a mozdulatába.
Másnap ismeretlen szám hívott.
– Megígérted, hogy nem írsz többet – mondta a női hang. – De ezt még meg kell írnod. Ne gyere ki.
Nem mentem. A tükör előtt álltam, a fények milliméterrel odébb álltak. A falon a képek a lélegzetemre mozdultak. Megnyomtam a csengőt. A város nem csilingelt vissza.

A poszt alatt hatszáz hozzászólás gyűlt. Az első száz: „Miért nem a rendőrségre megy?” A második száz: „Bezzeg a férfiakat senki se keresi.” A harmadik: „Az okosváros a lelkünkre kísérlet.” A negyedik: „Szép stílus.” A többi: „Töltsd fel a pendrive-ot.” Az internet mindig ugyanazt mondja, csak más szavakkal.
Két nap múlva Luca nyomtalan maradt. Új plakátok kerültek ki. A fotón a mosolya már kevésbé a szemzugból indult. A QR-kód ugyanaz, a „ne a rendőrséget” halványabb. Eszter azt mondta, innentől nincs történet. Szerintem most kezdődött.
Éjjel valaki lassan megnyitotta az ajtómat. A küszöbön nem jött át. A küszöb határ. A fény csíkban gyűlt alatta. Mindkét fél azt gondolta, a másik lép előbb. Aztán becsukódott. A csengő a zsebemben megcsendült, pedig nem nyomtam meg.

Reggel a villamoson hiányzott a plakát. A ragasztó halvány téglalapja a fémen még ott maradt. A Las Palmas falára új graffiti: „Nem ott vagyok, ahol látsz.” Az egyik „nem” elkenődött.
Bence írt: „A logokban egy Nóra nevű felhasználó háromszor kérdezett rá ugyanarra az adatra, amit soha nem kért le. Disszonancia. Vigyázz.”
Megnéztem. Modul: „Kádár – Árnyékprofil”. IP: az én lakásom. Időpontok: hétfő 2:14, kedd 2:14, szerda 2:14. Én abban az időben aludtam – legalábbis ezt mondtam magamnak. Megnyomtam a csengőt. Olyan hangja volt, mint egy lifté. Valahol fent megállt valami.
Peti képernyőmentést küldött: Népszínház utcai kamera, a zebrán valaki. A kabát ugyanaz. A haj a füle mögé tűzve. A táska sárga. A sarokban meta: „Felhasználó: KádárLuca_uj”.
– Összevágás – tiltakoztam.
– Nem vágás – mondta Peti. – A meta ritkán hazudik. És a fények… – elhallgatott.
Este újra hívás.
– Nem késtél le semmit – mondta Luca. – Amit meg kellett írni, megírtad. Amit meg lehet élni, megéltem. Ami elmondhatatlan, úgyse mondanánk el.
– Miért hívtál?
– Elbúcsúzni. És hogy tudd: nem én tűntem el. Te tűntél el onnan, ahol voltál. Most az a hely nem tud rólad semmit. Ez nem a város hibája. Döntés. Közös nevezőnk, hogy a döntéseinkből élünk. Én ajtót csináltam a falra. Te szavakat. A szavak néha erősebbek az ajtóknál. De néha az ajtók erősebbek.
– Hol vagy?
– Nem ott, ahol látsz – nevetett halkan. – A többi már topográfia.
Letett. A csengő elhallgatott. Az ablakban a város visszaállt milliméter-pontos fényekre. Leültem, és elkezdtem írni ezt a történetet.

Másnap Eszter egy borítékot tolt elém. A Vigyázz Rám logója és egy rövid üzenet: „Köszönjük a közreműködését a pilot sikeres lezárásában. A szolgáltatás új neve: Szabad Kilépés. Kiemelt partnereinknek exkluzív hozzáférés.” Alatta egy NDA.
– Ezt alá kellene írni – mondta Eszter. – Kinyitja előttünk a várost.
– Vagy bezár – feleltem. – Attól függ, melyik oldalról nézzük az ajtót.
Hazafelé menet a presszóban a bácsi épp a csészéket rendezte.
– Látta a videót? – kérdezte.
– Melyiket?
– Ahol a lány mosolyog, de a mosoly két milliméterrel mellé áll. Aki így mosolyog, az már fél úton van az eltűnés felé. Kifelé a történetből.

Aznap este elhatároztam, hogy nem nyomok meg semmilyen csengőt. Leültem, és végiggondoltam a hét gesztust. Időzítés: mikor publikálok. Zaj: mennyi mindent hagyok ki. Ismétlés: milyen ritmusban térek vissza ugyanahhoz a mondathoz. Közös nevező: ki az olvasó. Türelmi idő: mennyi csendet engedek a bekezdések közé. Kapu: milyen szavakat választok ajtónak. Csengő: mi jelzi a váltást.

Aztán megírtam a második cikket – magamnak. Nem publikálásra. Arról szólt, hogy a városok akkor is működnek, ha már régen nem a lakóik írják a szabályokat; és hogy az eltűnés nem romantika, hanem logisztika. Hogy a szabadság ára az, hogy valahonnan hiányzunk.
Reggelre döntöttem: nem írom alá az NDA-t. Eszter fújt egyet, aztán vállat vont. „Lesz másik pilot” – mondta. Mindig van másik pilot.
Délután a postaládában újabb fotó: a zebrán én állok, de a háttérben a könyvtár ablakában Luca áll. A szeme most a helyén van. A képaláírás: „A város addig őrzi, amíg nézik.”
Este, amikor a villamoson megint azt a fényes fémcsíkot bámultam, ahol a plakát ragasztója halvány téglalapot hagyott, megszólalt mellettem egy fiú:
– Maga írta azt a cikket? – kérdezte zavartan. – Az anyukám azóta nyugodtabb. A nővérem két éve tűnt el. Most először érzem, hogy ebből nem bűnbak, hanem történet lett.
– A történet nem ártatlan – mondtam. – De néha kevésbé bánt. Ad valamit a hiány helyére. Egy ajtófélfát legalább.
A fiú bólintott, és a következő megállónál leszállt. A villamos csilingelt. Régen szerettem ezt a hangot. Most eszembe jutott a zsebemben némán pihenő csengő. Nem nyúltam hozzá.
Éjszaka üzenet érkezett – feladó nélkül: „Köszönöm a csendet a sorok között. Ez volt a hetedik.” Utána egy .log fájl, három sorral: door=open, bell=off, city=hold.

A húgom fotóját néztem a falon. Nem az eltűnése jutott eszembe, hanem az a huszonnyolc perc közti idő, amikor még kerestük, és a világ egyszerre volt teli és üres. Akkor értettem meg, mi az, amit Luca tanított: hogy a történet attól történet, hogy van benne kapu. Hogy lehet menni valamerre – még ha nem is ugyanarra mindenkinek.
Másnapra eltűnt a graffiti is a falról. A helyén tiszta vakolat, túl tiszta. A tisztaságnak is van zajszintje. A Las Palmas előtt egy idős asszony állt, a kezében szatyor. Azt kérdezte tőlem, hogy tudom-e, hol lehet kulcsmásolót találni. Mondtam, hogy tudom. Elmagyaráztam. Aztán megkérdezte, hogy vajon az a csengő, amit a földön talált, számon tart-e valakit. „Az én férjem mindig csöngetett, amikor hazaért” – mondta. „Mostanában csend van.” Elmosolyodtam, és azt feleltem: „A csengő nem tart számon senkit. Az emberek tartanak számon egymást.”

Este, mielőtt lefeküdtem volna, kikapcsoltam a telefonom minden értesítését. A csendben hallani lehetett a szomszéd falióráját. A mutató minden egészkor finoman megkoccant. Arra gondoltam: lehet, hogy végül nem is Luca tűnt el, hanem egy régi változata. És talán mindannyian ezt csináljuk, csak nem plakáttal, nem QR-kóddal, nem okosvárossal, hanem szelíden, a hét gesztus valamelyikével.
A történet itt érhetne véget, de a történetek szeretnek úgy tenni, mintha lenne még egy ajtajuk. Pár hét múlva e-mail jött: „Új szolgáltatás indul: Szabad Kilépés. Kiemelt partnereknek ingyenes tesztidőszak.” A levél alján ott virított az én privát címem is, amelyet csak a szerkesztőség és három közeli barát ismer. Töröltem. Aztán a kukából is töröltem. Aztán is. Mert a törlés is gesztus. Nem feltétlenül a hetedik, de valamelyik a hét közül.

Kimentem az erkélyre. Lent a körút nem volt különösen hangos, mégis úgy éreztem, mintha a város száz kis csengője egyszerre szólna. Talán csak a villamos. Talán csak a gondolat. Visszamentem, és kihúztam a fiókot, ahová a borítékot tettem. Üres volt. Csak egy sárga post-it maradt benne, rajta egy kézzel írt szó: „Maradj.”

Visszaültem az asztalhoz, és befejeztem ezt a novellát. Mielőtt elmentettem, még egyszer elolvastam az első mondatot. A térdemnek koppanó plakátot, a zöld filcnyomot, a „nem ott vagyok, ahol látsz”-ot. Aztán a kurzort a legvégére vittem, és tettem egy pontot. Egyetlen hangot hallottam: mintha valahol nagyon messze, a város egy rejtett sarkában, csendben megszólalt volna egy csengő. Nem volt se túl éles, se túl halk. Olyan volt, mint egy kijárat. Olyan, mint egy befejezés.