A másik oldalon

A másik oldalon

A kórház folyosóján a fény nem fehér volt, hanem valami tompa, tejszerű világosság, amely nem adott választ, csak elhalványította a kérdéseket.
Tamás a tizedik ajtó előtt állt. Egy kézzel írt névtábla dőlt kissé balra: „Dr. Farkas Judit, neurológia”. A kopogás halk volt, szinte bocsánatkérés.
– Jöjjön be – szólt ki egy fáradt, de türelmes női hang.
Tamás belépett. A rendelő hűvös volt, de nem rideg. Az íróasztalon halomban álltak a kartonok, mellettük egy levendulaszínű bögre, félig tele.
– Üljön le, kérem – mondta az orvos. – És mondja el még egyszer, mikor kezdődött.
Tamás bólintott. A székre ült, és mély levegőt vett.
– Két hete – mondta. – Reggel felkeltem, és az volt az első gondolatom, hogy valami hiányzik. Nem tárgy. Nem ember. Hanem egy pillanat. Egy érzés. Mintha lenne egy emlék, amit nem tudok elérni. De tudom, hogy ott volt.
Az orvos bólintott. Nem jegyzetelt. Csak figyelt.
– Egész nap motoszkált. Mintha egy hang akarna szólni, de a fal túl vastag. És aztán… aztán megláttam egy nőt a metrón. És azt éreztem: ő tudja.
– Megszólította?
– Nem mertem. Aztán másnap újra láttam. Ugyanabban az időben, ugyanabban a kocsiban. Harmadszor is. Mintha… mintha megismétlődne valami.
Dr. Farkas elgondolkodva nézett rá.
– Lehet, hogy nem is emlék – mondta halkan. – Lehet, hogy egy jövőbeli pillanat keres helyet magának a tudatában.
Tamás értetlenül nézett rá.
– Nézze – folytatta az orvos –, az agy nem időrendi napló. Inkább, mint egy szekrény. A fiókok néha kinyílnak, néha becsukódnak. És van, hogy egy fiókban valami ott van, de nincs kulcs hozzá. Ön most kulcsot keres.
Tamás bólintott, de nem lett nyugodtabb.
– Mi van, ha az a nő… nem ide való? Nem ebből az időből?
– Ön mit érez? – kérdezte Dr. Farkas.
– Azt, hogy találkoznunk kellett volna – mondta Tamás. – Valamikor. Valahol. De eltévesztettük az időt.
– Találkozzon vele – javasolta az orvos. – Kérdezze meg, hogy emlékszik-e magára. Néha az emlékezés csak egyetlen kérdésre vár.
Másnap Tamás újra felszállt a metrón. A nő ugyanott ült. Sötétkék kabát, barna haj, fehér fejhallgató. Tamás megállt előtte.
– Ne haragudjon – szólította meg. – Van egy furcsa kérdésem.
A nő levette a fejhallgatót. Nem tűnt meglepettnek. Inkább… mintha várta volna.
– Emlékszik rám? – kérdezte Tamás.
A nő elmosolyodott. De nem úgy, mint aki örül. Inkább úgy, mint aki tud valamit, amit nem mondhat el.
– Igen – mondta. – Egyszer már beszélgettünk. Egy padon. Eső után. De maga nem emlékezett.
Tamás megdermedt.
– Mikor? – kérdezte.
– Akkor, amikor el akarta felejteni, hogy valaha is fájt. Én ott voltam. Maga nem.
– Ki maga?
A nő felállt. Kezét Tamás vállára tette.
– A másik oldala annak, amit eltemetett. Az emlék, amit megóvott magától. A történet, amit nem mert befejezni.
Tamás visszaült. A nő eltűnt a következő megállónál.
Délután visszament a rendelőbe. Dr. Farkas figyelmesen végighallgatta. Aztán csak ennyit mondott:
– Akkor most már tudja, hogy nem minden hiány fájdalmas. Van, ami szükséges. És van, ami csak akkor jön vissza, ha képesek vagyunk elengedni.
Tamás bólintott. Az ajtóból még visszafordult.
– Azt hiszem, emlékszem rá. A padra. Az esőre. A mondatra, amit sosem mondtam ki.
– Mondja most – kérte az orvos.
– Köszönöm – suttogta Tamás.
A fény a folyosón most nem tompa volt, hanem lágy. És a kérdések… talán már nem is kérdések voltak, csak válaszok, amelyek végre hallani akarták önmagukat.