A Ragyogás Ára

A Ragyogás Ára

„Még a kozmikus nagyságú tragédiák is kicsiben kezdődnek. Kérlek, adj bölcsességet, hogy megláthassam az apró előjeleket, és erőt, hogy kibírjam azt, ami jönni fog.”

A Fény és az Árny háborúja már időtlen idők óta zajlott. Azonban Héliopolisz népe már hosszú ideje zavartalan békének örvendhetett. Felülemelkedtek a mindennapos csatározásokon, a szó szoros értelmében. Héliopolisz egy közel húsz kilométeres átmérőjű, napkorong alakú polisz volt, ami magasan az atmoszférában lebegett. A valódi Napkorong fényében sütkérezve suhantak az égen, akár egy apró égitest, ami a Földre ragyogott.

Minden téglája ontotta magából a fényt, így sosem vetett árnyékot. Folyamatos mozgásának köszönhetően pedig sosem érte utol az éjszaka. Az örök fény központja, ahol egy fikarcnyi árnyékot sem tűrtek meg.

Közel félmillió hélionai (napfény-engkantó) élte nyugodt, eseménytelen életét, élvezve az örök ragyogás nyújtotta védelmet.

Héliopolisz városszerkezete koncentrikus körökből állt. A legkülső volt a legszélesebb, egyben a legsűrűbben lakott is. Itt élt az egyszerű polgárság. Kényelmes, de nem pazarlóan tágas villák, belső udvarral és saját szentéllyel. Hedonista lakomák fékezhetetlen üdvrivalgása, semmisségeken vívott szenvedélyes szópárbajok hangzavara telítette a kerület levegőjét. A lakóházak között keskeny, kanyargós utcák alkottak bonyolult hálózatot. Könnyű volt eltévedni a többszintes villák között barangolva. Persze ez csak akkor lett volna probléma, ha bármelyikük is sietett volna bárhová is.

A pezsgő lakónegyed után jött a békés Gümnaszion. Itt a nyugalom és az elmélkedő csend uralkodott. Az egész kerület egy gyönyörű közpark volt, tele szívmelengető ligetekkel, díszes forrásokkal. A lelki és testi feltöltődés helyszíne, ahol számos stadion és palaisztra várta a sport és tudományok iránt érdeklődő tömegeket.

A harmadik kör az Agóra. A közösségi élet igazi színtere. Ahol áruk cseréltek gazdát a magas oszlopokkal körülhatárolt sztóákban, és édes pletykákat suttogtak a díszes nümphaionokban, ahol vég nélkül csobogott a mézillatú nektár.

A legbelső kör, ami mind domborzati, mind szakrális szempontból egyaránt kiemelkedett Héliopolisz összképéből, az Akropolisz, a politikai és közigazgatási központ.

Az Akropoliszt leszámítva minden kerületből egyenlő arányban osztozott a hat Phülé, a hélionai hat ősi családja. A Skarlátvörös, a Borostyánsárga, az Aranysárga, a Smaragdzöld, az Azúrkék és az Indigólila. A kerületek adott részét igazgatása alatt tartó Phülé határozta meg a területen lévő épületek és dekorációs elemek színvilágát. Ha felülről nézünk rá a városra, akkor egy bámulatosan gazdag színskála képe rajzolódik ki előttünk.

A város lakói mind magasak és vékonyak voltak, szinte nyurgák. Arcuk hosszúkás, markáns állal, füleik hegyesek. A bőrük pedig sima és selymes. Viszont a hélionai nem magasság, alkat vagy arcforma alapján különböztetik meg egymást, hanem az általuk kibocsátott aurafény színárnyalata szerint. Emiatt a neveknek sem volt akkora kulturális súlya, mint más népeknél. A legtöbben nem is bajlódtak polgártársaik nevének memorizálásával. Persze ismerték azok nevét, akikére érdemes volt emlékezni. De, hogy hogy hívják a szomszéd szolgálóját, vagy a piacon rikoltozó árust, vagy a fürdő kapujánál strázsáló őröket, az keveseket érdekelt.Egy állandó napsütésben úszó, pompás város, ahol minden polgár gyönyörű és egészséges. Kényelem és boldogság eszményien tökéletes képe.

Tragédia illatát hozza a szél.

Napok teltek el, mióta Minthiosz nagybátyja Kisszosz, a Smaragdzöld Phülé sztratégosza nyomtalanul eltűnt. Csak egy rövidke pergament hagyott maga után, amin minden indoklást nélkülözve, Minthioszt javasolta megüresedett posztjára. Még aznap megszavazta a Bulé Minthiosz előléptetését. A szegény hélionasz egyik percben még egyszerű közügyek kérdésében vitatkozott a Buléban, a következő percben pedig már a sztratégosz smaragd köpenyének súlya nyomta a vállát.

Héliopoliszban nem szoktak csak úgy eltűnni a polgárok, nemhogy egy olyan magas tisztségviselő, mint amilyen a nagybátyja is volt. A hat sztratégosz felett már csak az arkón állt a napváros társadalmi hierarchiájában, akinek tekintélye ugyan megkérdőjelezhetetlen maradt, politikai szerepe viszont inkább csak jelképessé vált az utóbbi évszázadok békéje miatt. Már alig volt olyan közügy, amibe méltóztatott volna beleszólni. Ezúttal sem tett semmit.

Minthiosz nem tudott belenyugodni, hogy senkit sem érdekel Kisszosz eltűnése. Úgy döntött, hogy saját maga veszi kézbe a nyomozást. Végigkérdezte a Bulé Smaragdzöld Phüléjének mind az ötven tagját. De senki sem tudott segíteni neki. Egyedül Klorisz méltóztatott annyit mondani neki, hogy jobban tenné, ha megnyugodna, és abbahagyná a kérdezősködést.

Nem tudta, mire vélni a hélonia viselkedését. A fűzöld színt sugárzó, méltóságteljes nő márványszoborszerű eleganciával viselte a nehéz peploszt és a nagyméretű, téglalap alakú himationt. Hosszú haját szigorú kontyba fogta, amit egy díszes, smaragdokkal kirakott ezüst sztephané tartott össze. Héliopoliszban nem volt jellemző a nőnemű politikusok ténykedése, ezért Klorisz mindent megtett, hogy komolyan vegyék. Talán kicsit túl sokat is tett. A legapróbb pajkosságot sem engedte meg magának.

„Pedig milyen élénk aurafénye van… igazán lehetne kicsit kacérabb!” – gondolta Minthiosz.

Olyan komoly volt a tekintete… És mintha félelem csillant volna meg a szemében. Vajon mit tudott, amit az ifjú sztratégosz nem?

A magánnyomozás egy rövid ideig zsákutcába torkollott. Szerencsére hamar kapott egy kis segítséget. Vagy inkább szerencsétlenségére…

Az Aranysárga sztratégosz, Krókosz, hallott Minthiosz kis kérdezősködéséről és segítő kezet nyújtott neki. Krókosz mindig is büszke és életvidám politikus volt, aki mindig örömtől vibráló hangon szónokolt. A színe is, a sáfránysárga, nemesi eleganciát sugallt. Himationját pedig intellektuális fölénnyel viselte, bal karját takarva, jobbját pedig szabadon hagyva. Fején pedig aranyból készült, vékony babérkoszorút viselt.

Krókosz súgta meg neki, hogy az Aranysárga Phülé agórajának legforgalmasabb nümphaionjában szolgál egy hélionia, aki talán előreviheti Minthiosz nyomozását. A sztratégosz úgy jellemezte, mint egy „szemrevaló információs központ“. Állítólag minden elsuttogott pletykát ismert, vagy legalábbis kevés olyan dolog volt, amiről nem volt tudomása. A nevét nem mondta meg, nem volt rá szükség: „Csak nézz körül a nümphaionban, és akin megáll a tekinteted, az lesz az, akit keresel!” 

A mentazöld hűvös aurafényét sugárzó Minthiosz sietve kelt át a zsúfolt agórán. Bármerre nézett, ragyogás fogadta. A térkővel burkolt utak fényjátéka mozaikos hatást kölcsönzött az útnak. Díszesen faragott oszlopcsarnokok ezernyi portékája és rikoltozó árusok között suhant, akár egy céltudatos nyílvessző. Az Aranysárga Phülé agórája a szokottnál is dicsőségesebben ragyogott. Nem hiába volt a legnépesebb és a legerősebb a hat Phülé közül.

A nümphaion volt az agóra díszes, dobogó szíve, ahol a hélionai polgárok megpihenhettek, miközben hűsítő nektárt kortyolhattak és érdekes pletykákat hallgathattak. Minden érzékszervet egyszerre kényeztető szimfónia.

Minthiosz alig nézett körbe, de tekintete máris megakadt egy igazi tüneményen. Kadmiumsárga színe élénken vibrált, akár a sivatagi levegő, szinte úgy vonzotta a tekintetet, mint egy csábító sziréndal. És nem csak az ifjú sztratégoszét. Látta, ahogy a többi férfi és számos nő is ugyanazzal az áhítatos tekintettel lesi a tüneményt, akárcsak ő maga.

Még engakntó mércével is gyönyörű volt. Selyem khitónja ezernyi finom redőbe omolva követte teste áramvonalát. Karcsú alakját keble alatt megkötött aranyzsinórral emelte ki. Derékig érő, göndör haját kidolgozott, bonyolult fonatokkal ékesítette. Fején rikító, erős illatú bársonyvirág-koszorút viselt. Néhány, játékosan kilógó tincsére csillogó gyöngyöket fűzött. Fiatal lányokkal körülvéve, nevetgélve beszélgetett a csobogó nektárforrás szélén üldögélve. Mindegyikük kezében egy-egy karcsú kancsó volt, melyek epekedve várták, hogy végre megteljenek a mennyeien édes itallal, amit a napfényszínű, lédús idunné gyümölcsökből préseltek ki.

Ahogy Minthiosz belépett a kör alakú, aranypáfrány mintás oszlopokkal körbehatárolt, magas kupolás terembe, egyből felkeltette az önfeledten csevegő hélionia figyelmét. Nem kirívó eset, hogy egy másik Phülé tagja látogatott ide, azonban Minthiosz tiszta és üde mentazöld aurája igazán nyugtatóan hatott mindenkire, aki rátekintett. Ez a frissítően légies könnyedség figyelemfelhívó egy olyan valaki számára, aki a lüktető pezsgés világában élt.

A nő egy pillanatra elnémult, majd széles mosollyal az arcán elhessegette a körülötte ülő lányokat és széles kézmozdulattal közelebb invitálta Minthioszt. Intett egy szolgálónak, aki két díszes kupát tett le elé. Lassú, csábos mozdulatokkal megtöltötte a kupákat nektárral és türelmesen várta, ahogy az ifjú férfi áthaladt a tömegen és eléje állt.

– Szép hölgyem… – mondta féltérdre ereszkedve, tekintetét enyhén lesütve.

– Szólíts Phémének! – mondta, miközben kinyújtotta törékeny kezét – És te, fess fiatalember?

– Minthiosz sztratégosz. – gyengéd csókot lehelt Phémé kacsójára – Bár nem hinném, hogy erről nem volt tudomásod!

– Valóban! – mosolya káprázott – Nem szeretek a tudásommal kérkedni. Nem is áll jól egy magamféle nőnek.

– Félek elképzelni, hogy mennyit tudhatsz, ha ilyen óvatosság mellett is maga az Aranysárga sztratégosz javasolt egy kutatáshoz!

– Kutatás? Csaknem Kisszosz után? – mondta megjátszott kíváncsisággal.

– Nagyszerű tipp, vagy sokkal inkább jól informáltság? – kérdezte kacéros mosollyal.

– Fedje ezt jótékony homály! – viszonozta Minthiosz mosolyát – Most kérlek, avass be!

– A nagybátyám, a volt Smaragdzöld Sztratégosz, hirtelen tűnt el. Már önmagában is kimagaslóan szokatlan esemény, de úgy tűnik számomra, hogy kicsit sem zavarja sem a többi Sztratégoszt, sem az egész Bulét!

– Minő képtelenség… – nézett összehúzott szemöldökkel, értetlenséget színlelve – Te pedig végképp nem érted, hogy miért javasolt éppen téged a posztjára?

– Értetlenül állok az események zuhatagában. Félek, hogy elsodor az ár, ha nem cselekszek! – Phémé gyengéden megcirógatta Minthiosz simára borotvált arcát – Mindent, amit a szónoklatról és a politikáról tudok, azt ő tanította, de az utóbbi évtizedekben szinte egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot. Eltávolodtunk, mondhatni.

– Oh, jól ismertem Kisszoszt! – Phémé maga mellé invitálta a még mindig féltérden támaszkodó hélionaszt, aki örömmel el is fogadta a megtisztelő helyet – Bár nem annyira, amennyire azt ő szerette volna! Nagyon jól forgatta a szavakat! Rendkívül szenvedélyes volt, ha a pulpitusról kellett szónokolnia. Viszont, amint lejött a magasból, gyorsan unalmassá vált. A borostyánzöld annyira komoly, olyan mély, szinte sötét, akár egy árnyékos lugas az erdő mélyén. Titokzatos, de nem izgalmas. Nem igazán illik az én vibrálásomhoz. – ujjhegyeivel érzékien végigsimította Minthiosz jobb karját, amit fedetlenül hagyott az általa viselt klamüsz – Hasonlítasz rá…

– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt bóknak vehetem – mondta szomorúságot színlelve.

– Önmagában tényleg nem lenne az! – ekkor közelhajolt Minthioszhoz, majd suttogva folytatta, hogy a nektár csobogása elrejtse a hangját a kéretlen fülek elől – De benned megvan az, ami benne nincs meg! Az a sugárzóan élénk, frissítő energia. Mint egy hűvös szellő a nyári hőségben. Kisszosz csak gúzsba kötne, és végül elfojtana, de te felszabadító könnyedség vagy hozzá képest!

– Hmm, ez esetben felszabadultan és könnyedén megoszthatnád velem, amit tudsz. – mélyen egymás szemébe néztek, olyan közelről, hogy szinte összeért az ajkuk, a háttérben a mézszínű nektár felszínén közös táncot lejtettek a kadmiumsárga és a mentazöld fénysugarak.

– Hová ilyen sietősen? – eltávolodott és kényelmes pózt vett fel, mint aki egyáltalán nem hajlandó sietni – Jobban szeretem a lassú és érzéki társalgásokat! “Minek sietni, ha a nappal sosem ér véget?” Ez a mi népünk hitvallása!

– Nem foglak tudni gyorsabb tempóra bírni, jól gondolom? – kérdezte, már tudva a választ.

– Gyorsan tanulsz, ez nagy előny! Azonban miből gondolod, hogy sürgős ügyben kutakodsz? – pillanatnyi komolyság suhant végig az arcán.

– Senkiből sem tudtam kihúzni egy fikarcnyi információt sem. Leszámítva Kloriszt, viszont ő is csak annyit mondott, hogy: „Jobban tenném, ha felhagynék a nyomozással” … – arcáról eltűnt a mosoly – Nem olyannak ismerem, aki csakúgy belebeszél a vakvilágba. Borzasztóan nyugtalanít, hogy mit nem mond el.

– Igen, igen… – kezdte unottan – Sokat vitatkoztam vele. Héliopolisz jobban szereti, ha a férfiak állva szónokolnak, a nők pedig fekve suttognak. Klorisz igencsak görcsösen próbálja bizonyítani a rátermettségét, amit igazából senki sem tagad el tőle, csak nehezen ismerik el! – tenyerébe hajtotta fejét, mintha a puszta emléktől is elnehezedne – Hányszor próbáltam neki elmagyarázni, hogy attól még, hogy egy nő csendesen piheg egy heverőn feküdve még messzire elérhet a hangja, de ő mindig büszkén és sértetten elfordította a tekintetét és magamra hagyott! Amilyen élettel teli, egészséget sugárzó aurafénye van, legalább olyan makacs és komor!

– Mindig mondom neki, hogy egy apró mosollyal sokkal többeket meggyőzhetne! – helyeslően bólogatott.

– Akárcsak én, de ő erre mindig azt válaszolja…

– “Egy hélionasznak nem kell mosolyognia, mégis mindent elér, amit egy hélionia nem!” – fejezte be a mondatot Minthiosz.

– Pontosan! – szélesen elmosolyodott – Pedig meglepődne, hogy mennyire sokat számít egy mosoly! Az valóban fontos kérdések nem a tanácsházban vagy a prütaneionban dőlnek el, hanem a villák andrónjában! És ugyan ki szeretne egy karót nyelt alakkal mulatni egy lakomán?

– Mondhatod neki, de mintha csak egy szobornak beszélnél! – mondta helyeslően bólogatva Minthiosz – Visszatérve az eredeti témánkhoz…

– Tudom, tudom… – Phémé arcán egy pillanatra aggodalom suhant át, gyorsan körbetekintett, majd Minthiosz arcára nézett és újra mosolygott – Úgy vélem, hogy jobban tennénk, ha ezt egy kevésbé publikus helyen vitatnánk meg.

– Ilyen kényes információ?

– Rendkívül! Az ilyen dolgokat csakis vastag falak között szabad elsuttogni, ahol nem hallhatják meg a rossz fülek!

– Ilyen vastag falak őrzik a hálód titkait is?

– Pontosan! Tökéletes helyszín egy bensőséges eszmecseréhez.

– Gondolom volt már alkalmad kitapasztalni, hogy milyen hangokat fognak fel azok a falak? – kérdezte pajkosan.

– Korántsem annyi, mint amennyit gondolsz! – mosolygott, de a szemében volt egy különös csillogás, mint aki már unja a következő mondatot – Alaposan megválogatom, hogy kit engedek be a belső szentélyembe! És téged, kedves Minthiosz, már egy ideje kinéztelek magamnak! – ekkor kezébe vette a két kupa nektárt és az egyiket az ifjú hélionasznak nyújtotta – Ez egy olyan kegy, amit érdemes lenne megünnepelni, mondjuk egy koccintással!

– Köszönöm a nagylelkűségedet hölgyem! – átvette a kupát, és hozzá koccintotta Phémé kupájához – Ígérem, hogy kettesben nem fogok ennyire sietni!

Már majdnem az ajkához emelte az illatos nektárt, mikor valaki meglökte hátulról. A kupa kiesett a kezéből, és kis híján kiütötte Phémé kezéből is. Egy furcsán ismerős árnyalatot látott a szeme sarkából, de mikor hátrafordult, senkit sem látott a közelében. Kínosan felnevetett, és a zavart Phémére nézett.

– Úgy tűnik, hogy most csak a saját egészségedre iszol! – próbált javítani a kellemetlen helyzeten.

Lehajolt a földön heverő kupáért, mikor különös hangok ütötték meg a fülét. Köhögés. Sokan, egyszerre. A napváros népe híres volt a kicsattanó egészségéről. Nem volt olyan betegség vagy járvány, ami képes lett volna akárcsak meggyengíteni őket. Egyre többen kezdtek el tüdőszaggatóan köhögni. Fiatalok és idősek, nők és férfiak egyaránt. Minthiosz hitetlenkedve nézett körbe, és mély rettegés ült ki az arcára. Először csak megfakult a színük, majd összeestek és mozdulatlanság közepette teljesen megszürkültek. Ránézett a csobogó nektárra, és látta, ahogy egy fényvillanás után a mézszínű nektárban fekete foltok jelentek meg, amik úgy úsztak benne, mint az olaj a vízben. „Itom rizs-eszencia…” gondolta. Az árnyálfok, a dalaketnonok halhatatlanságát biztosító elixír, ami halálos méreg az engkantóknak.

“Fényillúzió takarta el…hogy lehetséges ez?” Ekkor hasított tudatába a feleszmélés. Rá akart üvölteni Phémére, hogy ne igyon bele, de az üvöltésből gyenge suttogás lett, mikor látta az üres kupát és a halálfélelmet Phémé szemében. Oldalra akart dőlni, de Minthiosz éppen időben elkapta.

– Ne, ne, ne, kérlek Fény, csak ezt ne….

– Heszp…khhgg… – próbált szavakat formálni, de olyan sűrűn köhögött, hogy alig bírt beszélni.

– Kérlek tarts ki! – próbált nyugalmat sugározni, de úgy terjedt az elméjében a pánik, ahogy Phémé testében a méreg.

A hélionia élénk színe lassan megfakult, szája sarkából pedig fekete nyál csorgott. Lassan elhagyta az élet, de utolsó csepp erejével sikerült kipréselni magából pár szót:

-Heszpe-rooosz….khgg…alko-nyat szek-takhhhgg – és végleg elszürkült.

Minthiosz szorosan magához ölelte és zokogott. Sosem élt még át ilyen tragédiát. A nümphaionban eluralkodott a halálhörgések és a gyászos zokogások diszharmonikus kórusa.

Ekkor még nem tudta, hogy ez csak egy eset volt a sokból. Az egész Aranysárga Phülé támadás alatt állt. A hír fénysebességgel terjedt a többi városrészbe, de így is túl sokaknak túl késő volt. Nem számolták meg a holtakat. Túl fájdalmas lett volna. Mindenki tudta, hogy kit veszített el.

Nem tudta pontosan, hogy mennyi idő telt el, amíg Phémé élettelen testét szorongatta. Ahogy azt sem tudta, hogy előbb a gyógyítók vagy a katonák jelentek-e meg.

Nem számított.

Semmit sem tudtak tenni a holtak begyűjtésén kívül. Düszisz órájában, az Akropolisz közepén, elhamvasztották a holtakat. Egy hatalmas, fehér hegyikristállyal gyűjtötték össze a Nap fénysugarait, majd mindent felemésztő csóvaként perzselte semmivé a testeket. Egyiket a másik után. Olyan sokáig tartott, hogy egy teljes napszak eltelt. Már eljött az Augé órája, mikor az utolsó testet is visszaadták a Napnak. A gyász nehéz leple nyomta minden hélionai szívét.

A holtak fájdalmát az élőknek kell tovább cipelniük.

Hangos üvöltés, szitkozódás, könyörgés és sírás kakofóniája rázta meg Hélipolisz alapjait, sosem gyógyuló repedéseket okozva az egykor dicsőséges falain.

Ilyenre még nem volt példa. Tanácstalanok voltak. Ám a szükség órájában az arkón nem hagyta cserben a népét, és a gyászoló tömeg elé állt a heroón erkélyéről. Hófehér fénye az egész teret megvilágította, és tiszta nyugalmat öntött a jelenlévők szívébe.

Platina thóraxot, izomvértet viselt, alatta combközépig érő, rövidre szabott katonai khitónnal. Hátán, a páncél felett rövid, de súlyos khlamüszt viselt, amit jobb vállán egy hatalmas hegyikristállyal díszített fibula fogott össze. Olyan mintája volt akár egy pár madárszárny tollazata, amely méltóságteljesen omlott le a hátán. Lábszárán knémiszt, magasra húzott, napmotívumokkal gazdagon díszített, fehérarany lábszárvédőt hordott, ami alatt finom bőrszíjakkal rögzített katonai sarut viselt. Fején pedig fehéraranyból készített, igazgyöngyökkel díszített babérkoszorú jelezte uralkodói státuszát.

A legfeltűnőbb viselete viszont egy, a dereka köré erősített, hosszú selyemsálszerű anyag, aminek a két vége súlytalanul lebegett körülötte és a szivárvány minden árnyalatát egyszerre ontotta magából. Ez volt az Írisz. Az arkón valódi erejének forrása, ami a fény teljes spektrumát és annak minden színárnyalatát uralta.

Platinaszín szeméből patakokban folyt a fehéren ragyogó könny. A testtartása viszont rendíthetetlenséget sugárzott. Szívén viselte népe fájdalmát, és osztozott a gyászukban, de erőt kellett sugároznia, hogy a népe tudjon kire támaszkodni.

– Az egyetlen árnyék, ami az engkantókra vetül, az maga a Halál. Ezen a legragyogóbb fény sem tud változtatni! – kezdte a gyászbeszédet – Tudjátok, hogy a színeik most egy időre visszatérnek a Nap fényébe, de hamarosan újra itt lesznek majd köztünk. Más testben, más szellemmel ugyan, de vissza fog térni a ragyogásuk, és újra teljes lesz a városunk! Ha ez az idő eljön, nyitott szívvel és tárt karokkal kell őket fogadnunk! Addig is engedjétek meg magatoknak a dühöt és a bánatot! Én is így teszek! Sok szerettünket veszítettük el, és jajgatásotok nem fog süket fülekre találni! Én bolond azt hittem, hogy ha elvonulok, és megkímélem a városomat a végtelen háborútól, akkor békében élhetünk, messze az árnyaktól, de tévedtem! Tévedtem, és ez sokak életébe került! Az árnyak seregével a sarkunkban sosem élhetünk békében, mérgező fertőjük utat talált a legszentebb forrásainkhoz, halált és pusztítást hozva magukkal! – hangja úgy zengett, akár egy harsona, minden szavával egyre fényesebben ragyogott – A háború alattomos kígyóként kúszott be az otthonunkba, halálra marva az ártatlanokat, emlékeztetvén, hogy az egyetlen célünk a harc és enélkül elveszünk! –  üdvrivalgás és mennydörgő tapsvihar süvített végig a tömegen – Üzentem Szelénopolisz arkónjának, és az Éosz-mezsgyén a két város újra találkozni fog! Évszázadok óta először! A Hadi Tanács összeül, és megtervezi a válaszcsapást, amit a bosszú kimért, hideg kezével fogunk átadni a dalaketnon fajzatoknak!

 

Az összegyűlt tömeg szinte teljesen elragadtatva tombolt. Vérbosszút követeltek, de akkor még nem tudták, hogy mi lesz ennek az ára.

 

Minthiosz a többi sztratégosz mellett állt, a Bulé háromszáz tagjának az élén, az arkón jobbján. Látta a társai reakcióját, ahogy vérben forgó szemekkel követelték az árnyak népének vesztét. Azonban ő nem osztozott a bosszúvágyukban.

Látta, ahogy a fényillúzió a mérgezés pillanatában szertefoszlott. Körbekérdezett, és máshol is hasonló illúziókat tapasztaltak. Egy szervezett, nagyszabású szemfényvesztés képe rajzolódott ki előtte, amire egyetlen dalaketnon sem képes. Egy csapatnyi szakadár engkantó viszont igen.

Attól félt, hogy az egész borzalom nem egy külső terrortámadás, hanem egy belső merénylet volt, hogy visszaterelje Héliopoliszt a háború útjára. Rettegett ettől a gondolattól. Tényleg ennyire elvetemült lenne az a bizonyos Alkonyat-szektája? És vajon kik tudhatnak még róluk? Vagy ami fontosabb, kik lehetnek a tagjai? Senkiben sem bízhatott, talán még magában az Arkónban sem.

Sosem látta még ennyire baljósnak Héliopolisz fényeit.

 

Gyorsan teltek a hórák. Héliopolisz sebesen szelte az eget. Alattuk egy darab felhő sem takarta a felszínt. El sem merte képzelni, hogy az ott élők mit gondolhatnak a hirtelen megjelenő második Napról, ami az elsőből vált ki. Igazi világvége-hangulat uralkodhatott közöttük, főleg a kevésbé felvilágosult, mondhatni primitív népek köreiben.

Pedig részben igazuk volt. Olyan események léptek működésbe, amik csakis pusztítást és szenvedést hozhatnak magukkal. A Halál árnyéka vetült rá az engkantókra, ha hibáznak, végleg elsorvadnak.

Az állandó déli ragyogás folyamatosan enyhült, ahogy Héliopolisz sebesen suhant az Éosz-mezsgye felé, ahol az éjjel és a nappal találkozott. A hajnali fények játéka ámulat helyett félelmet és aggodalmat keltett a hélionai szívekben.

A napváros lelassult, szinte megállt. Tapintható volt a feszültség. Az éjszakai égbolton ezüstös derengés jelent meg. Megjöttek.

 

Szelénopolisz a láthatárra került. A holdváros tiszta, ezüstösen ragyogó, fehér fényt sugárzott magából. A polisz maga holdsarló formájú volt és sokkal szélesebb, mint Héliopolisz. Lassabban suhant az égen, de volt benne valami büszkén előkelő.

A két polisz egymás felé lebegett. Az arany és az ezüst fénycsóvák játékosan ölelték körbe egymást, mint a rég nem látott barátok. Néhány pillanat és a két város egybeolvadt. Héliopolisz napkorong alakja tökéletesen beleillett Szelénopolisz sarlós ívébe. A két polisz együtt egy tökéletes kört alkotott az égen.

Olyan látvány volt ez, amit halandó szem csak egyszer láthat az életben. Úgy lebegtek a hajnali fényben, akár az ég koronaékszere.

Hüperion erődje szinte teljessé vált, és nem ígért mást, mint háborút és vérontást.

 

Szelénopolisz arkónja a legkiválóbb harcosai élén vonult be Héliopoliszba. Ritmikus menetelésüktől megremegtek az épületek, amik mellett elhaladtak.

Mind, egytől egyig szelénionia harcosok voltak, teljes haddíszben. Mindegyik rövidre szabott katonai khitónt viselt, fényes linothóraxszal felette. Fejükön taréjos, telihold fényével ragyogó küllő-sisakot hordtak, amiből kilógott a gyönyörű fonatokban hordott hófehér hajuk. A bőrük márványfehér és túlvilágian csillogó volt. A szemükben pedig ezüstösen ragyogott az elszánt tettvágy és a harci kedv. Balukon peltát, félhold alakú pajzsot hordoztak, jobbjukban dory lándzsát szorongattak, meander mintás bőrövükről pedig rövid kard lógott az oldalukon.

 

Ők az éjszakai égbolt edzett harcosai, akik egész életükben a sötétség erői ellen harcoltak. A városuk ugyanezt tükrözte. Nem voltak nagy tereik, közparkjaik. Semmi díszes, könnyed vagy légies középület. Nem volt más, csak vastag falú erődítmények lőrésszerű ablakokkal és katonákat kiképző stadionok és akadémiák. Semmi giccs, semmi felesleges kultúra.

Az arkónjuk pont úgy öltözött, mint bármelyik harcosa. Nem akart kitűnni, ő is csak egy volt Szelénopolisz védelmezői közül. Csupán két különbség volt fellelhető rajta. Az egyik, a Hold fázisaival díszített ezüst sztephané a fején, amit a taréjos küllő-sisak helyett viselt. A másik pedig a derékig érő, vibrálóan fehér, megzabolázhatatlanul göndör hajzuhataga, amit a többiekkel ellentétben kibontva hagyott. Igazán kivételes harci képességekről árulkodik ez a vakmerő hajviselet.

Lélegzetelállító összhangban meneteltek végig az Akropolisz tetejéig. Ott a sereg megállt, majd eszményien tökéletes szobrokká dermedtek. A hélionasz testőrök és katonák áhítatos tekintettel néztek a tökéletes harcosokra. Vajon a Nap gyermekei hajlandóak lennének azt az áldozatot meghozni, amitől a szelénionai nép ilyen edzetté vált?

 

A sztratégoszok már a prütaneionban gyülekeztek. Minthioszt leszámítva. Ő még a többiek előtt beszélni akart Szelénopolisz arkónjával.

A két Arkón még a Hadi Tanács előtt tartott egy rövid konzultációt.

Minthiosz egy oszlop mögött rejtőzve figyelte, ahogy a két arkón és a két-két testőrük egymással szemben megálltak. A szelénionia arcokról semmit sem lehetett leolvasni. Ridegek és merevek voltak, akár a telihold.

 

– Üdvözöllek Küszthia arkón! – köszöntette széles mosollyal és főhajtással a hélionasz arkón – Minden ritka alkalom örömteli, amikor találkozhatunk! Még ilyen vészterhes időkben is…

– Mi kizárólag vészterhes időkben találkozunk, Phoibosz arkón! – szeme élesen megvillant, tekintete szigorú lett, de ennek ellenére viszonozta a meghajlást – A későbbiekben tartózkodjunk a felesleges szóvirágoktól! Héliopolisz fénye hatalmas kínt okoz a harcosaimnak, nem szeretném, hogy a bájcsevelyed miatt feleslegesen szenvedjenek!

– Ahogy óhajtod, de a protokollt be kell tartanunk! – féloldalasan elfordult, szemét nem levéve Küsztiáról, és beinvitálta a kizárólag erre az alkalomra fenntartott szobába.

 

Csak a két arkón ment be az apró helyiségbe, a testőrök kint maradtak.

Alig néhány perc telt el, és a súlyos ajtó nyikorogva kinyílt. Küszthia arkón lépett ki először, majd céltudatosan elhaladt a testőrei között, akik egyből sarkon fordultak és követni kezdték. A nagyterem felé sietett, ahol a sztratégoszok már vártak rájuk. Minthiosz a nagyterem bejárata előtt állt, és megpróbálta leszólítani Küszthia arkónt.

 

– Üdvözlöm méltóságteljes arkón! – Küszthia rá sem volt hajlandó nézni – Csak egy szóra kérem, úgy gondolom…

– Sztratégosz vagy? – mondta végtelen ridegséggel.

– I-igen… – mondta kicsit megszeppenve – A nevem Min…

– Nem különösebben érdekel a neved! És nincs időm egyetlen felesleges szóra sem! Ha érdemesnek tartod a mondanivalódat, akkor majd a Hadi Tanács előtt előadhatod!

– Éppen attól tartok, hogy a Hadi Tanácsban árulók lehetnek! – vágott vissza Minthiosz.

 

Küszthia Arkón arcára nem a döbbenet vagy a hitetlenség ült ki, hanem a méla közöny. Ez talán jobban fájt az ifjú sztratégosznak, mint egy tőrszúrása.

 

– Vagy a Hadi Tanács előtt beszélsz, vagy némán maradsz! – olyan éles és hideg volt, akár a dory lándzsa, amit még itt, Héliopolisz legbiztonságosabb terme előtt sem volt hajlandó letenni.

 

Elfordította tekintetét, majd a nagyterem kétszárnyas kapuja elé lépett. A két testőr kinyitotta a kapu egy-egy szárnyát, szélesre tárva azt. Küszthia arkón belépett a nagyterembe, és elfoglalta helyét.

Minthiosz döbbenten állt. Hirtelen egy erős kéz érintette meg szabadon hagyott jobb vállát. Oldalra nézett, és Phoibosz arkón együttérző tekintetét pillantotta meg.

Nem mondott semmit, csak támogatóan bólintott. Látta a fájdalmat a szemében. Talán ő nem tud semmit az egészről? Talán őt is csak kihasználja a rendszer, ami a végtelen csatározásra épült? Ő a fény és árny szétválása óta létezik, vajon mennyi fájdalmas emlék és kínzó veszteség nyomhatja a vállait?

 

Minthiosz egy pillanatra elszégyellte magát, hogy valaha is gyanúsította az arkónját. Erőt merített a fényéből, és belépett a nagyterembe, ahol már várta a helye.

Phoibosz lépett be utoljára, mögötte bezárult a kapu. A Hadi Tanács szinte teljessé vált.

A terem közepén három trónus állt egymás mellett. Mind a három egyformán díszesre faragott, szinte tökéletesen egyforma mestermunka volt. Azonban az egyiken egy nap, a másodikon egy hold, a harmadikon pedig egy csillag fémmel beburkolt domborműve ragyogott.

A csillag trónus üresen maradt. Az asztérionai arkón távol maradt. Egyiküknek mindig őrségben kellett maradnia.

A három trónus előtt, félkörívben helyezkedett a hat sztratégosz pulpitusa. Amíg a két arkón ült, addig a sztratégoszok álltak.

 

– A Hadi Tanács összeállt! A gyűlés kezdetét veszi! – szólt Phoibosz Arkón – Krókosz sztratégosz! Az Aranysárga Phülé szenvedte a legnagyobb veszteséget, így téged illet az első felszólalás joga!

 

Krókosz intenzív színe mintha enyhén megfakult volna. Mintha a gyász fellege ténylegesen beárnyékolná. Régen bölcsességet és életigenlő energiát árasztott magából, úgy vonzotta a tekintetet, akár egy aranyékszer. Most viszont ránézni is alig lehetett. Mintha nem is lett volna a teremben. Meredten nézett maga elé, hitetlen döbbenettel az arcán, mint aki még mindig nem dolgozta fel a történteket.

 

– A támadás… – kezdte halkan, de élesen – sokan meghaltak, de egyik Phülét sem érintette oly mértékben, mint az Aranysárgát… – hangja egy pillanatra megcsuklott – Sok bormámoros, jókedélyű vitában ecseteltem már, hogy az én Phülém a leggazdagabb, legnépesebb és legvidámabb az összes közül itt Héliopoliszban. Persze ilyenkor csak savanyú érvek zuhatagát kaptam viszonzásul, hogy ugyan, ez nem így van. De mindannyian tudták, hogy igenis ez a valóság, bármennyire is tagadni igyekszik a büszkeségük. Legalábbis ez volt az igazság… – könnyeivel küszködve folytatta – Elvették tőlünk. Minden mosolyt és nevetést. Elvették az erőnket, elvették a gazdagságunkat! Ha azt hiszitek, hogy mindez véletlen, hogy csak kegyetlen szerencsétlenség, hogy az Aranysárga Phülé vált a fő célpontjukká, akkor bolondok vagytok! Azt akarták, hogy lássuk a hatalmukat, hogy megrémüljünk tőlük! – a könnyei elapadtak és már csak haragot tükrözött a tekintete – De ha azt hiszik, hogy rettegve fogunk meghunyászkodni, akkor nagyon tévednek! A perzselő Nap fénye elér akár Diyu szívéig is, ha a haragunk táplálja! – öklével a pulpitusra csapott – Nem tudok javasolni, nem megy. Már csak követelni tudok! Héliopolisz minden erőforrását az árnyéklakó fattyak megsemmisítésére kell fordítanunk!

 

Itt fejezte be. A legtöbben elismerően bólogattak. Phoibosz arkón együttérzést sugárzott, Küszthia arkón viszont változatlanul szigorú tekintettel hallgatott. A szelénionia mutatóujjával türelmetlenül kopogott a ragyogó trónus karfáján. Különös volt az aurafénye. Phoibosz csillogó és élénk fénye mellett Küszthiáé fakónak és homályosnak tűnt. Olyan volt, mint egy elmosódottan derengő tükröződés. Egy csöppnyi együttérzést sem mutatott.

 

A többi sztratégosz egymás után szólalt fel:

Kómariosz, a Skarlátvörös sztratégosz, aki finoman könnyed szamócapiros aurafényt sugárzott. Olyan fényesen vibrált, akár egy napérlelte gyümölcs. Az ő Phüléje volt a napváros hadseregének gerince. Hadászati javaslatai ijesztően konkrétan és határozottan csengtek, mint aki már jó ideje kitervelte azokat.

 

Gorgosz, a Borostyánsárga sztratégosz, aki önfeledt optimizmusáról volt híres. Korallszín aurafénye melegséget, biztonságot és egzotikus vitalitást közvetített, most mégis egy sötét jövőképet festett le. A Phüléje volt az idunné ligetek gondozója, ők termelték meg a város ambrózia- és nektárkészleteit. Egy ilyen nagyszabású hadművelethez hatalmas ellátmányra lenne szükségük. A városban maradó polgároknak csak a maradék jutna, ami nélkülözéshez, talán éhezéshez és lassú sorvadáshoz vezetne.

 

Küanosz, az Azúrkék sztratégosz, királykék aurafényével a nemesi méltóság mintaképe volt. Stabil, hűséges és sziklaszilárd jellem, akárcsak Héliopolisz impozáns épületei, amik nagy részét ők tervezték és építették fel. Végtelen együttérzéséről biztosította Krókoszt, és jövőbeli támogatást ígért, hogy az övéi minél hamarabb kiheverjék ezt a csapást. Úgy gondolta, hogy minden nehézség ellenére a város javát szolgálná a szenvedés. Hiszen a főnixnek is el kell hamvadnia ahhoz, hogy erősebbként támadjon fel.

 

Porphürosz, az Indigólila sztratégosz, a misztikus bíborlila lelki vezető. Phüléje Héliopolisz spirituális életéről gondoskodott. A tisztafényű szent tüzek gondozása a templomokban és a tholoszokban, valamint a családi szentélyek szakrális megtisztítása tartozott a feladatkörükbe. Talán ő követelte a legfanatikusabban a bosszúhadjáratot. Sorsról beszélt és elkerülhetetlen áldozatról. Égőáldozathoz hasonlította az elhunytakat, akiknek a szívfacsaró füstje egy jobb korszakot fog elhozni. Egy tisztábban és fényesebben ragyogó korszakot, amihez csak szenvedés és kín árán juthatnak el.

 

Minthioszon volt a sor. Minden tekintet rá szegeződött. Haragvó, bosszúszomjas tekintetek, bánattal és félelemmel felhígítva. Küszthia megvető pillantása ítélkező volt, akár a telihold, amely sápadt fényével bírálja az árnyakba burkolódzó földet.

Phoibosz viszont halvány, támogató mosollyal nézett rá. Erőt adott ahhoz, amit ki kellett mondania.

 

– Sok nagy szónoklatot hallottam rövid idő alatt, mégis úgy érzem, hogy az igazán fontos kérdésekről alig hangzott el érdemi beszéd! – felháborodott gesztusok és visszafojtott szitkok motyogássá silányulása kísérte Minthiosz szavait – Én ott voltam a tragédia középpontjában és csupán a vak szerencse mentette meg az életemet. Engem megkímélt, míg sokakat nem. Ezt a terhet magammal kell cipelnem… – egy pillanatra megtorpant – Amikor megtörtént a legrosszabb, a saját szemeimmel láttam, ahogy egy illúzió, ami a fekete mérget eltakarta a gyanútlan szemek elől, szertefoszlott. Amit láttam, kétséget kizáróan fényalapú volt! – a motyogás hangos kiabálásba torkollott, amit Phoibosz arkón egy intésével lecsitított – Nem csak én láttam! Körbekérdeztem a többi fertőzött nümphaionok túlélői között, akik félve és suttogva ugyan, de ugyanazt vallották, amit én is láttam! Phémé utolsó szavaival az Alkonyat-szektát nevezte meg, a gyanúm szerint ők állhatnak a terrortámadás és a nagybátyám, Kisszosz, az egykori Smaragdzöld sztratégosz eltűnése mögött! Úgy gondolom, hogy a világvége-szekta tagjai beépültek a legmagasabb politikai körökbe is, és szándékosan azon munkálkodnak, hogy káoszba és pusztulásba taszítsák ragyogó városunkat, hogy egy értelmetlen, végtelen háborúban sorvadjunk el, amíg már csak hamvak maradnak utánunk!

 

Hatalmas hibát vétett. Túlságosan őszinte volt. Nem most kezdte a politikai pályát, de úgy érezte, hogy a finomkodó, puhatolózó stílus a háború peremén egyensúlyozva csak felesleges béklyó lenne. Viszont nyílt lapokkal játszani egy ilyen műfajú csatában több mint ostobaság. De nem tehetett mást. Már csak a két arkón észszerűségében bízhatott. A többi sztratégosz szitkok és átkok áradatát zúdította az ifjú nyakába. Hosszú szenvedést és szürkülést kívántak neki.

 

Küszthia dory lándzsájával háromszor a földre csapott. Úgy törte meg a süvítő káromlások zuhatagát, akár a padlót, amire rácsapott. Minden szempárt magára vonzott.

 

– Illúzióról beszélsz… – kezdte hűvösen – de tévedsz. Nem holmi illúzió, legyen az fény vagy árnyék, takarta el előletek az igazságot. Nem! – lándzsájával újra a földre csapott – Hanem Hübrisz, amit kövérre hizlalt az önkényes békétek luxusa! – olyan éles hangon üvöltött, akár az északi hófödte hegyek szélviharai – Minden népre egységnyi fájdalmat és szenvedést rótt ki a Természetes Harmónia! Ha egy csoport leveti magáról ezt a terhet, azt egy másiknak kell hordozni! Amíg a hélionai a Nap fényének védelmét élvezi, addig Szelénopolisz és az asztérionai őrtornyok súlyos veszteségeket szenvedtek és szenvednek el ebben a percben is! A kage-tengu csapatok sorra végeznek az őrjáratainkkal. Sokkal többet vesztünk el általuk, mint amit mi tudunk okozni nekik! Egyre kevesebben vagyunk, egyre gyengébbek és leharcoltabbak leszünk. A kémeim olyan információkat is a fülembe súgtak, hogy Diyu seregei hamarosan kivonulnak, hogy teljesen elfoglalják az éjszakai égboltot. A Nap ereje nélkül a Hold és a csillagok fénye örökre elvész! – néma döbbenet és reszkető félelem látszódott minden sztratégosz arcán – Éppen ideje, hogy a hélionai hopliták felemeljék a selymesre puhult ülepüket és a hedonista lakomák helyett a csatatéren keressenek örömöt és kiteljesedést! Ahogy azt egy igazi katona tenné! – a következő mondatot már egyenesen Phoibosznak szegezte – Éppen ideje, hogy Héliopolisz visszavegye azt a terhet, amit az elmúlt századokban Szelénopolisz cipelt helyette!

 

Phoibosz arkón egy pillanatra lesütötte tekintetét, majd méltóságteljesen felemelkedett a trónusáról.

 

– Sajnálom, hogy az önző döntéseim miatt a szelénionai és az asztérionai súlyos veszteségeket szenvedett…

– A sajnálatod nem hozza vissza a kihunyt húgaimat, Phoibosz… – a rideg, telihold fényes maszk mögött, amit az állandóan szigorú tekintetéből kovácsolt, fájdalmas gyász húzódhatott meg.

– Ahogy az én fivéreim sem, akik a leendő harcokban fognak elesni és szürkévé fakulni! – állta arkón társa tekintetét – De úgy tűnik, hogy ez a Harmónia akarata. Meghoztam a döntést, és engedek a többség akaratának. A Bulé a holnapi Düsztisz idejére megszavazza a részleteket. A hélionai sereg hadba vonul, és csapást mér a nappali fény teremtette árnyékok között bujkáló kage-tengu osztagokra! Kerüljön, amibe kerül! A Hadi Tanács gyűlését ezennel berekesztem!

 

A többi sztratégosz megvető pillantásokat vetett Minthioszra, miközben kivonultak a teremből. Küszthia arkón még csak ennyi energiát sem pazarolt rá, ő minden megvetését Phoibosz arkónra koncentrálta, majd ő is távozott. Ketten maradtak, Minthiosz még mindig a döbbenet hatása alatt állt, hihetetlen, hogy senkit sem érdekelt az Alkonyat-szekta esetleges ténykedése. Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy fel sem tűnt neki, hogy Phoibosz arkón közvetlenül elé állt. Hirtelen megremegett az ijedtségtől, amikor Phoibosz a vállára tette a kezét.

 

– Én azt hittem… – kezdte Minthiosz, szinte suttogva – Csak igazságot akartam. Igazságot a városomnak, igazságot a gyászolóknak, igazságot a nagybátyámnak. Nem akartam mást, csak amit az enyéim megérdemelnek, a legjobbat…

– Ahogy én is… – egyetértően bólintott – Azonban egyesek boldogságát mások szenvedése táplálja. És én már nem bírom elviselni a szenvedők agonizáló sikolyait.

– Ha jól értettem, akkor a fájdalom nem fog megszűnni, csak eloszlik a tömegben.

– Az igazság nem azt jelenti, hogy a szenvedés megszűnik – mintha nem is az ifjúnak mondta volna, sokkal inkább magát próbálta meggyőzni – Kérlek, felejtsd el az Alkonyat-szektát, és ne buzdíts másokat a háború ellen. A megosztottság az utolsó, amire Héliopolisznak szüksége van!

 

Minthiosz nem tudott mit válaszolni. Elhagyták a szavak. Phoibosz arkón levette róla a kezét, hátat fordított, és kisétált a teremből. Egyedül maradt, pont úgy, ahogy érezte magát.

Talán tényleg fel kellene adnia? Talán sosem szabadna kiderülnie, hogy miért kell harcolniuk, hogy miért haltak meg annyian, hogy miért tűnt el Kisszosz?

Nem tudja, hogy képes lenne-e felderíteni az igazságot. De azt biztosan tudja, hogy képtelen félbehagyni a nyomozást. A titkok csak az árnyak között bújhatnak meg, a fényben nincs keresnivalójuk. Ennyit meg kell tennie Kisszoszért.

Ennyit meg kell tennie Phéméért.

 

Úgy döntött, hogy visszatér oda, ahol az egész nyomozás indult. Kisszosz egykori irodájába. Még egyszer át kell kutatnia, hátha valami felett elsiklott a figyelme.

Az engkantók rendkívül gyorsan mozognak, akár maga a fény, a beszédük is szinte értelmezhetetlenül gyors bármelyik másik faj számára. Azonban Minthiosz még ilyen magas mércével is feltűnően loholt. Alig vette észre Kloriszt, aki őt kereste. Szinte fellökte.

 

– Eszednél vagy, Minthiosz? – üvöltötte Klorisz – Mit művelsz, hamarosan kezdődik a tanácskozás!

– Nem vagyok hajlandó részt venni ebben a komédiában! – válaszolta idegesen – Folytatom a nyomozást, folytatom, ha megfakulok akkor is!

 

Megpróbálta lerázni, de Klorisz követte Kisszosz irodájáig. Minthiosz elemi erővel rontott be. Szinte a sarkaiból is kiforgatta a szobát, de nem talált új nyomot. Üvöltve tépte a selymes haját. Vajon mit nem vesz észre. Klorisz egyenes tartással, méltóságteljesen lépett be a helyiségbe. Elborzadva nézett végig azon a rendetlenségen, amit egykori Bulé-társa okozott.

 

– Sosem fogod feladni, ugye? – kérdezte beletörődötten, mint aki már tudja a választ.

– Nem tehetem! – válaszolta legalább annyira feldúltan, mint maga a szoba – Azokért, akiket elvesztettem, miattuk nem tehetem!

– Ha így döntesz, legyen hát!

 

Előhúzott egy ragyogó aranyláncot, amin egy különös kristály lógott. Olyan volt, mintha fekete fényt bocsátana ki magából. Minthiosz nem tudta levenni a tekintetét arról a függőről.

Klorisz a falhoz lépett, és az egyik ragyogó téglához érintette a sötét kristályt. A fal téglái sorra sötéten felragyogtak, majd szertefoszlottak. Egy titkos folyosó nyílt meg előttük.

 

– Ha tudni akarod az igazságot, kövess. Azonban, ami ezután történik, az a te felelősséged lesz! – mondta rá sem nézve, majd belépett a sötét folyosóba.

 

Minthiosz néma döbbenettel nézte Kloriszt. Sejtette, hogy többet tud, mint amit elárul neki, de ez egyszerűen képtelenségnek tűnt. Követte. Amint belépett a sötéten derengő folyosóba a téglák újra megjelentek, és elzárták a kijáratot. Nem tudott mást tenni, mint Kloriszt követni.

Némán ment utána. Az a sötétség egyáltalán nem volt szokványos. Nem a fény hiánya okozta, sokkal inkább maga a kibocsátott fény volt sötét. Ez lenne a láthatón túli fény, ami Héliopolisz mélyében rejtőzik?

Kántálás hangja ütötte meg a fülét. Egy tágas terembe értek. Több tucatnyi, feketén ragyogó, rituális köpönyeget viselő alak állt körbe egy különös tárgyat. Olyan volt, akár egy harang formájú szarkofág, aminek a tetejére egy meggyötört arcot faragtak. Nem lehetett eldönteni, hogy milyen anyagból készült, de olyan volt, mintha a terem sötétsége abból a tárgyból szivárgott volna ki.

 

– Mi ez a hely? – kérdezte Kloriszt – Mi ez az egész?

 

Klorisz nyakába vette a sötét függőt, majd gyengéden megérintette. Hirtelen ugyanolyan sötéten ragyogó rituális köpönyeg manifesztálódott körülötte, ami teljesen eltakarta a fűzöld aurafényét. Ő is közéjük tartozott.

Az egyik alak Minthiosz felé fordult, néhány pillanat múlva már előtte állt. Levetette csuklyáját, felfedve az arcát. Minthiosz megdöbbent. Eltűnt nagybátyja többé már nem volt eltűnt.

 

– Kisszosz? – szinte alig hallhatóan suttogta.

– Választás előtt állsz kedves unokaöcsém… – kezdte Kisszosz – Az Obszidiánfekete Phülé tagja leszel, szolgálva Heszperosz sötét fényét…

– Vagy? – kérdezte gyanakvóan.

– Vagy téged hamarabb elér az Alkony, mint másokat.

 

Egy rövid időre elgondolkodott. Majd szigorú tekintettel nagybátyja szemébe nézett.

 

– Az Alkonyat-szekta… Vagyis ti álltok a tömeggyilkosság mögött?

– Áldozat, ami elhozza a fény és az árny vágyott egyesülését! – olyan érzelemmentesen közölte, mintha valami kis semmiségről beszélne.

– Te voltál az, aki miatt kiesett a kezemből a méreg?

– A te sorsod nem az volt, hogy ott halj meg… – őszinte aggódás csillant meg a szemében, de szinte azonnal el is tűnt – Reméltem, hogy a tragédia súlya lenyom majd annyira, hogy felhagyj a keresésemmel. Nem tudom, hogy ez csökönyös makacsság, vagy inkább esztelen ostobaság.

– Igazságérzet… – vágta vissza – Azt hittem, hogy benned is megvan.

– Az igazság mindenkinek mást jelent! – hangjától zengett a terem – Mi lehet nagyobb és fontosabb igazság, minthogy a népeink egyesüljenek?

– Küszthia Arkónnak van tudomása rólatok?

– Heszperosz hívei mindenhol ott vannak. Szelénopoliszban és Diyuban egyaránt!

– Diyuban? – döbbent meg Minthiosz.

– Szerinted hogyan szereztük meg az itom rizs-eszenciát? Mélységi barátaink rendkívül segítőkészek voltak ebben az esetben is! Küszthia ügynökei pedig a legkisebb feltűnés nélkül csempészték be a napvárosba, ahol mi szétterjesztettük és elrejtettük a gyanútlan áldozatok szeme elől.

– Hogy tehetted? Te szörnyeteg…

– Nincs más út, hát nem érted? Megszámlálhatatlan eón telt már el, mióta a Fény és az Árny háborúban áll egymással! Csak akkor érhet véget a harc, ha a világ maga is megsemmisül!

– És vesszünk oda mindnyájan? – üvöltötte ökölbe szorult kezekkel – Agg és gyermek egyaránt? Komolyan ezt akarod?

– Megtudtam, hogy élnek rokonaink a dalaketnonok között is… – mondta szomorúan – A családfánk azon ága, akiket sohasem ismerhetünk meg személyesen, mert elválaszt minket a Természetes Harmónia törvénye!

– Micsoda? – sosem hitte volna, hogy vér kötheti össze az árnylakókkal, pedig tudta, hogy közös tőről fakadtak.

– Csak akkor egyesülhetünk újra, ha a harc véget ér, még akkor is, ha ez a mindenség végét is jelenti. Ez a háború fogja elhozni a végítéletet, ami leállítja a kozmikus küzdelmet. Nincs más út…

 

Minthiosz egy pillanatra elgondolkodott. Talán Kisszosz nem őrült meg? Talán tényleg ez az egyetlen út? Ekkor eszébe jutott Phémé arca, amikor rádöbbent, hogy mérgezett nektárt ivott. Az az elemi rettegés és halálfélelem… Amíg él, nem felejti el. Amíg él, nem bocsátja meg.

 

– Nem, Kisszosz. – mondta határozottan – Sosem tudnék ebben részt venni!

 

Kisszosz szomorúan lesütötte szemét, és mély levegőt vett, majd visszavette a csuklyáját.

 

– Legyen úgy, ahogy akarod!

 

Ekkor a különös szarkofág megremegett és a törzse mentén kettényílt. A belsejében tucatnyi hosszú és hegyes tüske meredt előre. A tüskék egy alakba fúródtak bele. Az a különös férfialak mély sötétséget sugárzott magából.

Ahogy kilépett abból a halálcsapdából, tucatnyi sebből kezdett vérezni. Olyan volt a vére, akár a kőolaj. Alig takarta ruha a testét. Hosszú haja a földig ért, amit fátyolként húzott maga után a földön. A szemét lepel fedte, mintha még nem láthatná ennek a világnak a fényét. Kezeit imára kulcsolta, és halkan motyogott. Lassú léptekkel, fájdalomtól remegve haladt Minthiosz felé.

Kisszosz levette az őt elrejtő függőt a nyakából, szabadjára engedve borostyánzöld aurafényét.

 

– Ő…? – kezdte tátott szájjal bámulva Minthiosz – Azt hittem, hogy csak legenda…

– Ő az Obszidiánfekete Phülé Arkónja, aki elhozza az Alkonyat korát! Az Ő sötét fénye egyesíti a Fényt és az Árnyat! – felelte Kisszosz – Ő Heszperosz!

 

Heszperosz megállt, majd egyetlen kézmozdulattal elvette Minthiosz mentazöld fényét. Ugyanezt megtette Kisszosszal, majd kicserélte az auráikat. Felért egy élve nyúzással.

Az aurafénye a személyiségének alappillérje, ez határozza meg a viselkedését, a gondolkodását, a stílusát. És most elvették tőle. Térdre hullt, szédült és hányinger kerülgette.

Kisszosz ugyanúgy szenvedhetett, mint ő. Csak azért nem esett össze, mert Klorisz időben elkapta.

 

– Nem véletlenül választottalak téged utódomnak… – mondta szédelegve Kisszosz – Mindenre én tanítottalak. Úgy beszélsz, úgy érvelsz, ahogy én. Túlságosan is egyformák vagyunk. Sosem fogják észrevenni, hogy átvettem a helyedet… Ég veled!

 

Minthiosz felnézett, és Heszperosz szokatlanul vékony és magas alakját látta közvetlenül maga előtt.

Ez lenne az utolsó kép, amit az életében láthat?

Végül minden eltűnt, ő pedig elvesztett mindent…

 

Mennyi ideig lehetett eszméletlen? Talán sosem derül ki. Hideg padlón feküdve tért magához. Vakító fehérség vette körül.

Nagy nehezen feltápászkodott, és megtett néhány lépést előre. De nem jutott messzire. Mintha falba ütközött volna. Végigtapogatta a láthatatlan falat. A helyiség, amiben volt, egy nagyjából öt méter átmérőjű, hatszögletű börtön volt.

Egy aprócska zsebdimenzió, amit egy darabka hegyikristály belsejébe zártak. Belülről képtelenség kijutni. Így távolították el a nem kívánatos személyeket a társadalmukból. Tisztább volt, mint a kivégzés.

A zsebdimenzióban senyvedve mintha megállna az idő, a foglyoknak nem lesz szükségük sem ételre, sem italra, sem alvásra. Az elképzelhető legpraktikusabb és leghatásosabb büntetés. A hegyi kristályt elrejtik egy fiók mélyén, és az idő végéig le van tudva a gond.

 

Minthiosz üvöltött. Tudta, hogy értelmetlen, de most szüksége volt rá. A fehér falak visszatükrözték a borostyánzöld színét. Olyan idegen volt, szinte belehasadt a tudata. Az őrület határán volt. Próbálta beleverni a fejét a kristályosan csillogó falba, hátha belehal, de minden egyes csapás után begyógyult a sebe. Nem volt kiút.

 

 

– Szegény, szegény, kicsi engkantó… – egy különös hang visszhangzott az apró börtönben.

– Ki az? – kiáltotta Minthiosz.

– Ki is legyek, ki is legyek? – mondta játékos eleganciával, mint amikor a macska játszik az egérrel – Lehetek egy jóakaró barát, aki segítő kezet nyújt! Vagy lehetek egy suttogó hang, aki beletaszít az őrületbe! Mit szeretnél, mi legyek?

– Ne velem játssz! – ekkor különös érzés fogta el, mintha valaki egy hatalmas darabot tépett volna ki belőle.

 

A lény, akihez a hang tartozott falatozott az emocionális energiáiból. Tudta, hogy mivel áll szemben. Összeszedte minden erejét, és perzselő fénycsóvát bocsátott ki a testéből.

Egy furcsa alak körvonalazódott előtte. Vékony volt, eléggé törékenynek tűnt. Görnyedt volt a testtartása, de még így is magasnak tűnt. Vörös palástot viselt, testét éjfekete tollak borították, amik a karján hosszabbak voltak, akár a madarak szárnyán. Kezei három-három karmos ujjban végződtek. Arca fehér volt, oldalról lapított, szája helyén pedig hegyes, kampó formájú madárcsőr volt.

 

– Ez rendkívül fájt volna, ha hús-vér alakban lennék most itt! – mondta selymes hangon – Ha önérzetes lennék, most sértetten magadra hagynálak, ahelyett, hogy segítenélek!

– Úgy segítenél, hogy az érzelmeimen élősködsz? – kérdezte felháborodottan.

– Nekem is vannak szükségleteim, és a te bánatod olyan ízletesnek tűnt, hogy nem bírtam az ösztöneimmel! – mondta nemesi eleganciával, mintha csak egy gyümölcsös süteményről beszélt volna – Akár hiszed, akár nem, én jelentem számodra az egyetlen kiutat!

– Ki tudnál innen juttatni? – kérdezte hitetlenkedve.

– Ahhoz képest, hogy milyen gyorsan beszélsz, eléggé lassan jutnak el a szavak a tudatodhoz… – mondta gúnyosan – Igen, ki tudlak szabadítani… Legalábbis később.

– Később? – üvöltötte – A Bulé hamarosan megszavazza a háború részleteit! Egész Héliopolisz szenvedni fog emiatt!

– Tévedsz, már mindent megszavaztak, a csapatok már meg is indultak! – úgy javította ki, akár egy taknyos gyereket.

– Tessék? – döbbenten nézett maga elé, és térdre esett.

– Eléggé gyorsan telik az idő. A polgárok már a bőrükön érzik a nélkülözést! – olyan könnyedén ejtette ki azokat a borzasztó szavakat – Hamarosan kitör az éhezés. Az ostobák elszámolták a hadi kiadások mértékét és többet vettek el, mint amit a köznép nélkülözni tudna.

– Elbuktam…

– Még nincs minden veszve! – mondta baljósan sejtelmesen – Én segíthetek neked egy apró, jövőbeli szívességért cserébe!

– Nem hinném, hogy önzetlenségből segítenél rajtam… – olyan lassan formálta a szavakat, ahogy tudta – Szükséged van rám, ugye? Egy apró szívességért egyetlen daeva sem ajánlaná fel a segítségét!

– Milyen okos! – szinte csöpögött a lenézés a hangjából – Bár nem annyira, hogy elkerülj egy ilyen magányos büntetést…

– Segíteni akarsz? Segíts a népemen, és megteszem, amit kérsz!

– Hmm, milyen önzetlen, szinte émelyítő! Rendben van, de fűszerezzük meg a kis alkunkat egy játékkal!

– Nincs időm holmi játékokra, daeva! – mondta határozottan, nyers dühvel telten.

– A mindenség minden ideje a tiéd most! – nevetett fel a madáralak – A játékszabályok a következők: megmentek száz általad kiválasztott személyt! Viszont meg is kell nevezned őket! Egy ilyen magas rangú díszpolgárnak biztos nem esik nehezére!

Mennyire rosszul gondolta. Vagy inkább szándékosan gúnyolta Minthioszt és az egész hélionai népet. A név a daeváknak pont olyan fontos, mint a hélionainak az aurafény. A név alapján definiálták saját lényüket, annyira nagy becsben tartották saját nevüket, hogy csak kevesekkel osztották azt meg. Egy ilyen lény igazi undorral és megvetéssel nézhet le Héliopolisz népére. Minthiosz szinte érezte a pokolfajzat elégedettségét. Feltűnően jól szórakozott.

Sokáig tartott, amíg az első neveket elkezdte sorolni. A szomszédaival kezdte, akikkel rendszeresen lakomázott. Majd a régi szerelmeivel folytatta. Utánuk jöttek a barátai, akiket a stadionban és palaisztrában ismert meg. Végül pedig az egykori dajkái és mentorai, akik fiatalembert faragtak az oktalan gyerekből.

Lassan kifogyott a nevekből, akiket szívesen megmentett volna a felesleges szenvedéstől. De még messze volt a száztól.

Olyan egyszerűen meg tudná menteni száz polgártársát. Fogalma sincsen, hogyan tudna élni a bűntudattal, ha ezt a lehetőséget úszni hagyná.

Már olyanokat is felsorolt, akik az Agórán vásárolva udvariasan szolgálták ki.

A nyolcvanadik néven túl már nagyon szenvedett.

„Hogy hívták azt az idős hölgyet, aki a himationját tisztította?”

„Hogy hívták azt a kedves hoplitát, aki útba igazította, amikor eltévedt a Tanácsházban, amikor először járt ott?”

„Hogy hívták a szomszéd fiának a kedvesét, pedig még az esküvőjükön is ott volt?”

 

Nyolcvanhét nevet tudott felsorolni. Nem hitte volna, hogy lehet még rosszabb a helyzete. Most viszont úgy érezte, hogy a falak a bőrére tapadnak, és képtelen a legapróbb mozdulatra is.

 

– Milyen kár… – úgy nyújtotta a kár szót, mintha sohasem akarná abbahagyni – Pedig már nagyon szurkoltam a vége felé! – Minthiosz rá sem nézett – Akkor az alku a következő: én megmentem ezt a nyolcvanhét személyt a szenvedéstől, és ha eljön az idő, kiszabadítalak! Cserébe te megteszed azt, amit és amikor parancsolok neked! Áll az alku?

 

Kinyújtotta karmos kezét a térdeplő ifjú felé. Hosszú másodpercek teltek el, mire Minthiosz felemelte a tekintetét, hogy a daeva csokoládébarna szemébe nézzen, amiből szinte sugárzott az elbizakodott fölényesség. Tehetetlen düh ült ki az arcára, majd erélyesen megragadta a lény kezét. Az alku megpecsételődött. Mélyen egymás szemébe néztek.

 

– Mit tanultál, ifjú engkantó? – kérdezte baljós mosollyal a lény.

– Mi a neved, daeva? – szinte vicsorogva köpte ki a szavakat.

– Nagyon ügyes fiú! – pár lépést hátratett, kihúzta magát, már amennyire tudta, és előkelően meghajolt – A nevem Coraco, a hangok ura, a megtévesztés mestere! Most, hogy megvolt a kis csevegésünk csúcspontja, ideje távoznom! Hamarosan találkozunk. Bár neked ez egy örökkévalóságnak fog tűnni, legalább lesz időd gondolkodni!

 

Abban a pillanatban szertefoszlott, akár egy délibáb. “Átkozott” gondolta magában. De a maró gúnyt lehantolva igazat beszélt. Tényleg egy örökkévalóságon keresztül gondolkodhat azokon, amiket tett, amiket nem tett meg és amiket tehetett volna.