Az Érzések Maszkjai

A Rend fővárosa, Bábel, a világ tetejére épült. A ragyogó ezüst tornyok fellegvára. A malach nép hírvivői innen néznek le a mindenségre. Vigyázó tekintetük őrzi a Természetes Harmónia szabályosságát.

Bábel égig érő tornyai az év szinte minden napján zengenek a szentséges zsoltárok és a dicsőítő énekek eufóniájától. Édes szonetteket, melankolikus balladákat és harcias csatadalokat éneklő kórusok tömege fáradhatatlanul énekel. Az ezüst toronyváros sosem csendesedik el.

 

Van egy nap, amikor Bábel népe annyira hangosan zeng, hogy a daluk a világ minden pontjára elér. Az Új Szentek napja.

Amikor minden malach szerelmes pár összeáll egy szívből szóló duett eléneklésére. Ha a szívük igaz hittel ver, és a hangjuk tisztán rezonál, akkor a Rend megajándékozza a párt egy új élettel. Hogy a szívükben valóban igaz hit rejtőzik-e, azt a Közös Tudat dönti el. Egy olyan belső hang, amely ott szól minden malach elméjében, legyenek bárhol a világban. Útmutató és vezető, aki hatalmas tudással rendelkezik. A malach nép egyszerűen az Úrnak nevezi.

 

Azon a napon sok száz pár kristályszíve megdobbant az örömtől. Az egyik párnál viszont az öröm hamar átfordult mély bánatba. Dutel és Veronel, most először élte át a kétséget és az ismeretlentől való félelmet.

Egy malach az önzetlen szeretet és a megrendíthetetlen hit harmonikus dallamának rezonanciájából manifesztálódik. Minden esetben először a kristályszív testesül meg, és eköré épül fel az üvegszerű, részben áttetsző test. A közös gyermekük szíve viszont már most rendellenesnek látszott. Enyhén aszimmetrikus, deformált, akár egy hibás gyümölcs.

 

– Te is annak látod? – énekelte Dutel.

– Nem vagyok benne biztos… – responált Veronel.

 

Arcnélküli, simára csiszolt fejük körül három-három maszk keringett körpályán. Az egyik boldogan mosolygott, és vidámságot sugárzott. A másiknak lekonyult a szája, és fekete könnyek festettek árkokat az arcára. A harmadik szeme lángolt a dühtől, némán üvöltő szájára pedig gyilkos harag ült.

Mindkettőjük arcát a bánat maszkja takarta.

 

– Én viszont biztosan hiszem! – a bánat maszkját a harag maszkja cserélte le, elégikus dallama agitálni kezdett. – Ki kell törölni a teremtésből! Kórság, fertő! Gyenge szívben gyenge hit lakozhat csak!

– Várj, kérlek! – minden egyes hangot erősen megnyomva énekelte. – Egyetlen gyermekünk!

– A Rend feljebbvaló egyetlen utódnál! – énekelte maestoso, akár egy égi himnuszt.

– Ő már a Rend része! Nézd! – az öröm maszkja szállt az arca elé, hangja vibrált.

 

A szív már dobogott. Korábban, mint bármelyik másik.

– Talán megérezte a veszélyt… – úgy szólt, akár egy kitörni készülő vulkán.

– Vagy ez a deformáltság az előnyére válhat… – olyan szubtilisen énekelt, hogy alig lehetett hallani.

– Blaszfémia! – szinte üvöltötte a lehető legmagasabb fejhangon. – Minden változás a Rend ellensége!

– Hiába, a szív dobog. – az ének dallama édes volt és könnyed, akár az érett szamóca illata – A Rend törvénye tiltja, hogy kioltsd az életét.

– Tudom ezt jól. – amilyen magasan volt, pont olyan mélyre zuhant – Csak félek, hogy Bábel tisztaságán foltot ejt… Tudjuk, mi lesz velünk, ha ez megtörténik.

– Én eleget éltem… Ideje, hogy más kerüljön a helyemre. – az öröm maszkja szinte sugárzott.

– Ha ez téged boldoggá tesz… Az Úr hangja vezessen téged!

– Ahogy téged és egész Bábelt!

 

A kristályszív dobogása napról napra erősödött. Az üvegtest szép lassan formálódott a kristályszív köré. Pont úgy nézett ki, mint a szülei, akik pedig pont olyanok voltak, mint Bábel bármelyik másik malachja.

Lehetetlen két malachot megkülönböztetni csak a külső alapján. „Ami számít, az a belső”, tartja az elcsépelt mondás. Nincs két egyforma hang egész Bábelben.

Öt nap telt el. Öt nap alatt teljesen manifesztálódott a porhüvely. Az erőteljesen dobogó kristályszívből tucatnyi syrinxjárat indult ki, behálózva az egész testet. Hol egymáson futnak, hol keresztben. Hol spirálisan, hol egyenesen. Hol fel, hol le. A járatok nyílásai pedig a törzs két oldalán futnak egymástól egyenlő távolságnyira, tökéletes szimmetriát alkotva. Kívül tökéletes Rend uralkodik, belül pedig jól szabályozott Káosz. Ahogy annak lennie kell.

A hatodik nap a legkritikusabb. Malachnak lenni olyan, mint élő hangszerként élni. A hatodik napon kell először megszólalniuk. Ha a hatodik nap végéig ezt nem teszik meg, akkor sohasem. A dobogás leáll, a test pedig porrá válik.

 

Hosszasan várakoztak. Lassan letelik az idő. Bábelnek talán így lesz a jobb. Talán így lesz a legjobb.

 

Még nem tudta, mekkora a tét. Az időtlen semmiben lebegett. Évek teltek, talán évszázadok. Vagy csak percek, talán órák? Nem tudta, mert nem tudhatta. Még hátra van egy fontos részlet. Egy ajándék, amit magával kell vinnie. Mozdulatlanul lebegett az emésztő sötétség és a vakító világosság között. Nem tudta, hogy mire vár, de azt tudta, hogy várnia kell. Hirtelen a fülsüketítő némaságot tekintélyes hang törte meg.

 

– Nehéz a… mit… de tudd, hogy… a… illő…, Atonel!

 

A tiszteletet parancsoló hang csak szaggatottan érte el a tudatát. De, amiért eddig várt, azt végre megkapta. A nevét: Atonel. Itt az idő, hogy elhagyja a lét és nemlét köztes terét.

 

A kristályszív már lassult. Veronel elégikusan énekelt. Fáradhatatlanul lassan, mélységesen szomorúan, vég nélkül. A levegő megtelt gyásszal, fekete könny záporozott a bánat maszkjából. Még nem történt meg a legrosszabb, de a veszteség már akkor szívbe markoló volt.

Ám az Úr nem hagyta el Veronelt. Nyugtató hangon szólalt meg elméjében:

– Boldogságot küldöttem, boldogság is adassék!

 

Gyermekük végre öntudatra ébredt, és az utolsó pillanatban hallatta a hangját:

– Atonel! – üvöltötte erősen megnyomva a nevét. – Az én nEVem Atonel, és ekképp hívjatok!

A szülőket annyira sokként érte a hirtelen megkönnyebbülés, hogy észre sem vették azt az apró, de lényeges, hamis hangjegyet, amit Atonel produkált.

 

A hetedik nap a pihenésé. A test manifesztációja és a szellem eszmélése kómaszerű állapotba juttatta az ifjú Atonelt, ahogy újszülött fajtársait is. A Genezis szakasz ezzel lezárult, most jön az Exodus. Atonelnek el kell hagynia testének korlátjait, hogy a szelleme felemelkedhessen. A test a szellem teljhatalma nélkül csupán egy öntudattal bíró, mozdulni képtelen, langymeleg üvegszobor lenne.

 

Negyven órája van, hogy uralma alá hajtsa éteri testét és felébredjen. Ha nem jár sikerrel, szelleme örökre testének börtönében reked.

Néma mozdulatlanság csapdája. Szaladni akarsz, de felkelni sem bírsz. Kiáltanál, de suttogni sem tudsz. Amikor a mindenség a legapróbb irányítást is kiveszi a kezedből, akkor a pánik az első ellenfél, akit le kell győznöd. Sokan nem is tudják legyűrni, és felemésztődnek általa.

 

A megoldás: mély levegő. Apróság. A teljes kontroll egy kicsiny morzsájának visszaszerzése. Itt kezdődik egy hosszú és kanyargós út, ami a szellemi kiteljesedéshez vezet.

Az idő nem Atonel oldalán állt. Hullámokban támadó pánikrohamok, amik, ha meg is gyengülnek, sosem múlnak el igazán. Aztán újra lecsap a tehetetlenség földhöz szegező támadása.

Más malachok ilyenkorra már leküzdték a kezdeti pánikot. De Atonel úgy fuldoklott benne, mintha csak a viharos nyílt tengeren dobálnák a tajtékos hullámok.

 

Szülei szoborrá dermedt teste felett virrasztottak. Mindkettejükön a bánat arca ült. Mostanra már meg kellett volna mozdulnia. Egy könyöknek, egy csuklónak, vagy legalább néhány ujjnak már rég meg kellett volna mozdulnia.

Érzik, hogy valami baj van. Az Úrnak még a kóma állapotban is el kéne tudnia érni. Ő a pásztor, aki elvezeti minden jószágát a kiteljesedéshez.

De, mintha Atonelt nem tudná elérni. Mintha el lenne vágva a Közös Tudattól. Vajon a testi deformáltsága miatt?

 

– Baj van, érzem… – minden hang után apró szünetet tartott, szaggatottá téve a dallamot.

– Az első pillanattól kezdve érezzük, hogy baj van! – responált Dutel.

– Mintha nem érné el az Úr hangja…

– Eretnekség, Veronel! Ilyet gondolni is a Rend ellen való, de meg is énekelni már mindennel szembemegy! – váltott a harag maszkjára Dutel.

– Azt éneklem, amit szívemnek súg az Úr, Dutel! – énekelte maestoso.

 

Dutel egy pillanatig magán hagyta a harag maszkját, majd visszaváltott a bánat maszkjára.

– Veronel, kedvesem… – kezdte szomorúan. – Tudom, hogy ő az első utódunk, és a szívemben érzem, hogy több áldásban már nem lesz részünk, de Atonel nem fogja teljesíteni az Exodust. Muszáj megbékélnünk a gondolattal, hogy Atonel szelleme örökre elvész, a teste pedig idővel megreped, majd elporlad!

– Hallgass, Dutel! – a harag maszkja szállt az arcára, hangja szinte perzselt – Ha olyan gyenge a hited, hogy az egyetlen utódodban sem tudsz hinni, akkor inkább távozz mellőle!

– Szerelmem… – zúgta elégikusan Dutel.

– Neked nem sugall semmit az Úr?! – harsogta fejhangon Veronel. – Atonelnek vezetőre van szüksége, és csak a mi hangunkra számíthat!

Veronel, szülei vagyunk, nem kötelességünk, hogy vezessük, ez… – lamentálta Dutel.

– Ha szereted, segíted! – minden hangot erősen megnyomott.

 

Néma pillanatok hosszú láncolata telt el, míg Veronel élénkvörösen lángoló és Dutel fekete könny áztatta tekintete egymásra szegeződött.

Majd Dutel elfordult, és ellebegett gyermeke és szerelme mellől. A csarnok felé indult, amelyen át elhagyhatta otthonukat. Hatalmas, fehér márványoszlopok között megállt, kezét az oszlopra helyezte. Erőt próbált meríteni a makulátlanul tiszta városból, ahol mindig is élt, amit mindig is szolgált.

 

– Szeretlek, Veronel, és a gyermekünket is szeretném… – a bús dallamok úgy törtek fel szívéből, mint a jeges szélvihar az északi jégvidék felett. – De Bábelt jobban kell szeretnem! Tégy úgy, ahogy az Úr szól a szívedben, de nekem is ekképp kell cselekednem!

 

Dutel ellebegett, szívfacsaró melódiája lassan elveszett a messzeségben. Veronel haragja elpárolgott, helyére az aggódó bánat került. Rövid, fájdalmas dallamot engedett ki magából. Dutel távozása éles tőrként sebezte. Máskor elmerült volna ebben az érzelmi agóniában, de most a gyermekének szüksége volt rá.

Atonel felé fordult, és a bánat helyére az öröm került. Ha az Úr hangja nem éri el, akkor az ő hangjának kell vezetnie gyermekét. Csak remélni tudja, hogy gyenge hangja elér oda, ahová az Úré nem volt képes.

Veronel mélyen magába nézett. Visszaemlékezett a saját Exodusára, hogy neki mit súgott az Úr erőteljes hangja, amikor ő volt elveszve.

 

– Itt vagyok veled… – énekelte crescendo, halkan kezdve, de folyamatosan erősödve. –

Mindig veled voltam, és sosem hagylak el! Lélegezz megkönnyebbülten, mert terhedet már én viszem!

 

Újra és újra elénekelte ezt a pár sort. Minden egyes alkalommal erősebben hitte, hogy a nyugtató üzenet végül eléri Atonelt.

 

Atonel feje felett összecsaptak a hullámok. A mélység lassan elragadta. Próbált kapálózni, de olyan lassan és mereven mozogtak a végtagjai, hogy esélye sem volt felszínen maradni.

Már elhagyta a remény, mikor egy nyugtató dallam vibráló fénysugárként tört elő a sötétségen túlról. “Itt vagyok veled”. Megnyugvás érzése áradt szét elméjében. “Terhedet már én viszem“. Mintha nehéz súlyok szakadtak volna le róla.

A mélység vonzása engedett.

Felemelkedett, majd rövidesen áttörte a felszínt. Teste könnyű tutajként lebegett a hullámok hátán. Végre levegőhöz jutott. A veszély érzése lassan elszállt.

Ahogy megnyugodott, a feneketlen óceán úgy párolgott el. Idő kellett hozzá, de a sötét víztömeg eltűnt Atonel alól.

Körbenézett, és egy igazgyöngyökkel díszített, ragyogó kaput látott maga előtt. Gépiesen mozgott a fenséges kapu irányába. Szakadozva emelte fel kezét, hogy megérinthesse. Melegség járta át, mikor remegő ujjhegyei végre a csillogó felülethez értek.

A kapu felmordult, és fülsértően nyikorogva kinyílt. Vakító színek kavalkádja és sziklaolvasztó hőség kebelezte be. Szinte érezte, ahogy szilárd teste cseppfolyóssá válik és szétfolyik, akár a földre öntött, borostyánszínű méz.

A mozdulatlan, fagyott ridegség helyére kontrollálhatatlan, szabályozhatatlan, görcsös rángatózás került.

 

Veronel eufórikus örömmel nézte, ahogy Atonel keze gyengéden megmozdul, és kinyúlik a levegőbe. Kapkodva ragadta meg gyermeke kezét.

A földöntúli öröm egyből semmivé vált. A bánat maszkja szélsebesen cserélte le az örömöt. Szinte lángolt Atonel teste. Hamarosan apró repedések tördelték fel üvegtestét.

 

Útmutatásért imádkozott. Szentséges zsoltáros énekétől zengett templomtorony-otthonuk. Fakó fény szűrődött be a rózsaablakokon át, glóriaként körbevéve Veronelt. Imája meghallgattatott. Az Úr megsúgta a helyes szavakat.

 

Amikor az émelyítő hullámzás végre megszűnik, és végre levegőhöz jutsz, a pillanatnyi boldogság a totális irányítás illúzióját keltheti. Azonban mikor ezt az ábrándképet letarolja a valóság és a kontroll kifolyik az ember kezéből, a megfoghatatlan reménytelenség uralkodik el, égető lázként perzselve testet és szellemet egyaránt.

 

Atonel teste irányíthatatlanul folyt szét. Bárhogy kapkodott, bárhogy kapálódzott, nem tudta visszavenni az irányítást. A hiábavaló erőlködéstől legyengült. A reménytelenség futótűzként foglalta el egész lényét, és emésztette fel maradék erejét. Nem tudott tovább küzdeni.

Néhány perc, és alaktalan, olvadt üvegtócsában veszik el a lényege, amiből nincs visszatérés. “Csak legyen végre vége a szenvedésnek!” – gondolta.

Talán ez lett volna az utolsó gondolata, ha egy erős ének nem árnyékolja be pajzsként.

 

– Változtass a változtathatón, és fogadd el a változhatatlant!

 

– Micsoda? – eszmélt értetlenkedve. – Honnan tudnám?

 

– Imádkozz! Imádkozz, hogy meglásd a különbséget! – énekelte a dal. – Sosem hagylak kétségben, mert én támaszod leszek!

 

Atonel szeme felnyílt. A belső erő túlmutat önmagán. Egy biztos támasz olyan erőt adhat, amely a legkegyetlenebb katasztrófát is áthidalhatja.

Hűsítő bizakodás járta át. Az olvadás leállt, és Atonel teste lassan újraformálódott. Valami megváltozott. Rideg üvegteste meglágyult. Könnyedén és felszabadultan mozgott, mintha gúzsba kötő béklyói leolvadtak volna róla. Végre megízlelhette a szabadság mámorító ízét. Az Exodus beteljesedett.

 

Ellibbent a fátyol. Atonel először csodálhatta meg a való világot. Kíváncsian nézett körbe. Gyönyörű szimmetria fogadta, bárhová is nézett. Makulátlan tisztaság és ragyogó fehérség. Dicsőségteljes domborművek és simára csiszolt, légies márványszobrok, amik a gravitációval dacolva lebegtek a mozaikos padló felett.

Hófehér gyapjúból szőtt faliszőnyegek és szeplőtlen selyemfüggönyök lebegtek a kellemes szellőben, ami a szélesre tárt, csillogó rózsaablakokon át fújt be.

Tömjén és mirha illata telítette be a levegőt.

Zengett az örömteli kórusok vidáman csilingelő hangjától.

Gyönyörű összkép fogadta. Ekkor érezte meg, hogy valaki szorítja a kezét.

Látta a kezet, ami pont olyan volt, mint az övé. Oldalra nézett, hogy lássa, kihez tartozik az a gondoskodó kéz. Mintha önmaga tükörképét látta volna. Az utolsó vonásig tökéletes mása. Leszámítva azt a sugárzóan boldog maszkot, amit a tükörsima arcán viselt.

 

– Üdvözöllek Bábelben, Atonel! – a csilingelően vidám muzsika arany ragyogással töltötte meg a termet. – Veronel és Dutel énekéből születtél, az Úr kegyelméből!

– Te VAgy…? – sípolta disszonánsan Atonel.

– Veronel, kinek boldogságot hoztál!

Atonel tekintete körbejárta a termet, másik szülőjét keresve, de senkit sem látott.

– Hol van DuTEl? – hangja furcsán recsegett, ugrált, mintha a syrinxjáratok billentyűi rosszul járnának.

– Ő… nos… őt Bábel szólította. Kötelességtudó, aki a Rend érdekeit szolgálja. – az öröm maszkja egy rövid időre átadta helyét a bánatnak, de utódjára tekintve egyből visszatért az öröm. – Ideje, hogy megismerd a másik szülődet!

 

Veronel kiegyenesedett, halkan dúdolt egy kedves dallamot, mire éteri derengés vette körül az egész testét. Elegánsan felemelkedett a földről, akár egy élő szentség, és kinyújtotta két kezét utódja felé.

Atonel szíve görcsösen rándult össze, mikor megpróbálta utánozni Veronel dallamát. A fájdalom szélsebesen terjedt szét testében.

Veronel arca elé a bánat maszkja került, Atonel ebből tudta, hogy ez baj. De nem is sejtette, hogy mekkora. Még egyszer megpróbálta. Ezúttal jobban viselte a görcsös fájdalmat, de a dallam enyhén hamiskás lett. Az őt körbevevő derengés foltokban szaggatott lett. Mintha szeplői lennének. Ugyanúgy felemelkedett, mint Veronel, de egyben különös látványt nyújtott.

 

Veronel tudta, hogy látható szomorúsága hatással van gyermeke teljesítményére. Minden erejére szüksége volt, hogy elfedje aggódó bánatát, hogy bátorító vidámságot sugározzon utódja felé.

Atonel számára furcsa volt a maszkok által közvetített érzelmek ereje. Ő is érzett, de egyáltalán nem tudta látványosan kifejezni.

– NeKEm miért nINcs mASZkom? – énekelte hamisan Atonel.

 

Veronel először azon merengett el, hogy vajon mi okozhatja a hamis hangokat? Talán a deformált szív deformált rezgéseket eredményez?

 

– A maszkok Metatron ajándékai. – énekelte Veronel. – Ki kell érdemelni!

– MONdd, hogyAN!

– Bábel legmagasabb tornyának legpompásabb csarnokában Metatron elé kell állnod. Ő fogja eldönteni, hogy jó szolgája leszel-e a Rendnek!

– Ha iGEn, akkor megkAPom a mASZkjaimat… – Veronel már érezte, hogy mi lesz a mondat második fele. – De MI lesz, ha nem feLElek meg?

 

Veronel megtört. Bánat maszkja siklott az arcára. Nem kellett más válasz. Veronel jobb kezét Atonel vállára tette.

 

– Kérlek, légy velem őszinte! – Veronel lassú, minden hangot súlyozó dallamot hallatott – Hallod őt magadban? Hallod az Úr hangját?

 

Atonel mozdulatlanul lebegett Veronel előtt, majd hallgatva lehajtotta fejét. Fekete könnyek záporoztak Veronel maszkjából. Szívfacsaró éneke megrémisztette Atonelt. Már biztosan tudta, hogy hatalmas bajban van.

 

A bánat maszkját szélsebesen cserélte le a harag. Dühös tekintete szinte felgyújtotta a levegőt.

– Nem hagyom, hogy ez megtörténjen! – sivította Veronel. – Az Úr adott téged, és nem hagyom, hogy Bábel elvegyen! Kövess, még időben kivezethetlek a városból!

 

Megragadta gyermeke kezét, és a kijárat felé lebegett vele. Azonban egy alak az útjukba állt.

– Dutel? – énekelte hitetlenkedve.

– Nem hagyhatom, hogy ezt tedd, Veronel… – énekelte a maestosót, miközben a bánat maszkját viselte – Nem kerülheted meg a Rend akaratát!

– Úgy teszek, ahogy az Úr azt a szívembe oltotta! – responált a harag maszkjával az arcán Veronel.

– Én sem cselekszem másképp! – a bánat helyet cserélt a haraggal, tűrve Veronel perzselő pillantását – Metatron megméri az utódunkat, és mindannyian el fogjuk fogadni az ítéletét!

– Ezt nem engedheted! – a falak megremegtek hangjának erejétől. – Tudod, hogy mi fog történni akkor! Hogyan teheted mégis?

– Ha a halálunk szolgálja a Rend érdekét, akkor legyen hát! – ismét a bánat maszkjával, elégikusan énekelt – Én elfogadtam, amin nem tudok változtatni, Veronel. Tégy te is így!

– Ezt az egyet soha! – üvöltötte.

 

Haragjától vibrált a levegő. Dühének ereje körbeölelte a kijáratnál álló szobrokat. A karcsú szobrok megmozdultak. Fenyegetően Dutel felé fordultak, és csikorogva támadásba lendültek. Atonel dermedten nézte, ahogy az életre kelt márványszobrok a másik szülőjére vetik magukat. Nem tudta, mitévő legyen. Dutel mozdulatlanul várta, hogy a lángoló tekintetű szobrok a közelébe érjenek. Majd kátrányszerű könnyzuhatag kezdett folyni a maszkjából. A sűrű, éjfekete kátrányfelhő megragadta a két szobrot, mire azok gyászosan felrepedeztek és porrá omlottak.

 

– Ugyan, Veronel… – úgy hangzott, akár egy tragikus ballada végszava – Ne így legyen vége!

– Nem fogom hagyni, Dutel! – a csarnok vaskos oszlopai megremegtek, mintha Dutelre akarná omlasztani az épület tetejét.

 

Atonel nem bírta tovább a tétlenséget. Harcoló szülei közé lebegett.

– Elég! – harsogta kristálytisztán. – Elég legyen ebből! – ekkor Veronel felé fordult – Van, aminek meg kell történnie… és ezt el kell fogadni.

 

Veronel leengedte haragját. Már csak bánatot érzett. Dutel lassan szeplős gyermekéhez lebegett. Vállára tette kezét, és így, bánatosan énekelte:

– Sajnálom… Hidd el, hogy szerettelek volna, mint egyetlen utódomat! De a Rend egysége fontosabb az egyénnél…

 

Atonel néma maradt. Tudta, hogy disszonáns éneke csak további fájdalmat okozna szüleinek. Kinyújtotta kezét Dutel felé, aki habozva, de elfogadta. Az öröm maszkja suhant arca elé.

Legalább Atonel láthatta másik szülője mosolyát. Majd ugyanígy tett Veronel felé, aki fekete könnyek áradatával küzdve ragadta meg szorosan Atonel kezét. Egymás kezét fogva lebegtek ki otthonukból, meg sem állva Bábel legmagasabb tornyának tetejéig.

 

Mohón szívta magába a látványt.

Hibátlan szimmetria, szabályos geometria, ízléses úri pompa. Semmi hivalkodás, csakis tiszta erőt árasztó dicsőség. Gyönyörű ezüstfényben ragyogó karcsú tornyok tökéletesen megkomponált látképe büszkeséggel töltötte el torz szívét.

Hogyan is lehetne helye egy ilyen tökéletes világban, ahol a legkisebb hiba is csúfos káromlás…

Metatron trónterme vészesen közeledett. Tapintani lehetett a feszültséget. Veronel töretlenül viselte a bánat maszkját. Dutel pedig az öröm és a bánat között ingázott. Gyászolta a családot, amit elveszít, de örült, amiért a helyes utat követik.

 

A trónterem kapuja lenyűgözően hatalmas volt. Gigantikus, faragott oszlopok, élethű madárszárnyakkal díszített timpanon, mozdulni vágyó freskók és szobrok százaival díszített, ezüst mintákkal és gyöngyökkel kirakott ajtószárnyak.

Mozaikkal kirakott padló vezetett az impozáns kaputól a tekintélyes trónusig. A fehér márványból emelt trónus két oldalán széles tűztálakban lobogott a tiszta lánggal égő tűz. Ezüstláncokon tömjénező edények ontották magukból a tömjén, a mirha és tucatnyi virág kellemes és szentséges illatát.

A trónus felett freskókkal díszített gigászi kupola, mögötte pedig kör alakú, szemet kápráztató színes rózsaablak hirdette a Rend hatalmát. Hűséges szolgák seregének dicsőítő énekétől zengett az egész terem.

Atonel minden érzékszervét a végletekig ingerelte a hely magasztossága. Minden olyan tökéletes volt. Nincs hamis hang vagy kellemetlen illat. Egy méltatlan porszem sem lebeg a levegőben. Sehol egy hiba. Hátborzongatóan rossz előjel.

A trónus olyan magas volt, hogy alig látta a csúcsán trónoló alakot.

 

– Hajtsd le a tekinteted! – szólt rá Dutel.

 

Atonel így tett. Egy darabig még lebegtek, majd tisztes távolságban a trónus előtt térdre ereszkedtek. Dutel meghajolt, meredten nézve a földet. Habozva, de Veronel is követte a példáját, majd Atonel is.

A kórus elhallgatott. Nyugtalan csend telepedett a teremre. Talán percek is elteltek, mire egy tekintélyes hang végre megtörte a hallgatást.

 

– Oly nagy volt az örömötök…! – szólt Metatron; a többi malachhal ellentétben szavalt és nem énekelt. – És oly nagy most a teher, amit rátok rótt a Mindentudó!

 

Vakító fényesség vette körbe egész testét, mégsem lebegett, hanem sétált. Lassan haladt a lépcsőfokokon lefelé. Minden lépésével makulátlanul ragyogó lábnyomot hagyott maga után. Mintha a puszta érintésével megtisztítaná azt, amihez hozzáér.

A teste hasonlóan üvegből volt, de az övét nem szőtték be a syrinxjáratok. Kristályszívének pedig csak a helyét látta.

De Atonel számára a legzavaróbb különbség az arca volt. Metatronnak volt arca. Kifejező szemek, orr és száj, szögletes áll, orca és homlok. Olyan más volt, mint ő. Mint bármelyik másik malach, akivel eddig találkozott. Szinte torznak tűnt. Vagy lehet, hogy őhozzá képest minden malach torznak számít? Gyenge másolatok, amiket a Rend legtökéletesebb manifesztációjáról alkottak? Így talán a deformált szíve mégsem akkora blaszfémia, hiszen neki legalább van szíve.

 

Ahogy Metatron lassan közeledett, kilenc tekintélyes, vörös bársony ruhadarabokat viselő malach alak szállt a trónus köré. Atonel remegő hangon sípolt, ahogy végignézett a szigorú alakokon. Mindegyiken a harag maszkja volt.

Tucatnyi fel nem tett kérdés zakatolt az elméjében. Bárcsak lett volna valaki, aki legalább meghallgatja. Ekkor Dutel erősen megszorította kezét. Bátortalanul ránézett.

 

– Ők a kilenc kar vezetői! – búgta halkan Dutel. – Ők az első kilenc malach, akit Metatron az Úr parancsára teremtett meg!

– KöSZÖnöm! – búgta vissza hamisan.

 

Legalább egy kérdésére választ kapott. Az ítélőbizottság lassan felállt. Az ítélet hamarosan megszületik. Végül pedig eljő a büntetés ideje.

Metatron szeméből tiszta fehér fény sugárzott.

 

– Megszámlálhatatlan eon telt már el, mióta Bábel figyelő tekintete őrzi a mindenség Rendjét! – markáns hangjától vibrált a levegő. – De ilyen szentségtelenségre még nem volt példa!

 

Némaság. Bábel sosem hallgatott el teljesen. Mindig volt egy halk háttérdallam, amit egy-egy kórus dúdolt a toronyváros valamely pontján. Ám akkor Bábel teljesen elnémult. Olyan idegennek és üresnek tűnt így.

– Többet vártam tőletek, Dutel és Veronel… – hangja szinte túlcsordult a csalódottságtól – Csírájában kellett volna elfojtanotok ezt a fertőt, ami beszennyezte Bábel szeplőtlenségét!

– Kérlek, bocsáss meg, Legtisztább Szócső! – énekelte a bánat maszkjával Dutel. – Mulasztásunk igen nagy vétek, de elfogadjuk a büntetést, ami vele jár!

 

Veronel a harag maszkjával az arcán némán térdelt, meredten előre nézve.

 

– Én megbocsátok, drága gyermekeim! De a Rend sosem! – a Kilencek helyeslően bólogattak Metatron szigorú szavaira. – Atonel megmérettetik, és amikor elbukik, mind a hármatokat kitörlöm a létezésből!

– TesSÉk? – Atonel nem bírta magában tartani a döbbenetet.

 

Először Dutelre tekintett, aki fekete könnyeket hullajtott, majd Veronelre, aki lángoló vért sírt. Egyik sem lepődött meg. Tudták. Veronel már akkor tudta ezt, amikor a hagyománnyal szembemenve segített neki az Exodus alatt. Dutel pedig tudta, hogy mivel jár a törvényes út, amit a kötelesség diktál.

Atonel Metatron szigorú arcára nézett. Sugárzó tekintete szinte lyukat égetett szellemébe. “Hiszen te is más vagy…” – gondolta magában.

 

Metatron hátat fordított nekik, majd kezének egyetlen suhintásával teremtett egy tökéletesen megmunkált malach szobrot. Majd anélkül, hogy visszafordult volna, egyszerűen megindult vissza a trónusához.

 

– Három próbatétel, ami megméri a szíved erejét! – mondta teátrálisan. – Persze már tudjuk, hogy el fogsz bukni. Csupán a Rend kedvéért.

 

Egy szempillantás alatt újra a trónon ült, Atonel meglepetésére.

 

– Az első próba: a Banshee sírása! – zengte kórusban a trónus balján lebegő hármas csoport – Az Úr hangja vezesse bomlasztó bánatodat ellenséged fejére!

 

A három alak egyszerre mutatott a Metatron által teremtett szoborra. Mást nem is csináltak, csak mozdulatlanul lebegtek és mutattak. Nehéz csend telepedett a teremre. Veronel és Dutel elengedte Atonel kezét, felálltak, majd oldalra lebegtek.

Nem értette, hogy mit kell tennie. Veronelre nézett, de az elfordította tekintetét, és a bánat maszkja lebegett az arcára. Egyedül maradt.

Olyan sok érzelem feszítette a szívét, de egyiket sem tudta kifejezni. Hogy vezethetné az Úr, ha nem hallja a hangját?

Egyre csak gyűlt benne a kétely, a hitetlenség és a csüggedtség. Kívülálló volt, egy mocskos folt az ezüst város tisztaságán. Más volt, torz és deformált. Hiba, amit ki kell javítani. Csak azt sajnálja, hogy ez a szülei vesztét is jelenti.

 

Valami megtört.

Mintha átszakadt volna egy gát, utat engedve valami sötétnek, ami éhes árvízként hömpölygött előre, felfalva mindent, ami az útjába került. Érezte a benne megmozduló sötétséget. Szinte szétfeszítette a syrinxjáratait. Már csak a helyes irányba kellett terelnie. Szembeállt a szoborral. Olyan mélyen zúgott, akár a mennydörgés. Sötét kátrányfelleg hagyta el testét, ami körbevonta a szobrot, és ezernyi repedéssel szabdalta fel azt. Viszont valami nem stimmelt.

 

Meghökkenés törte meg a csendet. A kátrányfelhő túlságosan is szétterjedt. Sokkal célzottabbnak kellett volna lennie. Mintha nem tudná kordában tartani. A bal oldalon lebegő három alak megálljt mutatott, mire a kátrányfelhő semmivé foszlott.

 

– A Banshee elégedett! – zengte a hármas csapat.

 

Döbbent suttogás zűrzavara rázta meg a termet. Lehetetlenség. Blaszfémia. Eretnekség. Csúfos káromlás – zengte a kórus. Metatron sziklaszilárd tekintettel nézett le Atonelre. Nem tudta, mire vélje. Tanácsért fohászkodott magában, de az Úr ezúttal nem válaszolt neki. Vajon mi lehet a szándéka?

 

– A második próba: a Valkűr kiáltása! – zengte kórusban a trónus felett lebegő hármas. – Az Úr hangja vezesse perzselő haragodat, hogy ellenségeidet porrá hamvassza és társaidat feltüzelje!

 

Majd ők is az immáron megtört szoborra mutattak.

Bábel kegyetlen igazságtalanságára gondolt. A kegyetlen törvényekre, amik halálra ítélnék őt és egész családját, csakis azért, mert kilóg a sorból. Metatron is más, mégis ő megkérdőjelezhetetlenül uralkodhat mindannyiuk felett.

Még csak hamisan sem énekel. Még csak szíve sincs. Ez lehet az elsőszülött előjoga, ami úgy emeli törvényhozóvá, hogy rá nem vonatkozik a törvény?

 

A syrinxjáratai lángoló vérrel teltek meg. Olyan magas fejhangot produkált, akár az orgona sípjai. Vérvörös lángnyelvek hagyták el testét, megégetve a mozaikos padlót. A véres tűzfelleg körbeölelte a szobrot, és a repedéseken keresztül a testébe ivódott.

Hirtelen életre kelt, velőtrázóan felsivított, és a trónus felé fordult. Veszett kutyaként száguldott Metatron felé.

Riadalom támadt a csarnokban, a Kilencek meredten nézték, ahogy a lángoló szobor bestiaként vetődik Metatronra. Azonban egy szemvillanás alatt torkon ragadta a tomboló szobrot, és darabokra zúzta.

 

Szemei körül vakítóan fehér lángnyelvek csapkodtak. Atonel alig bírta állni dühös pillantását. Úgy gondolta, hogy már számára mindegy. Ez már csak ráadás. De, ami ezután történt, az mélyen meglepte.

 

– A Valkűr elégedett! – zengte a trónus felett lebegő hármas csapat.

 

Metatron haraggal vegyített döbbenettel nézett a felette lebegő hármasra. “Hogy lehet?” – kérdés ült ki az arcára. A második próba is bevégeztetett. Nem tudott mást tenni, mint hagyni, hogy a ceremónia folytatódjon.

– A harmadik próba: a Múzsa nevetése! – zengte a trónus jobbján lebegő hármas csoport. – Az Úr hangja vezesse zengő örömödet, hogy inspirálja a Rend teremtését!

 

Atonel számára ez volt a legzavarosabb. Rosszalló suttogás járta körbe a tróntermet, ami egyáltalán nem segített a boldog emlékek felidézésében.

Rövid élete folyamán bőven kijárt számára a bánat és a harag egyaránt. De az öröm? Abból csak morzsákat kapott. És azokat a boldog pillanatokat is beárnyékolta valamilyen baljós esemény.

Mélyen magába nézett, és hosszasan kutatott. Próbálta arról a kevés örömteli momentumról lehántani a szomorú héjat.

Metatron epekedve várta már, hogy végre kimondhassa az ítéletet, már amit jóval azelőtt meghozott, mielőtt a vádlottak trónja elé járultak volna.

 

Atonel halkan dúdolni kezdett. Egy kedves dallamot, ami leginkább a hárfák megnyugtató hangjára emlékeztetett. A trónus előtt örvényleni kezdett a levegő. Metatron kíváncsian előrehajolt, akár a Kilencek. Atonel fokozta a hangerőt. Viszont néhány hamis hangot nem tudott kordában tartani.

A közönség hátrahőkölt. Az apró, hamiskás hangjegyek kínzó kakofóniának hatottak. A levegő egyre gyorsabban örvénylett. Valódi anyag manifesztálódott a forgó kavalkádban, de nem tudott összeállni. Valami még hiányzott.

 

– A fantázia! – szólt egy hang Atonel elméjében.

 

Annyira meglepődött, hogy átugrott egy hangjegyet. Az Úr végre szól hozzá? Nem. Ő már szólt hozzá egyszer, ha csak szaggatottan is, de már tudja, milyen a hangja. Ez most más. Selymesebb, gyengédebb. Azonban tapintani lehetett rajta a hátsó szándékot. Úgy beszélt, mint egy uzsorás, aki legújabb kiszemeltjét kábítja édes illúziókkal.

 

– Ki vagy te? – kérdezett vissza Atonel.

– Barát, most legyen ennyi elég! – igazi arisztokratikus hangsúlyozás, finom, akár a bársony – Egy képet fogok sugallni. Koncentrálj arra az egy képre. Minden mást zárj ki az elmédből!

– Honnan tudjam, hogy bízhatok benned?

– Nincs más esélyed! Vagy talán a szüleid halálára vágysz? – ilyen manipulatív szavakat, hogy tudna figyelmen kívül hagyni?

 

Atonel engedelmeskedett. A különös kép elárasztotta elméjét, minden mást kizárva. A gomolygó porfelleg lassan összeállt. Az ítélőbizottság pattanásig feszített idegekkel figyelte a jelenetet.

A mű végül elkészült.

Atonel fáradtan derengett. Pontosan olyannak alkotta meg a szobrot, ahogy az elméjében látta. Egy másodperc töredékéig büszkeség töltötte el kristályszívét. De ahogy a kórus reagált, az minden délibábot szertefoszlatott.

Ezernyi szélvihar erejével süvített fel a közönség. Bármerre is nézett, a harag maszkja nézett vissza rá.

Egyedül Metatron tekintete volt más. Az ő arcára fájó döbbenet telepedett. Meredten nézte az alakot, amíg mindenki más fülsiketítően magas hangon sivított körülötte.

Felkelt szabályos geometriai formákkal kialakított, tökéletesen szimmetrikus trónjáról, és a szobor felé lebegett. Minél közelebb jutott a foltosan márványozott műalkotáshoz, annál többen hallgattak el. Mire elé állt, már mindenki újra hallgatott.

 

Az alkotás minden szempontból kilógott Bábel általános arculatából. Mondhatni megcsúfolt minden eszmét, amire a várost emelték. Nagyítóval sem lehetett volna találni rajta egy hangyányi szimmetriát sem. Alsó része egymásba omló, spirálmintában sorakozó agyarakból, légies tekergést imitáló csápokból és az egész felületén véletlenszerű számban és méretben csoportosuló szemekből állt. A felső része egy női alakot formált. Fej, arc, váll, kar és kebel. Vállából csonttüskék álltak ki, két karját maga elé nyújtotta. Kezei tenyérrel felfelé összeértek. Mintha éppen átnyújtana valamit. Keblén hatalmas seb éktelenkedett. Kivájt szívét tartotta a tenyerében. Hatalmas hajkoronája gomolygó füstnek látszott, mely misztikusan keretezte meseszép arcát. Tekintetéről még a vak is áhítozó szerelmet olvasott volna le.

 

Metatron megérintette a szobor arcát, és némán a szemébe nézett. A vágyódás fájdalma ült ki az arcára.

 

– Mit ítél a Múzsa? – alig mondta hangosabban a suttogásnál, de mégis beleremegett a csarnok.

– A Múzsa… – megtorpantak, mintha nem mernék szájukra venni a kinyilatkoztatást – Elégedett!

 

Kirobbanó hangzavarnak kellett volna végigsöpörnie a kórus sorain. Azonban néma hitetlenkedés uralkodott. Mindenki Metatron végső ítéletére várt.

 

– Végtelen idő telt már el, mióta az Úr hangját oly tisztán hallom – kezdte Metatron, egy pillanatra sem törve meg a szemkontaktust Atonel alkotásával. – Annyit hallgattam, hogy el is felejtettem, hogy Ő nem az erő forrása, hanem csak annak vezetője. Atonel torz szíve hatalmas erőt rejt, de igaz vezető nélkül csak megbontja Bábel rendjét, és mindannyiunk vesztét okozza!

 

A csarnok egyre erősebben remegett, por zúdult alá a plafonról, repedések szabdalták fel a faragott oszlopokat. A mozaikos padló darabkái csakúgy pattogtak, szobrok dőltek fel, domborművek szakadtak le.

 

– Ez fog történni Bábellel, ha hagyjuk, hogy a Káosz csírája gyökeret eresszen makulátlan otthonunkban! – a közönség soraiban egymást váltották a bánat és a harag maszkjai, miközben helyeslően fütyültek. – Atonel a Természetes Harmónia csúf tréfája révén átment a három aspektus próbáján. Ezt tiszteletben tartva meghagyjuk szülei életét! – Atonel hatalmas teher alól szabadult fel – De őt Bábel meg nem tűrheti! – a repedések eltűntek, a törmelékek felszívódtak, minden visszaállt úgy, ahogy volt. – Őrök! Némítsátok el!

 

A harag maszkját viselő, a semmiből támadó őrök bíbor bársonytextillel tekerték be Atonel testét, elzárva a syrinxjáratok nyílásait. Ezáltal egy gyenge hangot sem tudott kipréselni magából. A Kilencek és a körülöttük keringő nézők arcára az öröm maszkja került. Talán már vége a csapásnak.

 

– Amint Bábel harangjai megszólalnak az új napot köszöntendő, végleg kitörlünk a létezésből! – ekkor levette tekintetét a szoborról, és egyenesen Atonelre nézett. – Saját magam hajtom végre az ítéletet!

 

Olyan kegyetlenül hangzott, akár egy lecsapni készülő sas. Veronel térdre hullott, Dutel derengése pedig megfakult. Mindketten a bánat maszkját viselték, kátrányos könnyeikbe majd belefulladtak. Atonel engedelmesen tűrte, hogy elhurcolják szülei mellől. Hiányolta a búcsút, de talán így lesz a legjobb. Egy érzelmes búcsú talán még jobban elmélyítette volna a sebeket.

 

A Kilencek távoztak a trónus mellől, majd szép lassan mindenki más is. Csak Metatron, Dutel és Veronel maradt a csarnokban. Metatron továbbra is a szobrot bámulta, Veronel pedig Metatront. A bánat maszkja ellibbent, és a harag vette át a helyét. Érezte, ahogy a syrinxjáratai megtelnek fortyogó vérrel. Már kiáltani készült, mikor Dutel gyengéden a vállára helyezte a kezét. A fortyogó vér felszívódott, de a harag nem tűnt el. Veronel elütötte Dutel kezét, majd hátat fordított neki és sebesen ellebegett.

 

– Jó szolgája vagy a Rendnek, Dutel! – mondta Metatron.

– Sosem vagyok egyedül, ha velem van az Úr… – melankolikus dallam hagyta el testét – Most mégis magányosnak érzem magamat.

 

Énekelte, majd ő is elhagyta a termet.

Metatron magára maradt a szoborral, ami megszólalásig hasonlított igaz szerelmére.

 

– Annyi idő telt el, kedvesem! – suttogta Metatron. – De a fájdalom, amit a hiányod kelt, még mindig marja lényem!

– És ez így is lészen az idők végéig! – szólt benne az Úr hangja. – Rend és Káosz sosem lehet egy, Elohim!

– Tudom, én Uram… – hangjában bánatos elfogadás visszhangzott. – Nehéz a teher, mit rám rótt a Természet, de a mindenség érdekében cipelnem kell.

 

A börtön Bábel legbelsejében volt. Mintha szándékosan próbálták volna eltemetni a szabályosság és a tisztaság rétegeivel. Egy csöppnyi Káosz, egy rákos sejt, amit erős falak kerítenek körbe, hogy a Rend városában el ne burjánzon. Atonelt végig rángatták a tökéletesen egyforma folyosók és csarnokok labirintusán át a tömlöcig. Majd egy sötét verembe taszították, és nehéz vaskoronggal letakarták a verem száját.

 

Kristályszíve lámpásként ontotta magából az éteri fényt. Bíborbársonyba tekerve várta a végső ítélet beteljesedését. Mélyen magába nézve pörgette végig rövid életének érzelemdús jeleneteit.

 

– Eddig minden a tervek szerint alakul! – szólt újra a titokzatos hang.

– Milyen terv az ilyen? – vágta vissza Atonel.

 

Nehéz volt bevallania, de jobban szeretett belső hangokkal kommunikálni. Nem kell bajlódni a levegő rezegtetésével.

– Szüleidet elkerülte a Halál, nem? – válaszolt kérdéssel és egy csipetnyi csípős gúnnyal. – Igen, valóban… – mondta belátással. – Úgy vélem, hálával tartozom. Legalább ők megmenekültek.

– Most pedig rajtad a sor! – hangja valami grandiózus tervet sejtetett.

– Hogy érted? Számomra ez a lét vége…

– Nem kell annak lennie! – szinte érezni lehetett a hangján a széles mosolyt – Változás van készülőben. Hatalmas változás. És te leszel az egyik, aki miatt eljő!

– Miért ne fogadjam el sorsom? Miért segítsem a változást?

– Nem te vagy az utolsó malach, aki torzan született meg! Sokan fognak még követni, siketek, akárcsak te! Nélküled biztos pusztulás vár rájuk!

 

Váratlanul érte a hír. Olyanok, mint ő?

 

– Érzem, felkeltettem az érdeklődésedet! – selymes hangja úgy hangzott, mint egy kufáré, aki a nap üzletét készül megkötni.

– Mi a terved? – kérdezte Atonel, mire a hang csak kacagott.

– Én kiszabadítalak innen és elrejtelek Bábel tornyai elől! – úgy formálta a szavakat, ahogy a méz nyúlik. – Cserébe te megteszel nekem egy apró szívességet!

– Mi lenne az a szívesség? – kérdezte gyanakodva.

– Ugyan! Mi egy kis dőre semmiség a te és a hozzád hasonlók életéhez képest! Igencsak előnyös alkut ajánlok!

 

A vaskorong megmozdult. Eljött az idő.

– Naaa? – mintha újra a pánik émelyítő hullámain hánykolódna, kontrollt vesztve, magatehetetlenül.

– Elfogadom… – egyezett bele végül.

– Kezet rá! – rikkantotta örömében a hang.

 

Atonel már éppen megkérdezte volna, hogy hogyan, mikor a vele szemközti fal meghasadt. A közel méteres hasadás kiszélesedett, de a túloldalán nem Bábel egyik folyosója vagy terme volt.

Egy ébenfekete tollakkal borított, karmos kéz nyúlt ki a hasadékból. Atonel érezte, hogy a béklyója meglazul, és szabadon engedi a karjait. A vaskorong már majdnem teljesen eltűnt, beengedve Bábel makulátlan fényét. Utoljára még felnézett, majd megragadta a karmos kezet, ami átrántotta a hasadékon át egy számára ismeretlen világba.

 

Az ég mélykék volt, elvétve néhány játékos bárányfelhővel. A Nap szikrázóan ontotta magából a meleg fényt. Gyertyán-, tölgy- és bükkfák nyújtózkodtak elegánsan az ég felé. Körülöttük sokféle smaragdzöld bokor, kövér fűfélék és pajkosan tarka vadvirágok élvezték a szép időt. Szinte sokkolta a tucatnyi csivitelő, károgó, búgó hang diszharmonikus kompozíciója. Az illatokról nem is beszélve.

Bármerre nézett, tökéletlenséget látott, de még milyen gyönyörű tökéletlenséget! Minden olyan ferde volt, aszimmetrikus, torz, szabálytalan, erőteljes, intenzív. A hirtelen ingerözöntől szinte megszédült.

 

Annyira lefoglalta az új környezet tanulmányozása, hogy alig vette észre segítőjét. Magas volt és vékony, gyenge testalkatú. Egész testét csillogó, szénfekete tollak fedték, törzsén rövidebbek, karján hosszabbak. Végtagjai megnyúltak, lábai vékonyak és inasak, akár egy madáré. Keze három karmos ujjban végződött. Arca oldalról enyhén lapított, szája helyén hegyes, kampós csőr. Csokoládébarna szemében évszázadok bölcsessége csillogott. Vérvörös palástot és tucatnyi, rubinttal ékesített aranyékszert viselt. Bal kezében különös jogart tartott. Mintha szenesre égetett csontokból rakták volna össze.

 

– Üdvözöllek egy kevésbé rendezett világban! – mondta gúnyosan, már nem Atonel elméjében.

– ÜdVÖzöllEk… – responált ösztönösen, túlságosan lefoglalta az új világ látványa.

– Ne olyan mohón, drága barátom! – mondta a különös madáralak. – Rengeteg időd lesz felfedezni a környéket, még unni is fogod!

Ekkor megindult, és intett a lenyűgözött Atonelnek, hogy kövesse.

 

A puha fűcsomók érintése, a kellemes szellő simogatása, a lombokon átszűrődő napfény fényjátéka, a megannyi állat vidám csipogása és zümmögése fenséges összhatást nyújtott.

A furcsa szerzet egy kisebb tisztáson állt meg, amely egy dombocska tetején és azt körülvéve terült szét. Az az aprócska sziklás domb mesebeli kilátást biztosított. Tetején állva be lehetett látni az erdő szélén elterülő völgyet, melyben egy kis folyó csordogált. A folyón túl dimbes-dombos erdő. Oda mutatott a madárszerzet.

 

– Ott, a folyón túli vidéken! Ott fog felépülni egy hatalmas metropolisz, ami sorvasztó árnyékot fog vetni a Természetes Harmóniára! – izgatottan mondta e baljós jóslatot.

– MiBŐl véled ezt? – kíváncsiskodott Atonel.

– A gépezet már beindult, minden a tervek szerint halad! – hangjából szinte csöpögött a büszkeség. – A testvéreim a kontinens minden szegletéről ideűznek egy különös népséget. Ők fogják megépíteni!

– MenNYI idő?

– Ó, időből van a legtöbb! – legyintett. – A te dolgod, hogy itt, ezen a ponton várj a jelre!

– MilyEN jelre?

– Tudni fogod!

– MitÉVő legyek, ha megTÖrténik?

– Tudni fogod! Van még esetleg hasonló kérdésed? – kérdezte gúnyosan.

– SzámTAlan, de úgy ÉRzem, legtöbbRE ugyanezt felELnéd…

– Milyen gyorsan tanulsz! – gúnyolódott továbbra is.

– MégIS szerETném tudni a neVEdet! – kezdte a kérdések sorolását, reménykedve, hogy ezekre talán választ kap – SzerETném tudni, hogy kinEK tarTOzom!

– A nevem Coraco, a hangok nagyura, a megtévesztés mestere! – mondta teátrálisan meghajolva.

– KérLEk, még erRE felelj, CoRAco… A kép, amit az ELmémbe helyEZtél, ami alapján a szOBrot alkottam… FeletTÉbb felZAklatta MetatrONt… – egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy egyáltalán tudni akarja-e a választ. – KI volt az AZ alAK?

– A drága jó anyám! – baljósan vigyorgott. – Kegyetlen teremtés, fogok róla mesélni eleget!

– FOGsz?

– Igen! A Rendnek és Káosznak nagyon szoros múltja van, tele izgalmas részletekkel! Bőven lesz időnk még beszélgetni! – karmos kezét Atonel vállára tette. – De mára magadra hagylak! Csinosítsd csak ki új otthonodat! Hamarosan visszatérek társalogni!

 

És abban a pillanatban szertefoszlott. Vajon ott volt egyáltalán? Lehet, csak valamiféle valóságtorzító káoszvarázslat volt az egész? Oly sok kérdés.

Még mindig ott lógott rajta a bársonybéklyó. Látta, hogy egyes malachok különböző ruhadarabokat viselnek: vállkendőket, sálakat, palástokat és tunikákat. A magasabb rangúak, mint a Kilencek, pedig stólát és palliumot hordtak, a hatalom és a szentség szimbólumait. Akart valami hasonlót, ami emlékezteti régi otthonára. Fogta a bársony béklyót, és a dereka köré tekerte.

 

Az első hetekben megállás nélkül járta a környéket. Tudásszomja csillapíthatatlannak bizonyult. Mindent látni, hallani és érezni akart. Látta, ahogy a méhek kaptárt, a hangyák bolyt, a madarak fészket, a nyulak üreget építenek. Otthont, ahol biztonságban élhetnek. Az állatokat elnézve benne is vágy ébredt egy saját otthon iránt.

A Múzsára volt szüksége. Régen nehezére esett volna örömteli emlékeket felidézni, hogy életre hívja a Múzsa teremtő erejét. Azóta temérdek boldog pillanatot szerzett. Amikor több órán keresztül mozdulatlanul állt, mert rászállt egy csapat tarkaszárnyú pillangó. Amikor egy darab makkot nyújtott egy mókusnak, aki óvatosan ugyan, de elfogadta tőle az ajándékot. Amikor átültetett egy gyönyörű virágot, amit kitúrt egy vakond, és még szebb lett az új helyén.

 

Már könnyedén tudott alkotni. Azon a dombon emelt otthont, amit Coraco jelölt ki neki. Miután látta a természet tökéletlen szépségét, Bábel szabályos geometriai csodái már mélységesen taszították. Bármit teremtett, az formabontó volt, ferde, aszimmetrikus és nyomott. Idővel az egész tisztást beépítette: absztrakt szobrok, csavarodó oszlopok, felemás vázák. Bőven volt ideje kiélni kreatív energiáit. A domb tetejére egy magas, csavart tornyot emelt, melynek tetejéről belátta az egész vidéket.

 

Egymás után teltek az évszakok. Atonel már megcsodálta a levelek sárgulását, az égből hulló hópihéket és a felmelegedő földből kibújó nárciszokat. Azt hitte, hogy sosem fog betelni a természet apró szépségeivel. De végül így lett.

Évekig várt egyedül. Persze Coraco havonta néhányszor megjelent, és pár óráig vele maradt beszélgetni, de leginkább csak ő beszélt. Coraco igencsak szerette hallatni a hangját.

De az is lehet, hogy csak táplálkozni jött a magányos malachoz. Ő egy daeva volt, a Káosz szülöttje, aki érzelmekkel táplálkozik. Atonel képességei a saját érzéseiből fakadtak, amiket vég nélkül tudott sugározni. Coraco pedig korlátlanul képes elszívni az érzelmi energiákat a környezetéből.

Atonel érezte, ahogy daeva barátja minden találkozáskor falatozik az érzelmeiből. Egyszer gondolt arra, hogy megkéri, fejezze be, de végül úgy döntött, hogy nem zavarja. Helyette inkább azon gondolkodott, melyik történne meg hamarabb: a végtelen forrás kiapad, vagy a végtelen víznyelő betelik?

 

Évtizedek teltek el. Atonel otthonát lassan elfoglalta a természet. Eleinte még küzdött, de idővel azzal is felhagyott. Már csak ült és várt.

Nem tudta, mióta várt mozdulatlanul a tornya belsejében, mikor kiáltást hallott. Egy vékony, halálra ijedt sikítást. Valami megmozdult benne. Tudta, hogy cselekednie kell. Dúdolni kezdett, majd felemelkedett a földről, és sebesen a hang irányába repült.

 

Néhány perc telt el, mire elérte a kiáltás forrását. Egy gyerek volt az, egy embergyerek. Mesélt már róluk Coraco. A nép, amely nem része a Természetes Harmóniának. Egy kislány kiáltozott, akit egy csapat farkas szorított sarokba egy sziklakupac oldalában. A kislány zokogott, egész teste remegett, halálfélelem ült ki az arcára.

A farkasok vicsorogtak, habzott a szájuk, egy pillanatra sem vették le szemüket a leendő zsákmányról. Az alfa már éppen ugrásra készült, mikor Atonel közéjük repült.

 

A farkasok Atonelre vetették magukat. Mély, búgó hangot adott ki magából, majd sűrű kátrányfelhő hagyta el testét. Az állatok megdermedtek. Hangosan nyüszítettek, majd belehaltak a bánatba. Atonel csak ekkor vette észre, hogy a Banshee sikolya túl erősre sikerült. Egy pillanatra megijedt, hogy az emberlány is belehalt a fojtogató bánatba. Háta mögé nézve kereste a kis alakot, aki szemmel láthatóan jól volt. Furcsállta. Halottnak kellett volna lennie. Hogy élhette mégis túl?

Ekkor a kislány feltápászkodott a földről. A bőre enyhén fahéjbarnás volt. Vállig érő, egyenes, fekete haját kontyba kötve hordta. Szegényes ruhákat viselt, valószínűleg az egyik emberkaravánnak volt a tagja, akiknek az érkezését Coraco megjósolta még évtizedekkel ezelőtt. Kötényéből elővett egy apró könyvecskét és egy kendőbe csomagolt szénkrétát. Kinyitotta a könyvecskét, majd írni kezdett. “Köszönöm” – írta a papírra. “A nevem Kana!” – írta egy másikra. “Én siket vagyok, te mi vagy?”

 

Atonel értetlenül nézte a lány krikszkraksz írását. Közelebb lebegett hozzá, és alaposan megnézte. Érezte, hogy valami baj van vele. A fejében, talán a fülében. Lehet, hogy nem tud hallani? Hirtelen és hangosan sivított fel, de a kislány meg se rezdült. Igen, siket. Ennek köszönheti az életét. Észrevette, hogy a kislány több sebből vérzik, tele van véraláfutásokkal, és nehezen áll rá a jobb lábára.

Gyengéden megérintette a kislány arcát, majd selymes hangon énekelni kezdett. Félt attól, hogy ha a Banshee sírása nincs rá hatással, akkor a Múzsa nevetése sem lesz. Aranyfény vette körbe a kislányt.

Néhány pillanatig körbeölelte a fény és átjárta a gyógyító melegség. A sebei begyógyultak, a foltjai eltűntek, minden fájdalom megszűnt. És volt még valami. Csivitelést, vízfolyást, szellő fújta lombok susogását hallotta. Életében először!

Kanamesh felkiáltott földöntúli örömében, és átszellemülten ugrált. Miután kiugrálta magát, Atonel nyakába ugrott és szorosan megölelte. Zavarba jött, de különös módon jó érzéssel töltötte el az érintkezés.

Hirtelen féltucat emberalak bukkant elő a bozótosból. Mindannyian fegyvert fogtak Atonelre.

– Kanamesh! – kiáltotta az egyik, mire Kana a hang irányába fordult.

A férfi meglepődött. Mintha siket lánya hallotta volna. Ekkor lerakta a fegyverét, és két kezével különböző jeleket mutatott. Kanamesh hasonlóképp a kezeivel hadonászott. Mikor befejezte, a férfi letérdelt, és kitárt karokkal kérlelte a lányt, hogy rohanjon oda hozzá. A lány így tett. Vidáman kacagva és örömkönnyeket hullajtva ölelték egymást.

A többi harcos lassú léptekkel, le nem véve szemüket Atonelről, a farkastetemek felé haladtak. Idegesen és ijedten néztek egymásra és a testekre. Sosem láttak még ehhez fogható halált. Úgy néztek Atonelre, mint magára a Halálra.

Eltelt néhány perc, míg a kislányt ölelő alak végre megnyugodott. Hosszú, szabályosra nyírt, fonott szakálla és szigorú tekintetű, karakán arca tekintélyparancsoló összképet alkotott. Alacsonyabb volt, mint Atonel, de rendkívül robusztus testfelépítésű és széles vállú. Erőtől duzzadó, vastag karjával gyengéden tartotta Kanamesht.

 

– A nevem Deltakh-An! – hangja mély volt, még a madarak is elhallgattak, mikor ő beszélt – Én vagyok az északi embertörzsek vezetője! Ő a lányom, Kanamesh, aki ez idáig siket volt! Te vagy a farkasok gyilkosa és a lányom gyógyítója?

 

Atonel furcsállotta a különös alak hangképzését. Egyszerű volt. Pórias. Mintha botokat és köveket ütnének össze. Ezt talán hamis hangzás nélkül is tudná utánozni. Már csak arra kellett rájönnie, hogy a bunkósbot-egyszerűségű hangok sora mit jelent.

 

Néma pillanatok teltek el. A harcosok Atonelre szegezték egyszerű fegyvereiket. Atonel érezte, ahogy a feszültség és a félelem növekszik a furcsa szerzetekben. Talán a Múzsa segít rajtuk. Lassú dallamot énekelt, hogy meg ne ijessze az állatias alakokat.

Deltakh-Ant átjárta egy különösen megnyugtató érzés. Minden stressz és aggodalom elhagyta testét, akárcsak izmainak fáradtsága és fájdalma. Hirtelen látomás tárult a szeme elé egy hatalmas városról, ahol az emberi nép végre biztonságban élne ebben a kegyelmet nem ismerő világban. Tudta, hogy ezt neki kell felépítenie. És az az idegen üveglény segíteni fogja törekvéseit.

 

A lányát bal karjában tartva jobbját nyújtotta Atonel felé. Mintha azt akarná, hogy kövesse a csoportot. Atonel nem tudta, mit tegyen. Vajon ez a jel? Coraco szerint tudná, ha az lenne. Ekkor a kis Kana kiugrott apja karjából, és megindult Atonel felé. Úgy nézett fel a magas, vékony, arcnélküli üvegemberre, mint egy angyali megváltóra. Látta a többiek ideges arcát, ahogy a lényre néznek. A mesés ének és minden általa keltett kellemes érzés ellenére még ózkodtak tőle. Valami az eszébe ötlött. Egy hamisítatlan, gyermeki ártatlansággal átitatott ötlet. Az üvegalak elé állt, és lefelé húzó mozdulatokkal jelezte, hogy hajoljon közelebb hozzá.

Atonel először furcsállta a látványt. Vajon mit akarhat? A kíváncsisága végül győzött, és közel hajolt a gyerekhez. A lány elővette szénkrétáját, és egy szélesen mosolygó, barátságos arcot rajzolt Atonel sima arcára.

 

Atonel meglepődött, de tűrte, hogy a kislány befejezze alkotását. Gyöngyöző kacagás és mosoly jelezte, hogy az elkészült mű igazán jól sikerült. Kana szürke szemében Atonel jól látta magát. Érezte a végtelenül sok szénporszemet, ami az arcára tapadt. Erősen koncentrált rájuk, majd egy halk dal kíséretében mozgásra bírta őket. A kislány látta, ahogy az alkotása megremeg, és mozogni kezd a sima arc felületén, mint felhő az égen. Különböző érzelmeket formált: meglepettet, ijedtet, bánatost, unottat, haragost, majd újra vidámat.

Atonel végre képessé vált, hogy kifejezze a szívét feszítő érzéseket. Sosem volt annyira boldog, mint abban a pillanatban. Olyan erőteljesen énekelt, amennyire csak tudott – egyetlen hamis hang nélkül. A növények kivirágoztak, a madarak vele együtt énekeltek, a hernyók egy pillanat alatt pillangóvá változtak. Még a nap is szebben sütött.

Kana kinyújtotta kicsi kezét Atonelnek. Végre tudta: ez a jel. Gyengéden megfogta a kislány kezét, aki elvezette egy szebb jövő felé. Többé nem volt egyedül.