A Rítus

Kevés dologra emlékszik a zuhanás előttről.

Leginkább egy feszült érzet ivódott be az elméjébe. Egy intuíció, hogy az idill nagyon hamarosan megszűnik, és valami borzalmas fog történni.

 

Sötét volt és kellemesen meleg. Bár nem kicsit zsúfolt. Számtalan testvérével együtt lebegett valamiféle sűrű folyadékban. Ezer apró szív harmonikus dobogása, ami földrázó dübörgésnek hathat bármely idegen számára. Nekik azonban csak nyugtató háttérzaj volt. Ezer édes testvér, akik a vaksötétségben lebegtek. Nem tudta, hogy hol van, de érezte, hogy a helyet átjárja az igazi szeretet gondoskodó ölelése. Ez a szeretet volt az, ami segített neki átvészelni azt a szűnni nem akaró, nyugtalanító érzetet.

 

Egyik pillanatról a másikra történt. A fal meghasadt és vakító fényesség szabdalta fel a sötétséget. A sűrű folyadék a hasadék felé tódult. Csupán pillanatok teltek el. A szeretet eltűnt, és már csak a zuhanás bizonytalansága maradt.

 

Lélegzetszaggató rettegés, amikor a mindenség kihúzza alólad a talajt, és zuhanni kezdesz az ismeretlenbe.

Az újszülött daeváknak sorsfordító pillanat. Míg az idős közönségnek ez egy mindennapos látvány. Újabb ezer újszülött, akiket a Zsarnok Dis városának legmélyebb pontjára szült. Mindennap ezer új jövevény, de csak egy maradhat életben a nap végére. A Káosz kegyetlensége, amit csak a legrátermettebb élhet túl.

 

Nehéz, testmeleg szél süvített a füle mellett. A vörösbarna fény égette a szemét. Orrát megtelítette a szúrós kénszag. A zuhanás alig pár másodpercig tartott. De az a katartikus érzelemkavalkád olyan meghatározó volt, mint több évtizednyi élet. A legtöbbüknek ennyivel kellett beérnie.

 

Akik először értek földet, belehaltak a zuhanásba. A második sort pedig agyonlapította az őket követő zuhatag. A túlélők többsége eszméletlenül feküdt a lüktető talajon. Egyikük úgy nézett ki, mint egy trópusi énekesmadár és egy ember keveréke. Fején haj helyett színes tollak nőttek, bőre hamuszürke. Itt-ott tollcsomók borították humanoid testét. Kezén és lábán három-három karmos ujjal. Arca lapos, emberszerű, szeme étcsokoládé-barna. Szájában a fogak olyan anyagból lehettek, mint a madarak csőre. Karcsú alkata miatt rendkívül gyengének és törékenynek tűnt, akár egy fészekből kiesett fióka.

 

Papagájfiú szédelgett és émelygett. A fény bántotta a szemét. Sűrű, gomolygó füst töltötte meg a tüdejét. A szaggató fájdalom szinte széttépte a mellkasát. Könnyei kicsordultak, koromfekete árkot hagyva szürkés arcán. Felemelte fájó fejét, idegesen tekintett körbe. Látta, ahogy életben maradt testvérei a holttesteken kúsznak, másznak. Zokogás és fájdalmas sikolyok visszhangoztak.

 

Ez a pokol, nem lehet más.

 

Hirtelen a talaj megmozdult. Tenyerét a földhöz érintette. Érezte a föld lüktetését, mintha az alattuk lévő talajnak saját szívverése lett volna. Sajgó testét sikerült térdre küzdenie. A szemei elé táruló látvány egyszerre töltötte el borzongó rettegéssel és képtelen csodálattal. Egy gigantikus, kör alakú aréna közepén voltak. A harcteret hatalmas csontkinövések, hegynyi húskupacok, emberméretű agyarakkal kirakott testetlen szájak szabdalták fel.

 

A természetellenes kinövéseken túl egy hihetetlenül magas hússzínű fal futott körbe a harctér körül. A fal felett tengernyi nézőtér. Milliónyi erőszakra éhes szempár figyeli a szenvedésüket. Ujjonganak. Kiabálnak. A levegő fájdalmasan rezgett a morajlásuktól. Túl messze voltak ahhoz, hogy kiértse a szavakat, de a gúnyt és a rosszindulatot a bőrén érezte.

 

Papagájfiú teste magzatpózba görnyedt. Tenyerét a fülére tapasztotta. Egy kegyetlen hang szólalt meg a fejében.

„Csak egy maradhat!”

 

Tudta, hogy ez mit jelent. Zihálva vette a levegőt. Hirtelen fémes vérszag töltötte meg az orrát. Hallotta, ahogy szakadt az izom, és tört a csont. Agonizáló halálsikolyok fülsiketítő kakofóniája. Rettegve nézett fel. A testvérei egymás életére törtek. Tucatnyian hullottak el. Voltak, akik a halottakat falták, mások az élőket zabálták.

„Egyél, erősödj, élj túl!” – szólt újra a hang.

 

Papagájfiú elborzadva kapkodta tekintetét, búvóhelyet keresve. Néhány méterre, egy pulzáló húskupac tövében észrevett egy szűk járatot, ahol megbújhat. Karmait a talajt alkotó húsba mártva mászott az odú bejáratáig. Egy pillanatra megállt, és hátrapillantott. Halálfélelem kerítette hatalmába, mikor látta, hogy egyik testvére egyenesen felé rohan. Három karja volt, egyik oldalon egy nagy, rákollóban végződő. A másik oldalon kettő kisebb, karmos ujjú. Szája csáprágós szájszerv, felette nyolc éjfekete pontszem. Nyáladzva, sivítva, ollóját csattogtatva szaladt a papagájfiú felé.

 

Ha nem fordult volna hátra, talán még időben elbújhatott volna az odúban. De ő hátranézett. Életének utolsó pillanatában arra a szeretetre gondolt, amit még az anyaméhben érzett. A rákember a papagájfiú fölé tornyosult, ollójával lecsapni készült, hogy levágja szerencsétlen testvére fejét. Ekkor valami ráugrott a húskupac tetejéről. Egyik testvérük, aki felül oroszlánszerű, alul pedig rovartestű bestia volt. Mohón tépte szét és falta fel a rákembert. Papagájfiú hitetlenkedve bámulta a látványt. Szerencséje volt, talán most utoljára. Gyorsan belevetette magát az odúba, és csak kúszott előre a sötétségbe.

 

Nem tudta, hogy mennyi ideig és milyen mélyre mászott. Az idő és tér megszűnt létezni számára. Csak a félelem maradt. A járat olyan volt, akár egy vastag véna. Sűrű, fekete vérben kúszott, akár egy giliszta. Testének egész felületével érezte a járat – vagy inkább Dis városának – szívverését. A meleg hús tapintása, a nehéz vérszag a levegőben, a hegyes csontkinövések, amik időről időre felsértették a bőrét. Mint egy lélegző rémálom, ami sosem ér véget.

 

Az odú végére ért, ami egy közepes méretű üregbe torkollott.

– Végre megpihenhetek és kinyújtózhatok – gondolta a papagájfiú.

Kúszott néhány métert, majd fejjel előre belevetette magát az üregbe. Nagyjából egy métert esett, a levegőben bukfencezett, majd háttal ért földet. Nagyot csattant és felnyögött. Zihálva lélegzett. Heves szívverése szépen lassult, ahogy megnyugodott. Már épp biztonságban kezdte érezni magát, mikor valami megmozdult az üreg túloldalán. Hirtelen felkapta a fejét, és a zaj irányába nézett kikerekedett szemekkel. Három vörös szempár nézett vissza rá.

 

Papagájfiú magas hangon felkiáltott. Mire a másik három félve felsikított.

– Ne bánts minket! – mondták kórusban.

– Ti ne bántsatok! – kontrázott rá a papagájfiú.

– Kik vagytok? Nem látok semmit!

– Nyugodj meg, testvér! – mondta az egyik. – Nyugodj meg és láss!

– Mégis, hogy látnék egy fénytelen lyukban?! – kérdezte hitetlenkedve a papagájfiú.

– Daeva vagy, akárcsak mi mindannyian! Minket a valóság sem korlátozhat! – mondta egy mélyebb, előkelően selymes hang.

 

Papagájfiú behunyta a szemét, majd lassú, mély lélegzetet vett. Mikor kinyitotta a szemét, olyan tisztán látott, mintha sugárzó napfény járta volna át az üreget.

 

Három gyönge, remegő alak ült vele szemben.

 

A jobboldalinak rövid végtagjai voltak, hosszúkás ujjai között úszóhártya feszült. Gerince hosszú, lapos, úszóhártyás farokban végződött. Bőre sima volt, szőrtelen és nyálkás. Szája széles, a feje pedig apró. Hatalmas szemekkel bámulta a papagájfiút.

 

A középső testét zsemleszínű, sűrű, rövidszőrű bunda borította. Pofája hosszúkás volt, tele hegyes fogakkal. Azonban a nagy gesztenyebarna szeme barátságot sugárzott. Nagy lapátfüleit hátracsapva figyelte az új jövevényt.

 

A bal oldalinak kerek feje volt, rajta két hatalmas rovarszemmel. Homlokából két hosszúkás, ízelt csáp állt ki, amik idegesen jártak a levegőben. Nyaka körül sárga-fekete bolyhos szőrpamacs. Végtagjai hosszúak és ízeltek, akár egy rovarnak. Az ujjhegyein pedig fullánkok sorakoztak.

 

– He-hello! – mondta a papagájfiú.

– Szi-aa… – mondta a méhlány.

– Üdv! – mondta a békalány.

– Mmrrr… mizu? – morogta a kutyafiú.

– Ti… ti is bujkáltok? – kérdezte félve a papagájfiú.

– Mit gondolsz? – mondta gúnyosan a kutyafiú. – Odafent halomra ölik egymást a testvéreink válogatás nélkül! De nem, mi csak a poén kedvéért bujkálunk egy vérszagú, füstös végbélben…

– Jól van, értem… – mondta feltartott kezekkel a papagájfiú. – Hülye kérdés volt, vágom!

– Vigyázz a szavakkal… láttam, ahogy az egyik testvérünket élve kettévágták… – suttogta rettegéssel a szemében a békalány.

– Bocsánat… – kért elnézést a papagájfiú, majd értetlenül körbenézett. – Kié volt az a mélyebb hang?

– Drága, erőtlen gyermekek! – szólalt meg az előkelő hang. – Érzem a félelmet. Érzem a kétséget. Érzem a reménytelenséget. Olyan, akár a citromos limonádé egy csipet kesernyés mentával. Rendkívül frissítő!

– Ki… ki vagy? – kérdezte a papagájfiú.

– Mi vagy? – kérdezte a békalány.

– Hol vagy? – kérdezte a méhlány.

– Mmrrr… mit akarsz? – morogta a kutyafiú.

– Mennyi kérdés, milyen kevés idő! – sóhajtotta a hang.

 

Az egyik fal megremegett. Több helyen felhasadt, a sebekből sűrű vér folyt. A leghosszabb seb szélesre nyílt, megvillantva a hegyes fogakat, amik belsejében sorakoztak. A többi kisebb sebből pedig egy-egy szemgolyó bújt elő. Az aszimmetrikus, groteszk arc kedvesen nézett a remegő gyermekekre.

 

– A nevem Dantalion! – mutatkozott be az előkelő hang. – Én vagyok a hetvenegyedik hercege az Ars Goetia családnak! Én vagyok az Ezerarcú! Minden tudomány és művészet ismerője! A gondolatok formálója! Aki szerelmet olt a leghidegebb szívbe is! – mondta mézédes, de fennhéjázó hangon.

– Hogy tud ennyi címet észben tartani? – kérdezte a békalány.

– Engem még mindig jobban érdekel, hogy mit akar… – mondta a kutyafiú.

– Ugye segít nekünk? – kérdezte a papagájfiú.

 

Dantalion szája baljós mosolyra húzódott.

 

– Úgy tűnik, hogy a madárkának van itt a legtöbb esze! – mondta selymesen elnyújtva. – Mit gondoltok, meddig tudtok itt megbújni? Meddig lehettek biztonságban? Odafent lassan elfogynak a testvéreitek. Nagyon hamarosan az a maradék vérgőzös tömeggyilkos beveti magát a járatokba, hogy levadássza és felfalja azt a közel kétszáz bujkáló söpredéket. Az olyanokat, mint amilyenek ti is vagytok!

– Miért? Sosem ártottam senkinek sem! – mondta szipogva a méhlány.

– Drága gyermek! – mondta sajnálatot színlelve. – Disbe születtél, ez a mi népünk útja! A gyengék dolga, hogy a rátermetteket táplálják!

– Akkor ennyi volt? – kérdezte reménytelenségben fuldokolva a kutyafiú. – Fogadjuk el, hogy az élet ennyi volt a számunkra?

– Nem feltétlenül kell így lennie! – mondta mosolyogva az arc. – Egy olyan hatalmas baráttal, mint én, lehet esélyetek. Legalábbis az egyikőtöknek.

– Segíteni akarsz nekünk? – kérdezte értetlenül a méhlány.

– Igen, gyermek! – helyeselt Dantalion.

– És ez neked miért éri meg? – kérdezte gyanakvóan a papagájfiú.

– És végre elhangzott a legfontosabb kérdés! – mondta kicsattanó örömmel a daeva herceg. – Harminchat légiónyi daevának parancsolok, de szívesen bővítem soraimat újoncokkal, amikor csak lehetséges!

– Ez mit jelent? – kérdezte a kutyafiú.

– Segítek nektek, hogy egyikőtök legyen a szerencsés, aki a végén életben marad… – kezdte selymesen dallamos hangján.  – Cserébe a győztes túlélő örök hűséget fogad nekem, és élete végéig szolgál engem, mint a légióim egyik igen nagyra becsült tagja!

– Tehát szolgasággal fizetnénk? – kérdezte a békalány.

A gyerekek idegesen, feszengve néztek egymásra. Esély a kínhalál elkerülésére egy életnyi szolgálatért cserébe. Vajon megéri?

 

– Tegyük fel, hogy elfogadjuk… – kezdte érdeklődve a papagájfiú. – Mivel tudnál segíteni nekünk?

– Egyszerű! – csattant fel Dantalion. – Megmutatom, hogy hol bujkálnak a többiek. Segítek eljutni hozzájuk még a fentiek előtt. Ti megölitek és felfaljátok gyengébb testvéreiteket. A húsukkal együtt az erejüket is magatokba olvasztjátok. Minden egyes falattal erősebbé váltok!

 

A gyerekek arcára ráfagyott a döbbenet, hosszú pillanatokig meredten bámultak maguk elé. Egymásra néztek, majd mély fájdalommal a szemükben egymás után bólintottak. Egyiküket kivéve.

 

 – Nekem nem fog menni! – zokogta a békalány.

– Muszáj, nincs más mód! – noszogatta a méhlány.

– Nem, nem, én nekem nem! – mondta sírva a békalány.

– Akkor te itt maradsz! – kiáltott fel a kutyafiú. – Én nem akarom, hogy felfaljanak!

– Én sem! – kontrázott rá a méhlány.

 

Kérdően néztek a papagájfiúra. Türelmetlenül várták, hogy ő mit választ.

– Én… – kezdte bizonytalanul a papagájfiú. – Én nem akarok így meghalni…

– Akkor mindenki meghozta a döntését! – Dantalion arca alatt kettévált a fal, felfedve egy új járatot. – A járat végén találtok egy bujkálót. Tudjátok, mi a dolgotok!

 

A három gyerek megindult a titkos járat felé. Azonban mielőtt bemehettek volna a járatba, bezárult előttük.

– Á-á-ááá! Csaknem akarjátok magára hagyni szegény testvéreteket? – kérdezte baljósan. – Nem én vagyok az egyetlen herceg, aki belepiszkál a természetes kiválasztódásba! Hamarosan megtalálják, és kegyetlenül lemészárolja valamelyik falánk testvéretek. Ilyen sorsot szántok szegény párának? Miért mást tápláljon, ha titeket is erősebbé tehet?

 

A békalány kikerekedett szemekkel, rettegve nézett a testvéreire. Patakokban folyt a könnye, lekonyult a szája, zihálva vette a levegőt. Összekuporodva remegett, akár a nyárfalevél. A három gyerek reszketve nézett egymásra és a békalányra. Végül a kutyafiú előrelépett. Lassan lépdelt a békalány felé. Fogait megvillantva hangosan felmordult. A méhlány követte, aki idegesen zümmögött. Végül a papagájfiú is elfogadta az elfogadhatatlant, és kiengedte éles karmait. Néhány pillanat múlva mind a hárman rávetették magukat a sikoltozva könyörgő békalányra. Pár perc, és vége volt.

 

– Szép volt, gyerekek! – dicsérte kedvesen a három gyereket Dantalion. – Most pedig jó étvágyat!

Roppant a csont, szakadt az izom. Szegény békalányból nem maradt más, csak egy zavaros vértócsa. Ahogy az utolsó falatot is lenyelték, érezték, hogy átjárja a testüket egy különös, megmagyarázhatatlan erő. A titkos járat újra megnyílt. A friss vér ízével a szájukban megindultak a vadászatra.

A járat végén egy háromfejű gyermek volt. Egyik sas, a középső bika, a harmadik macska. Humanoid testét szarupikkely borította, farka pedig élő kígyó volt. Egyedül gubbasztott az üregben. Könnyű préda. A három gyerek úgy vetette rá magát szegény párára, mint három kiéhezett farkas egy jámbor bárányra. Legalább mindegyiküknek jutott egy-egy fej.

 

Dantalion szemei végigkövették, ahogy az ártatlan gyermekek vérszomjas bestiákká változnak. Büszkeség és elégedettség tükröződött minden pillantásában.

 

Újabb járat nyílt meg, végén egy újabb üreggel. Két testvérük bujkált ott. Egyikük derék alatt páva volt, a felsőteste humanoid. A másik egy háromfarkú kígyó volt emberi fejjel. Próbáltak védekezni, de a bénító pánik erősebb volt. Amint végeztek a testekkel, megnyílt egy újabb járat, újabb áldozatokkal a végén. Már nem nézték meg az áldozataikat. Mindegy volt.

Már nem gondoltak rájuk testvérként. Nem számított sem könyörgés, sem zokogás.

Már csak ragadozó volt és préda. Ők hárman pedig a ragadozók útját választották.

 

Alig néhány óra telt el, de szinte teljesen kipucolták a lenti járatokat. Minden egyes leölt húszsák után a testük szép lassan megváltozott.

 

A kutyafiú zsemleszínű bundája foltokban kihullott, ami megmaradt, az hófehér lett. Állkapcsa megnyúlt, fogai megnőttek, ínye befeketedett, szája sarkában habzott a véres nyál. Mellső végtagjai, nyaka és mellkasa erőtől duzzadt. Karmai a legvastagabb bőrt is könnyedén felhasította.

 

A méhlány szájában csápragószerű szájszerv nőtt ki. Élénksárga szőrméje megfakult, már inkább emlékeztetett egy darázsra, mint méhre. Hosszúkás, méregtől lüktető potrohot növesztett akkora fullánkkal, amivel egy elefánt szívét is átdöfheti. Üvegszerű, átlátszó szárnyai úgy búgtak, akár egy helikopter motorja.

 

A papagájfiú testét teljesen beborították a koromfeketévé sötétedet, pengeéles tollak. Szája átalakult egy kampós, kőkemény madárcsőrré, amivel bárkinek a koponyáját szilánkosra törhetné. Lábai eltorzultak. Inkább hasonlított egy madárra, mint emberre. De az igazán fontos változás nem látszott kívülről: képessé vált, hogy bármilyen hangot leutánozzon.

 

– Már nincs sok hátra, gyermekek! – mondta selymes hangon Dantalion. – Készen álltok a felemelkedésre!

 

Ekkor a fejük felett megnyílt a föld és vörösbarna fény árasztotta el az üreget. A három testvér egymásra nézett. A félelmet és rettegést felcserélte a magabiztosság és a tettvágy, valamint a végtelen falánkság és vérszomj. Annyi traumát szenvedtek és okoztak, hogy már egyiküket sem lehetett gyereknek nevezni.

De a végső próba még csak most jön. Tudják, hogy csak az egyikük maradhat életben. És ha valami csoda folytán ők hárman maradnak legutoljár: tudják, hogy mit kell tenniük.

 

 

Papagájfiú elrugaszkodott a földtől, majd a magasba ugrott, kitárta tollas karjait, és felrepült a felszínig. Őt követte a méhlány, tökéletes szárnyaival precíz gépezetként emelkedett a felszínre. A kutyafiú elrugaszkodott, majd a húsfalba mártotta karmait, és szép lassan felmászott a kürtőn.

A fenti aréna minden pontja az ártatlanok vérében tocsogott.

Egymásnak hátat fordítva, háromszög alakzatban védték egymást. Hosszú percek feszült pillanatai teltek el. A körülöttük gomolygó füst, a talpuk alatt pulzáló hús és a folyton növekvő csontfák pattogó hangja eltompította éles érzékszerveiket.

Gúnyos kacaj törte meg a csendet. Három alak tűnt fel előttük, elzárva minden menekülőutat.

 

A méhlány előtt egy pókszabású lány tűnt fel. Két lába és hat karja volt, teste karcsú, kitinesen csillogó. Éjfekete mellkasán vérvörös kereszt díszelgett. Egyértelmű figyelmeztetés. Hófehér haja a földig ért, és selymesen ragyogott, akár a pókselyem.

 

A kutyafiú mélyen felmordult, és a füstbe bámult. Egy különös alak lépett elő. Igazi gargantua, egy két lábon járó tank. Hordószerű teste előtt hatalmas sziklát tartott, melyet négy izomtól duzzadó kar cipelt. Egy dolog zavaróan nem stimmelt rajta: nem volt feje. A behemót megállt, négy karja megfeszült, és porrá zúzta a sziklát, felfedve a daeva valódi arcát. Két hatalmas gülüszeme a mellén volt, hasán pedig kiterjedt, függőleges száj éktelenkedett, tele hegyes fogakkal.

 

Papagájfiú sokkolva nézett farkasszemet a harmadikkal. Egyből felismerte: a félig oroszlán, félig hangya alak, akinek az életét köszönheti. Megnőtt, daliásabb lett és fenyegetően komor. Vérvörös sörénye koronaként ékesítette fejét és nyakát. Mintha máris ő lenne az aréna királya. Rozsdabarna hangyateste gondtalanul haladt bármilyen nehéz terepen.

 

A szembenálló felek farkasszemet néztek, majd meghallották a közönség türelmetlen szurkolását. Mély gongszó hasította ketté a levegőt.

 

A testarcú fülsüketítő csatakiáltással, dübörgő léptekkel megindult a kutyafiú felé. A kutyafiú szörnyfarkasként vonyított, majd hatalmas ugrással a testarcúra vetette magát.

 

A póklány három karjával csábosan intett a méhlány felé, hogy jöjjön csak. Ő maga egy tapodtat sem mozdult. A méhlány kitárta rózsaablakszerű szárnyait, majd felröppent a levegőbe. A magasból nézte a póklány magabiztos vigyorát. Égető vágyat érzett arra, hogy vérrel és méreggel lemossa azt az elbizakodott mosolyt a nővére arcáról. Előretolta fullánkját, és kamikaze repülőgépként indult meg célpontja felé. A póklány rendületlenül állt, kinyújtotta egyik karját, és meghúzott egy vékonyka, láthatatlan szálat. A méhlány megállt a levegőben. Csapdába esett. Tucatnyi acélszilárd pókselyem béklyózta meg. A póklány halkan felkacagott, majd láthatatlan fonalakon felkapaszkodva mozgásképtelen áldozata felé mászott.

 

Az oroszlánhangya velőtrázóan felüvöltött, a papagájfiú szinte megbénult a hirtelen hangzavartól. Az ellenfele agyarait megvillantva indított rohamot. Hangyalábai szaporán jártak, minden akadályon átgázolva. Az utolsó pillanatban a papagájfiú elrugaszkodott, és a magasba emelkedett. Acélos szélű tollai fémesen csengtek minden szárnycsapásnál. Az oroszlánhangya felé csapott egyik, majd másik karjával, mire tucatnyi késszerű toll száguldott ellenfele felé. Jó néhány betalált, de mintha az oroszlánhangyát ez kicsit sem zavarta volna. Az oroszlánhangya megfeszült, és a levegőbe ugrott.

Papagájfiú feljebb akart emelkedni, de beleütközött egy láthatatlan akadályba. Pókselyemfal. Nem tudta időben elkerülni az oroszlánhangya támadását.

 

A testarcú behemót csapásai brutálisak voltak, szinte beleremegett a föld, ahová lecsapott. De ez a probléma: csak a földet találta el. Csak egyszer kellene eltalálnia, de ez nem könnyű feladat egy ilyen agilis ellenféllel szemben. Kutyafiú teljesen véletlenszerűen támadott a legváltozatosabb szögekből. Tisztában volt az erőkülönbséggel, de azzal is, hogy egy ekkora testet mozgatni igazán sok energiát emészthet fel. Kifárasztásra játszott. Tucatnyi mély sebet ejtett a testarcú törzsén, míg az meg se tudta karcolni.

Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a kutyafiú kivájta az egyik dülledt szemét. Ekkor kezdődött igazán az őrjöngés. Testarcú teljesen megvadult. Csapott, rúgott, hatalmas szájával a kutyafiú felé kapott. De esélye sem volt. Pár perc, és kimerülten omlott térdre. Hangosan zihált, és ezer sebből vérzett. Megmaradt szemével meredten bámult maga elé. Ekkor a kutyafiú a hátára vetette magát, porba lökve a testarcút. Majd bőszen karmolt és kapart, amíg le nem fosztotta a húst a testarcú gerincéről. Többet nem kelt fel.

 

Póklány komótosan, kimért mozdulatokkal mászott a láthatatlan pókfonalak gondosan szőtt hálóján. Méhlány tehetetlenül figyelte – akárcsak előtte több tucatnyian – ahogy a vöröskeresztes halál mászik feléje. Próbált szabadulni, de a csapda sziklaszilárd volt. Végül szemtől szembe került a póklánnyal. Testén érezte testét.

– Milyen kár egy ilyen szép példányért! – mondta dorombolva, az arcát simogatva. – De hát a szabály az szabály!

 

Szélesre tátotta száját, majd méregtől csöpögő csáprágók bukkantak elő a torkából. Belemart méhlány nyakába, és mohón mérget pumpált szegény testébe. Méhlány érezte a felemésztő méreg terjedését. Viszont mást is érzett.

Póklány elengedte az őt tartó fonalat. Az ostoba túlságosan elbizakodott lehetett. Lehetséges, hogy az eddigi áldozatai ilyenkorra már teljesen mozgásképtelenné váltak. Viszont a pókszabású nővére nem számolt azzal, hogy a darázsméreg némileg dacolni fog a pókméreggel. Éppen csak annyi ideig, hogy egy tűpontos döfést bevigyen.

Póklány minden szeme kikerekedett, amikor megérezte a szívébe fúródó fullánkot. A méreg megbénította a szívizmokat, azonnali halált okozva az öntelt nőstényördögnek. Méhlány győzött, de végül őt is legyűrte a testében terjedő savas méreg.

– Olyan kevésen múlt… – suttogta utolsó szavait a semmibe.

 

Az oroszlánhangya megragadta a papagájfiút a levegőben, majd a földhöz vágta. Testének minden porcikája sajogni kezdett. Papagájfiú felnézett a végtelen katlan legmélyebb pontjáról, de annyira mélyen voltak, hogy csak sötétséget látott. Az oroszlánhangya a papagájfiú fölé tornyosult, olyan lenéző tekintettel nézett le rá, ahogy egy igazi király néz le egy tyúkszaros talpú jobbágyra. Ízeltlábaival lefogta a papagájfiú kezét és lábát.

– Sosem hittem volna, hogy te leszel az egyik végső ellenfelem… – mondta mély, tiszteletet parancsoló hangon. – Akár hálás is lehetnék neked! – Papagájfiú arcára hitetlenség ült ki. –  Képzelni sem merem, hogy milyen férgek bújtak meg a földalatti járatokban! Hála neked, nem kellett a nyelvemen éreznem a csúszómászó pondrók ízét! Persze téged leszámítva!

 

Megvillantotta hatalmas agyarait, és a papagájfiú nyaka felé kapott. Papagájfiú már elfogadta a sorsát. Utolsó gondolata az anyaméh gondoskodó szeretetének halvány emléke körül forgott. Remélte, hogy a túlvilági élet valami hasonló lesz.

 

Ekkor a kutyafiú vicsorogva vetette rá magát az oroszlánhangyára. A földhöz vágta, majd karmolások és harapások közepette elgurultak egy húskupac túloldalára.

 

Papagájfiú hitetlenkedve nézett a morgás és nyüsszögés irányába. Majd egy hangos roppanás, és csend. Papagájfiú nem tudta, hogy mit kívánjon. Rettegett az oroszlánhangya erejétől, de vajon képes lenne ölre menni azzal a testvérével, akivel eddig bajtársként támogatták egymást?

 

– A méhlány! – jutott eszébe a nővére. Ekkor ijedten hátrafordult, és látta, ahogy a méh és a pók élettelenül lógnak a magasban. Nem adta magát olcsón. Gyászt érzett, bár tudta, hogy ez a pillanat idővel bekövetkezett volna.

Lépéseket hallott, és gyorsan a hang irányába fordult. Az oroszlánhangya közeledett, kezében a kitört nyakú, halott kutyafiú testével. Tucatnyi seb tarkította testét, nem úszta meg könnyedén a kutyafiú támadását. Elhajította a holttestet, majd kimért léptekkel megindult a papagájfiú felé.

– Mit tegyek most? – gondolta szegény papagájfiú, miközben lassan hatalmába kerítette a pánik. Ekkor eszébe ötlött egy gondolat. Pontosabban egy emlék. Amikor még az anyaméhben lebegett, a gondoskodó szeretettel körbeölelve, testvérei szívverését hallgatva. Hallott egy hangot. Egy különleges hangot. Egyetlen szót mondott csak, de olyan megnyugtató, rendületlen és szeretetteljes hangon, amire csak egyvalaki képes.

 

– Szeretlek! – mondta a papagájfiú, tökéletesen utánozva azt a szerető hangot.

 

Az oroszlánhangya megtorpant, az eltökélt felsőbbrendűség eltűnt az arcáról. Úgy nézett, ahogy kizárólag egy elveszett gyermek tud nézni, amikor végre megtalálják.

 

– Anya? – kérdezte reménykedve.

 

A pillanatnyi zavart kihasználva a papagájfiú elrugaszkodott, és kilőtt, akár egy rakéta. Egyetlen precíz suhintással szétválasztotta az oroszlánt a hangyától. A két fél a földre zuhant, kicsit rángatóztak, majd örökre mozdulatlanná váltak.

 

Papagájfiú nagyokat lihegett, hitetlenkedve nézte a csatateret. Ő lett az utolsó. A nézőtér egyként üvöltött fel ujjongva. Sikítottak, vonyítottak örömükben. Mennydörgést megszégyenítő hangerővel tapsoltak. Ekkor a holttestek cseppfolyóssá váltak, és elnyelte őket az aréna húsa. A papagájfiút pedig sűrű, örvénylő füst vette körbe, akár egy selyemgubó a hernyót.

A füst elragadta, és messzire vitte az arénától.

Egy trónteremben állt. Hatalmas, faragott, ínakkal díszített csontoszlopok. Vért köpő szökőkutak. Figyelő, hasadt pupillájú, vörös szemek szerte a remegő húspadlón.

Nyolc, csontokból épített trónus állt előtte: hét kisebb és egy gigantikus. A hét kisebben egy-egy férfialak ült, fejükön díszes koronákkal: a hét főbűn. A gigantikuson pedig minden daeva anyja, a Zsarnok trónolt. Papagájfiú félelmében a földre szegezte tekintetét, és térdre borult.

 

A főbűnök elégedetten nevettek. Tetszett nekik a megalázkodó utód látványa.

– Akkor kezdődjön a szertartás! – szólt az egyik.

– Kérlek, emlékezz vissza minden pillanatra, minden érzésre, ami az arénában a hatalmába kerített! – szólt egy másik.

 

A papagájfiút árvízként öntötte el a félelem, a rettegés, a bizonytalanság, a kétség, a reménytelenség. Valamint a vérszomj és a túlélés vágya, a kegyetlenség és az érdektelenség. Egyben a bajtársi összetartás, az egymás iránti hűség és egy szövetség nyújtotta biztonságérzet.

 

A főbűnök mohón kapkodtak a levegőbe, és nyomták szájukba az ujjaikat. A papagájfiú érzelmein csámcsogtak, akár az emocionális piócák. Egy igazi daeva valódi lényege. Ilyenné kell válnia.

– Elég lesz! – szólt a Zsarnok mézédes, de acélkemény hangján. – Ennyi kóstoló elég lesz!

 

A főbűnök keserű képet vágtak, de mi mást tudtak volna tenni? Az egyikük felállt a trónjáról, lenézett szegény papagájfiúra, és így szólt:

 

– Érzem rajtad a kevélység ízét. Kétséget kizáróan Lucifer ivadéka vagy! – mondta a főbűn. – Van esetleg ellenvetés?  – csend honolt, mindenki elismerően bólintott. – Kiváló! Így hát fiammá fogadlak! Kegyetlen úrnőm! Kérlek, nevezd el közös gyermekünket!

 

Ekkor a Zsarnok felkelt trónusáról. Hatalmas teste széles árnyékot vetett szegény papagájfiúra. Egy pillanat alatt a hatalmas test eleven köddé vált, majd az óriási alak egy kisebb verziója jelent meg a papagájfiú előtt.

– Állj fel, gyermekem! – papagájfiú felnézett, és egy gyönyörű arcot látott meg.

 

Olyan szeretet ült ki a nő arcára, ahogy csakis egy anya tud nézni a gyermekére.

 

– Anyám? – kérdezte hitetlenkedve, szeméből kicsordult egy könnycsepp.

– Igen, gyermekem! – ekkor gyengéden kebléhez ölelte a papagájfiút.

 

A szegény gyermek végre újra hallotta azt a megnyugtató szívdobogást. Végre újra érezte azt a gondoskodó szeretetet. Ekkor végleg megtört. Szorosan magához ölelte az anyját, majd zokogni kezdett.

– Annyira féltem… – zokogta a papagájfiú. – Annyi rosszat tettem! Mondd el, miért! Könyörgök!

 

A papagájfiú hallotta, ahogy a főbűnök elégedetlenül pusmogtak. Szinte érezte a szúrós, lenéző tekintetüket. Egy pillanatra megijedt. Lehet, hogy halálos hibát követett el. Egy olyan anya, aki ennyi szenvedésnek teszi ki ezer gyermekét, vajon mennyire kegyetlenül torolna meg egy ilyen pimasz számonkérést? Papagájfiú el akarta engedni az anyját, de az nem engedte el.

 

– Minden egyes gyermekem szenvedését a szívemben éreztem! – erőteljes hangja egy pillanatra megremegett.

 

Elengedte gyermekét, és mélyen a szemébe nézett. Sűrű, karmazsinvörös vért könnyezett.

 

– Daeva vagy. Bármelyik népnél jobban ismered a szenvedést. Időtlen életed alatt meg fogod ismerni a mindenség leggonoszabb oldalát – mondta könnyezve. – De bármit is mondjanak neked, bármit is tapasztalj, tudd, hogy én, Lilith, a Zsarnok, minden daeva anyja, szívből szeretem minden gyermekemet! Beleértve téged, az itt előtted állókat és mindazokat, akik odavesztek az arénában! Ez olyan biztos, mint a mindenség vége!

– Köszönöm… – mondta könnyes szemmel a papagájfiú.

– Nem szívesen zavarnám meg ezt a szívmelengető, anya-fia melodrámát, kegyetlen Zsarnokom! – mondta öntelten Lucifer. – De lassan itt az ideje a Rítus kezdetének!

– Főbűnök… máson sem jár az eszük! – mondta Lilith mély lenézéssel, majd visszafordult gyermekéhez, és egy hosszú pillanat után széles mosoly ült ki porcelánarcára.

– Mától a neved Coraco, a hangok ura, a megtévesztés mestere! – minden szava mennydörgött, mint amikor kőbe vésnek egy törvényt. – Mától úgy élj, hogy méltó legyél e nagylelkű ajándékra! Most pedig menj! Vájd ki helyedet Dis lüktető húsába!

 

Coraco mélyen meghajolt, és kihúzott háttal, méltóságteljesen elhagyta a tróntermet.

A terem vaskos kapuján túl állt egy különös alak. Köpenye fekete volt, akár az éjszakai égbolt, rajta mozgó, ragyogó csillagképekkel. Széles, kerek, hullámos gallért viselt. De a legfurcsább a megszámlálhatatlan arc volt, ami ködként keringett a feje helyén.

– Coraco! Milyen kiváló név! – mondta enyhén visszhangozva a kozmikus alak.

– Dantalion nagyherceg! – mondta féltérdre ereszkedve Coraco.

– Állj fel, Coraco! Sok teendő vár ránk!

– Egy pillanatra még! – mondta leszegett tekintettel. – Úgy mutatkoztál be, mint a „gondolatok formálója”, ugye?

– Pontosan! – mosolygott minden arca.

– Egy apró gondolat mentett meg. Egy emlék, amire addig a pontig nem is jutott eszembe… – mondta tárgyilagosan – Te voltál az, aki elültette ezt a gondolatot a fejemben?

Dantalion minden arca fogait villantva vigyorgott. Rátette egyik kezét Coraco vállára.

– Mindenre megtanítalak, testvérem!