Nagy éhínség pusztított Görögországban, a háború, járványok miatt a megtermelt vetemények nagy része elpusztult, az ország lakói az Istenek templomaihoz, oltáraihoz mentek áldozatokkal jó szerencsét kérni ezekben a nehéz időkben. Anyám is így tett, amikor kiderült, hogy gyermeket hord a szíve alatt Déméter szentélyénél a…
De ez a példány aranyos volt, kis szív alakú szárnya, apró termete, és ahogy csak úgy lapult ott a falon nem tette ellenszenvessé. Boldizsár oldalra fordított fejjel szemlélte.
–Mit akarsz itt ? Mi a francra vársz? Életben vagy egyáltalán – morfondírozott, és mintha a légy meghallotta volna gondolatait, megrebbentette a szárnyát, jelzésképpen.
Nellike felállt, lesimította nővérruháját, feltette a szemüvegét és kitipegett a betegek közé. Újabb 12 órára munkába állt, maga sem tudta már hányadik éve. Réges-rég túl a negyvenen.
Megismertek, lebuktam. Ma valahogy feltűnően sokan szólítanak meg, érthetetlen. Odapillantok, ki ez az újabb bátor vállalkozó. Uramisten, jól látok ? Gábor az! Gimnáziumi nagy szerelmem, ezer éve nem láttam, sőt, nem is hallottam felőle, nincs fenn a közösségi oldalakon.
George szuszogott, fújtatott, mint egy gőzmozdony, de egészen másképpen mint pár perccel korábban amikor az ablaknál álmatagon szunnyadozott. Most a fizikai fáradtságtól, és hirtelen megterheléstől lihegett, szíve kalimpált, de erős, szabályos ritmusban, tüdeje tiszta volt, nem ült a mellkasán két elefánt. George élettel teli arca kipirult, legalább öt évet fiatalodott.
Biztosan Anya sem lesz rám mérges, amiért a koszos lábammal a frissen felmosott konyhapadlóra lépek és a korom fekete lábnyomok vezetik a kádhoz. Biztosan segít, kiszedni a lábamból a szálkát. Biztosan így lesz.
Stella nevet, én is vigyorgok, megadom a módját. Karácsonyi hangulat a habos babos, szirupos. Stella kér egy cappuccinot, ő bírja a koffeint. Az érkező kávéra a profi kávékészítő két csillagot formáz, lenyűgöző. Ő talán a karácsony közeledtét gondolta így jelképezni, de engem inkább magunkra emlékeztet.
Amikor kislány voltam, azt gondoltam, azokról az idős emberekről, akik már minden szerettüket elveszítették, hogy róluk talán Isten is megfeledkezett. Hiszen, hogy is lehetne ajándék egy olyan élet, ahol a távozók kanyargós sorában a sor végén állnak?
A legfőbb isten, Zeusz ezen az estén mindig elvonult kettesben a feleségével, Hérával. A többi isten azt hitte, hogy együtt romantikáznak, de ez valójában csak a látszat volt. Valójában ilyenkor Zeusz félig halandó és félig isteni gyermekét Herviát hívta fel. Egy jóslat és különleges képessége miatt kellett Herviának a Földön kellett maradnia nem sokkal születése után.
Másnap, miközben Dominik az újabb adag kolbászt sütötte, Evelin csomagolt. Halk karácsonyi zene szólt a hangszóróból. Amíg nem akadt dolga, a férfi elhevert az ágyon, és a készülődő feleségét figyelte.
Felébredek. Formák vesznek körbe. Ismerős, mégis idegen alakzatok. Vágyom a nemlétezőre, de már nem taszít az anyag. Keresem az árnyékot. Megváltozott, mélysége lett, alakja. Mégis ő az egyetlen állandó a változásban. Képeket mond. Képeket, amelyek tompítják az ismeretlenből támadó torz alakzatokat.
Boldogság. Szeretni és szeretve lenni... Vajon tudtam, hogy mennyire szerencsés voltam, vagy csak most jöttem rá, amikor hirtelen vége szakadt? Csak ülök a parton és bámulom a hullámokat. Várom, hogy visszatérj hozzám, hogy elmondd nekem, az egész csupán egy rossz tréfa volt...
