Savage – A nő bajjal jár

Savage – A nő bajjal jár

A karaktere kissé talán abszurd, de ettől még szerethető a figura, aki magát rendkívül professzionálisnak tartja, habár kétségtelenül vannak hiányosságai.
A szerző által nemes egyszerűséggel terápiás írás eredményeképpen megszületett könyvben az olvasó a magánnyomozó utolsó ügyének történetét ismerheti meg.
A sztori egy hosszú nap eseményeit meséli el, melynek elején a mit sem sejtő Savage életébe betoppan egy nő, aki munkát kínál neki. Ezzel kezdetét veszi egy őrült rohanás abból a célból, hogy a Stella French nevű megbízó édesapját kiszabadítsák az emberrablók kezei közül

Részlet a könyvből
Tudtam, hogy valamit tenni kell, mert közeledni látszott Stella ámokfutásának nagyon csúnya befejezése, és úgy véltem, hogy semmiképpen nem lenne szép dolog, ha vérfürdőt rendeznénk a város utcáin. Ráadásul fényes nappal.
– Hé, kislány! – szólítottam meg kedvesen mosolyogva az alkalmi sofőrömet. – Elárulná, hová rohan ennyire? A vesztünkbe? Vagy egyszerűen csak szárnyakat adott magának a betétje?! Mi történt?
– Na, ide figyeljen, maga érzéketlen tuskó! – darálta a nő levegővétel nélkül. – Valóban kíváncsi arra, hová megyek? Mivel eddig maga válaszra sem méltatott, elhajtok a folyópartra. Ott beleeresztek abba a hülye fejébe egy egész tárat, elképzelhető, hogy újratöltök, aztán rákötözöm a bokájára a pótkereket, végül a slusszpoén az lesz, ha ebben az állapotában megúsztatom!
– Hoppá! – csettintettem a nyelvemmel. – Kibújt az úrilány a bőréből…
– Hagyja már abba ezt az állandó szemtelenkedést, maga utolsó tapló! Szerintem semmi máshoz nem ért… Mondja, miért jó az magának, hogy egyfolytában másokat baszogat?!
– Mi az, hogy másokat? Momentán maga az egyetlen, akit szívesen baszogatnék. De hívhatom például szeretkezésnek is, az mégiscsak szebben hangzik, nem? Egyébként szeretném felhomályosítani, hogy most szörnyen mellétrafált. A nyomozáson kívül nem sok mindenhez értek, de főzni például tudok, állítólag nem is rosszul. Sört is tudok csapolni, párszor már próbáltam. És kedves is tudok lenni, ha akarok. Magához tudnék az lenni, mert alapvetően szimpatikus. Csak tudnám feledni az idegességéből adódó kitöréseit! Olyan, mint egy szunnyadó tűzhányó. Persze senki sem tökéletes, a nők meg végképp nem mondhatók annak. Náluk ez genetikailag kódolt. Mármint a hisztériára való hajlam.
– Mit mond?! – tiport a fékre Stella.
Én meg teljes erőből megfejeltem a szélvédőt. A homlokom azon nyomban akkorára dagadt, mint egy kemencében sült házi cipó, de mindez nem különösebben zavart, mert elértem, hogy a nő még inkább elszörnyedjen tőlem. Ha lúd, hát legyen kövér, gondoltam, annak szép a mája… Plusz a fájdalmaim ellenére élveztem nézni, amint dühösen perel velem. Még ez is jól állt neki.