Ezt a novellát még ősszel írtam. Az első hideghullám ihlette, amelyet azóta több is követett, most pedig már igazi cidri van. Január 1. Olyan gondolatokat osztok meg, amelyek idén talán valóban hideg telet vonzanak be, és akkor annyi a baciknak is. Ezúton kívánok mindenkinek egészségben, bőségben, örömökben gazdag, boldog új évet!
Szerző: Móni H. Kutas
Mit tehet az ember, ha akkor érzi az életet a legteljesebb elevenségében, amikor szépen fogalmazva leírja a gondolatait? Mi mást, minthogy minden szabad percét kihasználva e tevékenységnek hódol, hogy az érzés soha ne tűnjön el igazán, mert nélküle csekélyebb a létezés értéke. Küzd, hogy élni tudjon vele és általa, és még ha olykor-olykor fel is merülne benne, hogy feladja, valami mégis mindig visszahúzza oda, ahol már volt alkalma elérni az elégedettségnek az a fokát, amely oly ritkán adatik meg.
Tanító voltam sok éven át, az is szép volt a maga nemében. Aztán eljött a fordulópont, amikor váltani kellett, és én elindultam az egyik előttem nyíló ösvényen. Szűk, göröngyös és igen tekervényes, de mindenütt beragyogja a napfény és áthatja a feketerigó hangja, ezért maradtam és maradok rajta, meglátjuk hová vezet. Ilyen nekem az írás.
Nem nyertem, és mégis. Gondolatok egy irodalmi közönségdíjról, ami sokakat megmozgatott, és néhányakat boldoggá tett. Ezúton is köszönet mindenkinek, aki megtisztelt a szavazatával!
Emlékezés édesanyámra a születése napján. Különleges írás, mert a bőrébe bújok egy történet erejéig. Hét éve nincs már közöttünk, de a szeretet iránta örök. Jó szívvel ajánlom ezt a novellát mindazoknak, akik szerették, és akik szeretik az írásaimat!
Egy család karácsonyi története, tulajdonképpen tipikusnak mondható. A gyerekek messze kerültek a szülői háztól, a mama magára maradt. Eljön az az idő, amikor a fiatalok fontolóra veszik, hogy nem utaznak haza az ünnepekre, mást választanának. Vajon hogyan döntenek végül? Felveszik a modern világ ritmusát, és síelni mennek inkább vagy visszahúzza őket a szívük a szülői fészekbe? A választás sosem könnyű.
Sok éven át dolgoztam német tanítóként. Ennek kapcsán rengeteg emlékem gyűlt össze, novelláskötetre valóan sok. Az egyik ilyet osztom most meg, kicsit másképp, kívülről szemlélve. Az olvasó helyet cserél a szerzővel, vagy ha úgy tetszik, kívülről szemléli önmagát. Mindezt az ősz egyik legszebb ünnepének tükrében.
Ez az elbeszélés egy pályázatra készült, "Egymásra lépni tilos!" címmel. Nem ért el helyezést, de mégis olyan őszinte gondolatokat és érdekes kis történeteket tartalmaz, hogy úgy döntöttem, nem adom az asztalfióknak. Ez most rólam is szól, az én utam egy részét meséli el. Kétféle múlt, amelyek mégis közös szálon futottak. Hogy miért? Csak annyit mondhatok: jó olvasást kívánok!
Egy újabb családi történetet kap most az olvasó. Ezúttal anyai ágról érkeznek az emlékek, melyekben szerepet kapnak a nagyszülők is. Visszaugrunk abba az időbe, amikor még fiatalabbak voltak, és egy békés családi idillbe pillanthatunk bele. Nem minden olyan szép azonban, mint amilyennek tűnik.
Hirtelen tapsvihar tör ki, ováció harsan, a szemekben könny csillan, hitetlenkedő nevetés hangzik fel, s a bizottság tagjai bólogatva csapják össze tollaikat elejtő kezüket. Az elnök arcán egyetlen érzelem marad: az elismerés. Minden mást lemos az elmúlt percek varázsa.
A nagyváros hangjai sokszor nem a legkellemesebbek. Vidékiként nem is vártam egyebet a villamos, a repülő, na meg a szomszédok zaján kívül. Végül mégis értek meglepetések. S még hozzá milyen csodálatosak.
