Szerző: Móni H. Kutas

Mit tehet az ember, ha akkor érzi az életet a legteljesebb elevenségében, amikor szépen fogalmazva leírja a gondolatait? Mi mást, minthogy minden szabad percét kihasználva e tevékenységnek hódol, hogy az érzés soha ne tűnjön el igazán, mert nélküle csekélyebb a létezés értéke. Küzd, hogy élni tudjon vele és általa, és még ha olykor-olykor fel is merülne benne, hogy feladja, valami mégis mindig visszahúzza oda, ahol már volt alkalma elérni az elégedettségnek az a fokát, amely oly ritkán adatik meg. Tanító voltam sok éven át, az is szép volt a maga nemében. Aztán eljött a fordulópont, amikor váltani kellett, és én elindultam az egyik előttem nyíló ösvényen. Szűk, göröngyös és igen tekervényes, de mindenütt beragyogja a napfény és áthatja a feketerigó hangja, ezért maradtam és maradok rajta, meglátjuk hová vezet. Ilyen nekem az írás.