Végtelen szerelem

Végtelen szerelem

Prológus

Valamikor, a Fátyolon túl, ahol a térnek és az időnek más a színe és a hangja, mint ebben a mi, általunk ismert világban, két odavaló lény – az érthetőség kedvéért nevezzük őket Tündéreknek – eljátszott a gondolattal, hogy néha-néha, nagy ritkán átenged egy morzsányit ebből a magasabb szintről a földi síkra. Ott, a Magas Szférákban, a gondolatok színekben és hangokban manifesztálódnak. Színes fény- és hangkavalkádok kezdtek gerjedni, gomolyogni, mígnem megszületett a döntés: a morzsa a ZENE legyen. Egy olyan isteni hangfolyam, melynek ereje van áttörni a felejtés fátylán.

Ha egy evilági lényben a HARMÓNIA iránti szomj eléri a megfelelő fokot, az az illető képes lesz érzékelni és átírni ezt az égi üzenetet: ez lesz a SZIMFÓNIA!

A szimfónia – a zeneművészet talán legmélyebb műfaja – nem csupán hangok összessége, hanem a zenekar minden hangjának és színének egyesülésével létrejövő hatalmas áramlás, amely képes feltárni az emberi lélek teljes mélységét és a világegyetem titkait. A szimfónia a lélek hangja, amely képes szavak nélkül kifejezni a sorsot, a természetet, és a Végtelen iránti vágyódást.

De ebben a mostani esetben a Tündérek a Fátyol időnkénti hasadékán átengedték “Az ismétlődő találkozások szimfóniájának” a tételeit.

Ez a mű a feltétel nélküli, örök kötelék dalát meséli el. Négy tételből áll, mindegyik a lélek egy-egy nagy állomását és próbatételét fejezi ki, és csak annak és akkor hangzik el, mikor teljesül a feladat:
A SZERELEM SZÜLETÉSE – avagy a döntés: a harcos energiájú nyitány, amelyben a Sors látszólagos akadályai ellenére egy új kötelék születik meg. A felelősségvállalás és az isteni megmentés pillanata, amely elindít két életformát a sorsszerű úton.

A NÁSZ – avagy a Belső Harmónia: A lassú, bensőséges elmélkedés tétele. A fizikai távolság feletti diadal, ahol a két lélek a Tudatalatti Csendjében járja a szeretet legmélyebb, telepatikus útját, egyesülve abban.
A SZERELEM SZOLGÁLATÁBAN – avagy  Törések és Erősödés: Egy energikus, megpróbáltatásokkal teli tétel. Ahol a kötelék az önzetlenség tüzében edződik, és a segítségnyújtás és a szolgálat magasabb rendű törvénye által erősödik meg.

AZ ÖRÖK BÚCSÚ – avagy a Diadal: a végső, monumentális lezárás. Nem tragédia, hanem a Kiteljesedés és a Feltétlen Elengedés diadalmas tétele, melyben a szeretet tudatosítja saját örökkévalóságát a fizikai elválás ellenére is.
Ez a négy tétel bizonyítja: a zene képes hangot adni mindannak, amit a SZERELEMről szavakkal lehetetlen kifejezni!

Az első találkozás

Gergő és Del(f)inke – A hullámok felett és alatt

1. –  Gergő

Forrón sütött a nap azon a napon, amikor a kis Gergő meghalt.
Késő tavasz volt. Nem meghalásnak való nap volt, bár kérdéses, hogy melyik az nap? Létezik életünkben egyáltalán olyan nap, amelyről elmondhatjuk, miszerint: “ez egy igazi, meghalásra való nap”? Hát NEM!
Az ég odafent csodásan kék, amilyen csak májusban tud lenni. A tenger fövenyén, tekintettel a hideg vízre, még kevesen voltak. Leginkább a nap szerelmesei, akik fényfürdőzésre vágytak. Az aranyszínű homok puha volt és meleg, a tenger színe hívogatóan csillogó, gyönyörű türkiz színben tündökölt. Enyhe szél fújdogált, így aztán hébe-hóba fehér tarajocskák jelentek meg a pajkosan ugrabugráló hullámok tetején.
A kis Gergő unottan, kissé álmosan feküdt a fehér napozó lepedőn, amelyet halványkék kagylók rajzai díszítettek. Busa fejét az előrenyújtott lábaira támasztotta, és nagyokat pislogott, bele a napsugárba. Élvezte a homok melegségét, a tenger és a hullámok által a fövenyre sodort algák sós illatát. Hallgatta a sirályok kiáltását, amint figyelmeztetik egymást a tenger vizében néha-néha ezüstösen felvillanó halacskákra, mint lehetséges ebédre. Próbálta megérteni a beszédüket, de nem igazán sikerült.
Most veszem észre, még nem említettem hogy ki is az a Gergő.

A kis Gergő, egy fiatal golden retriever . Vagyis egy aranyszőrű, roppant aranyos,kb. féléves kis jószág. Emberi mértékkel mérve egy kb. 7 éves kisfiú fejlettségi szintjén van. Már egyáltalán nem kölyök, de még nem is felnőtt. Igazi félúton  van a kiskutya és a felnőtt között, gyorsan fejlődik, tele játékos energiával. Még mindig nagyon kiskutya-szerű a kinézete, és időnként még mindig botladozik egyet-kettőt a hirtelen mozdulatoknál, ami nagyon aranyossá teszi.

Gazdival jöttek ki a tengerpartra, hogy Gazdi egy kicsit még napoztassa a testét. Rövidesen útnak fognak indulni, mert Gazdit szólítja a kötelesség. De még mielőtt elindulnának, Gazdi még el akart tölteni egy lusta napfürdős délelőttöt a kedvenc partszakaszukon. Szeretett volna még utoljára egy jót játszani Gergővel. De persze a kiskutya ennek nem volt tudatában. Ő csak annyit tudott, hogy az ő világa a legnagyobb rendben van. Az idő szép, a poci teli, a játéka – a citromsárga frizbi itt van, de előtte még egyet lehet szundítani a kiadós reggelit megpihentetve. Mi kell ennél több?

Pillanatnyilag Gazdi nincs itt. Miután leterítette a napozó lepedőt, vette észre, hogy amikor a strandra jövet megálltak a kis kávézónál, a szék karfájára akasztva felejtette a fényképezőgépét. Aggodalommal telve visszasietett a kávézóhoz. Rászólt Gergőre:
– Várj meg itt kiskutyám, rögtön jövök! Csak a gépemért lépek vissza. Egy perc, és máris visszaértem. Addig maradj a lepedőn!

Gergő mint jólnevelt és többnyire szófogadó kiskutya a lepedőn maradt. Kíváncsian bámulta, hova megy Gazdi. Amikor látta, hogy csak a kávézóig  távolodik el, és ott szóba állt a csinos barista lánnyal, megnyugodott. Visszaejtette a fejét a két mellső lábára, és nyugodt félálomba merült. Ahogy csak a kiskutyák tudnak.

Gazdi ezalatt megköszönte Baristalánynak, hogy megtalálta az elhagyott  fényképezőgépet. Bár ez inkább a gyér forgalomnak volt betudható. Hiszen a kis terasz, tekintettel a szezonkezdési pangásra, jóformán üres volt. Látva, hogy Gergő nyugodtan szundikál a fehér, kagylómintás lepedőn, rendelt még egy kávét, helyet foglalt, és beszélgetni kezdett a teraszon lézengő és pihenő többi vendéggel.

Gergő arra riadt fel, hogy egy szivárványhártyájú szárnyakkal megáldott szitakötő szállt a nedves orrocskájára. Játékosan odakapott a jobb lábával, de a kis repülő bizgentyű sem volt rest, és vígan tovaröppent. És akkor a kiskutya észrevette amint néhány karnyújtásnyira tőle megmozdul a homok.
-Nicsak, milyen furcsa! – álmélkodott Gergő. Még ilyet sem pipáltam!

Egy aranyszőrű retriever és egy féléves kiskutya tipikus kíváncsiságával energiájával, felpattant, hogy megvizsgálja, mi a csuda lehet azzal a homokbuckával, hogy csak úgy megmozdult? Bár Gazdi intő szava, miszerint “maradj a lepedőn, mert mindjárt jövök”, még a fülében csengett, de a lába már pörgött a szaladásra. Győzött a kíváncsiság!

Közelebb somfordált a homokbuckához, és óvatosan megszagolta.
-Nini! Hiszen ez él! – vakkantotta Gergő. De mi a csuda lehet ez, hiszen még soha nem láttam ilyet?!
A mellső lábával óvatosan megbökte a buckát. Kemény volt. A homoknál keményebb, tömöttebb. És akkor a bucka egyik felén kibújt egy ráncos, rusnya fej, és mérges hangon megszólalt:
-Mit okvetetlenkedsz, te legényke?
A hang rekedt volt, és időtlennek tűnt.
-Te tudsz beszélni? – kérdezte Gergő.
-Hát már hogy a csudába ne tudnék, te oktondi kis majom! – válaszolt a homokbucka.
-Mi vagy te, ki vagy te? – kérdezte Gergő.
-Ej, nézzenek oda, de buta egy kiskutya vagy! Hát még soha nem láttál teknőst? Mégpedig nem is akármilyent, hanem cserepes teknőst!- kérdezte a homokbucka.
-Nem!- vakkantotta Gergő. – Még soha sem nem láttam, sem nem hallottam ilyent. Azt sem tudom, hogy mi fán terem.
-Nem a fán terem te kis butus!- mordult rá a teknős a kiskutyára. – Hanem a tengerben él, mint a vizek egyik legöregebb élőlénye. De azért itt a szárazföldön is el tudunk boldogulni, bár eléggé kínkeservesen, nem olyan fürgén és kecsesen mint a vízben.
-Te öreg vagy?- kérdezte Gergő megilletődve.
-Bizony hogy az vagyok- válaszolt a teknős. Mégpedig nagyon de nagyon öreg! Mondhatni, ősöreg.
-Akkor azt jelenti, hogy te egy bácsi vagy? – kíváncsiskodott a kiskutya.
-Hát így is mondhatjuk….- jött a válasz.
-És mit csinálsz a tengerben? – faggatózott tovább Gergő.
-Mit csinálok – mit csinálok? – berzenkedett a teknős. -Hát én ott élek a tengerben. Ott van az én otthonom. Ott van a családom, ott vannak a barátaim és a rokonaim.
-Most mész vissza hozzájuk? – kérdezte Gergő.
-Persze. – válaszolt a teknős. – Megyek, mert várnak.
-Előtte még nem akarsz velem játszani egy kicsit? – kérdezte sóvárogva Gergő.
-Mit játszanál? – válaszolt a teknős, mert nem akarta megsérteni egy visszautasítással a kiskutyát, hiszen látta, hogy még kölyök.
-Várj! -kiáltott fel Gergő. – Hozom a játékom. És meglátod, hogy milyen jól fogunk játszani!

Azzal a kiskutya visszaszaladt a napozó lepedőhöz, és a fogai közé kapta a citromsárga frizbijét. Boldogan odaügetett újdonsült cimborájához, és ledobta elejébe a frizbit.
-És ezzel hogy kell játszani? – kérdezte a teknős.
-Hát nem tudod? – csodálkozott Gergő. – Te eldobod jó messzire, és én utánaszaladok, megkeresem, és boldogan visszahozom neked. – mondta. -És ha ügyes vagyok, akkor még a levegőben elkapom!
-És mégis mivel dobom el, te kis oktondi? – kérdezte mosolyogva Teknősbácsi. Én nem vagyok ember, én csak egy vén teknős vagyok. A szárazföldön épp hogy vonszolom magam, de aztán látnád hogy miket tudok a vízben! Milyen méltóságteljesen tudok ott úszni!
-Nahát! – vakarta meg a fejét Gergő. -Hogy ez nekem hogy nem jutott eszembe….. Hiába, no! Akkor ezt csak Gazdival tudom játszani.- mondta bánatosan, és lefeküdt a teknőssel szemben. – De akkor még mesélj nekem az otthonodról- kérlelte.

És Teknősbácsi elkezdett mesélni neki a tenger csodálatos, ezerszínű vízalatti világáról. Mesélt a szivárvány színekben tündöklő korallokról, a zátonyokon megtelepedő különféle növényekről, amelyek víz alatti erdőket képeznek. Mesélt a víz alatti erdő lakóiról: a mogorva és verekedős murénáról, a vidám, tréfás kedvű bohóchalakról, a tarka pillangóhalakról, és a vicces papagájhalakról.

Közben az idő telt.
Gazdi a kávézó teraszáról oda-odapillantott a kiskutyájára. Onnan nem látta a teknőst, csak annyit, hogy Gergő a homokban hasal, és néha-néha a történet hatására vidáman csóválja a farkát. Így hát nyugodtan szürcsölgette a kávéját, rágyújtott egy újabb cigarettára, és tovább élvezte a felhőtlen beszélgetést a terasz néhány vendégével és főleg a barista lánnyal.

Gergőt pedig úgy elvarázsolta Teknősbácsi meséje a számára eleddig elképzelhetetlen világról, annyira belemerült a színesen előadott történetekbe és leírásokba, hogy észre sem vette, amikor egy-egy huncut, kósza kis hullám kiszaladt a fövenyre. Elérte a frizbit, és minden alkalommal egy picit bennebb sodorta a tenger felé.

Telt múlt az idő. Egyszer a teknős ezzel zárta a beszédét:
-Drága ifjú barátom! Hív a tenger! Hív az otthonom! Számomra ott van az igazi élet! Ott van a könnyű mozgás helye, ahol szabadon tudok úszva szállni minden irányba, akárcsak itt kint a madarak, odafönn a levegőben. Ott van az én mozgás szabadságom, ott van az én igazi, boldog életem! Várnak a finom, víz alatti legelők…. Isten veled ifjú barátom! És ha a sors is úgy akarja, még találkozunk!

-Isten veled Teknősbácsi! – vakkantotta utána bánatosan a kis Gergő, és lekonyultak a borzos fülei.
Azzal a teknős nehézkesen, de megindult a víz felé. Még néhány nehézkes lépés, miközben egy kígyózó nyomot hagyott a homokban, aztán elérte a vizet. Egy bátrabban kiszaladó hullám elkapta, megemelte, és amikor visszaindult a tengerbe, magával sodorta a teknőst is. Szempillantás alatt eltűnt a kiskutya látóteréből.

Gergő megrázta a bundáját, hogy kirázza belőle a belekerült homokszemeket. Picit bánkódott, hogy véget ért az öreg teknős meséje a számára ismeretlen világról, de hát nem lenne aranyszőrű retriever, ha nem térne vissza egykettőre a vidámsága. Iziben szét is nézett a parton, hogy kivel lehetne egy jót játszani, ki lenne hajlandó dobálni neki a frizbit?
Hát van ennél nagyszerűbb szórakozás?
De hova lett a citromsárga színű frizbi? Sehol nem látta….
Vajon erre járt valaki, és elvitte? Mert ő is szeretett volna játszani vele?
Dehát senki nem járt itt az utóbbi időben!
És amint izgatottan néz szerteszét, egyszer csak megpillantja bent a hullámokban fel-felbukkannó citromsárga frizbit.

Összeszorul a kiskutya kicsi szíve. Jaj Istenem! -gondolta, a legkedvesebb játékom! Azóta van meg nekem, mióta az eszemet tudom! Végigkísért engem egész gyerekkoromon. Jóban-rosszban velem volt! Mennyi boldog, vidám órát töltöttem a hajkurászásával! Mennyit ugrabugráltam érte, hogy még a levegőben elkapjam! És akkor most ez a gonosz tenger elragadná tőlem?

-Na nem! Ilyen nincs! – mondta – illetve vakkantotta elszántan a kiskutya, azzal beugratott a vízbe.
Merészen átszökkelt a felé közeledő hullámon. Át az elsőn, át a másodikon, és nagy nehezen a harmadikon is. De ez már nem is szökellés volt, sokkal inkább evickélés. Aztán elkezdett úszni arra, amerre az előbb még a frizbit látta felbukkanni egy hullám taraján.

A hullámok mikor a frizbit emelték a magasba, mikor pedig Gergőt. Ha netalán egyszerre voltak a hullám tetején, akkor látta a játékszerét, de amikor hullámvölgybe került, akkor bizony eltűnt szem elől.
A tengeri áramlat pedig csak húzta-húzta befelé a frizbit, és vele együtt a kiskutyát is. De minthogy a frizbi nem úszott, csak sodródott, Gergő pedig kutya lévén, nagyszerűen úszott, ha nehezen is, de csak utolérte a játékszerét.

Elkapta a szájával a frizbit. Örömében megcsóválta volna a farkát, de a vízben ez nem sikerült. Nagy nehezen megfordult a vízben, arra amerre a partot sejtette. Amikor egy nagyobb hullám ismét felemelte, megpillantotta a partot.

-Hűha! Anyám-apám, ne hagyj el! Mikor a csudában úsztam én befelé ilyen sokat? – tette fel magának a kérdést a kiskutya, de immár megszeppenve. Elkezdett kifelé evickélni….. De most már nehezen ment, hiszen a tengeri áramlat sodorta befelé, a nyílt tenger felé, másrészt pedig ott volt a szájában a frizbi, ami a rossz fejtartás miatt, nehezítette a légzést.

Evickélt-evickélt szegény kiskutyus. De már kezdett fáradni. És akkor megtörtént az első baj: egy hullám elkapta a frizbit, és kifordította Gergő szájából. A kutyus ijedten kapott utána, hogy ismét a fogai szorítsa kedvenc játékszerét. És akkor itta az első nagyobb korty tengervizet.
A kutya akaratlanul elkezdett köhögni. Ekkor még nem volt túl nagy a baj! És talán nem is lett volna, ha hagyja elúszni a frizbit, hadd menjen a most már egyre jobban háborgó tengeren oda, ahova az áramlatok sodorják.

De nem! Az emlékek és a ragaszkodás erősebb volt. Konokul ismét a frizbi után kapott nagyra tátott szájjal, hogy a fogaival megragadja a citromsárga játékszerét. És mit hozott a végzet?
Pont akkor jött egy nagy hullám, amely aztán teljes erejével a kis Gergő tátott szájába zúdult. Görcsös köhögési roham tört az elfáradt, kimerült kiskutyára….. És minél jobban köhögött, annál több sós tengervíz jutott a tüdejébe. Lábai görcsösen rángatózva kapálták a vizet, hátha homokos talajra lelnek, vagy bármire, amin meg tudnak stabilan állni, hogy kiköhöghesse a fojtogató vizet. De semmi……
A víz már nemcsak a tüdejét marta, hanem a szemét is! Mindene viszketett, remegett, fázott…..
Aztán az eszméletlen kín, egy adott ponton átment egy meleg, pihe-puha, mindent körülvevő bársonyos sötétségbe.

Többé nem volt sem hideg, sem meleg, sem viszketés, sem remegés, nem volt többé rángatózás, és nem volt fáradtság.
Csak a csend volt, a határtalan csend.
Aztán volt a lebegés a semmiben.

Egy röpke idő után, a bársonyos sötéten túl mintha megjelent volna egy csendes zene, amely egy halvány, viszont egyre erősödő, de mégis a szemnek kellemes fénybe volt csomagolva. Ez az ismeretlen hang, mintha a mélységből hívná. Mi ez?!? Ez a delfin-ének? A félelmet felváltja a furcsa, mindent elsöprő szeretet érzése.
És akkor a kiskutya, az ő szintjén megérezte, hogy neki ennyi volt, neki bevégeztetett….

2. – Del(f)inke

Eközben, ahol a kiskutya megfulladt, nem messze egy csodaszép delfin kislány úszkált a sekély, napsütötte vizekben.
Bár a tenger felszíne hullámzott, a felszín alatt csend és nyugalom uralkodott. A felszíni hullámok megtörték a melegen sütő nap fényét, és csodás, szemkápráztató fényjátékot rögtönöztek a víz alatti világra.

A tenger alatti világ egy csodálatos, rejtett birodalom, melynek szépsége és titokzatossága az emberi képzeletet is felülmúlja. A felszínen a napfény áttör a vízen, és ahogy a hullámok játékosan fodrozódnak, apró ezüstös szikrákat, vibráló fényjátékot vetítenek a mélység felé. Ez a táncoló fény hidat képez a levegő és a víz birodalma között, jelezve, hogy valami egészen különleges kezdődik ott, ahol a víz sötétkékbe fordul.

Ahogy a felszíni ragyogás halványul, a mélyben kibontakozik a tenger igazi ékessége: a korallerdő. Ezek az élő, sziklaszerű képződmények a tengeri élővilág barlanglakásai, vagy a nagyobbak már egyenesen a “felhőkarcolói”, melyek ezernyi színben pompáznak. A vörös, narancs, sárga, lila és kék árnyalataiban úszó korallok között láthatatlan ösvényeken hol cikáznak, hol csak lassan lebegnek a tenger lakói. Ezekben a labirintusokban milliónyi apró élet nyüzsög: színes halacskák tömkelege, néha egy-egy pulzáló, áttetsző medúza valóságos mozgó ékszerként úszkálnak a csendes áramlatokban. Aprócska, vakmerő lények, melyeknek mintázata és színe mintha egy festő palettájáról származna. Ők a korallerdő folytonos, szívverésszerű ritmusát adják.

És ebben a köztes térben, ahol fent a nap csillog, lent pedig a tengeri élővilág szüntelen csodája várja a felfedezést, ahol ott rejlik a tengeri mélység időtlen szépsége, ott lebegett Del(f)inke.
És kérdezed, hogy ki is Del(f)inke? Az (f) betűt nem ejtjük ki!

Hát ő egy roppant aranyos palackorrú delfin kislány. Del(f)inke most körülbelül 8 éves. Már nem egészen kicsi bébi, de még egyértelműen fiatal. Emberi vonatkozásban megfelel egy kb. 12 éves embergyerek korának. Ebben a korban a palackorrú delfinek általában már kezdenek önállóan vadászni, de még szorosan anyjuk és a csapattagok közelében maradnak, hogy tanuljanak és védve legyenek. Del(f)inke már közel 2,5 méter hosszú. A teste áramvonalas és karcsú, tökéletesen alkalmas a gyors úszásra.

Az oldala kékes-világosszürke, és a hasa piszkosfehér, vagy inkább nagyon világosszürke. A bőre bársonyos! A szája vonala felkunkorodik, ezért állandóan úgy tűnik, mintha Del(f)inke mosolyogna….
De tényleg sokat is mosolyog! Hiszen ő egy boldog kislány! Nagy családjával él együtt, járják a part menti vizeket. Most húszan barangolnak: a Del(f)inke anyukája, a nagynénjei, és a testvérei, unokatestvérei. Az egyik nagynéni – Szófia – vezeti a csapatot, amelyben többnyire delfin lányok vannak, de néhány kisfiú is járhat a csapattal. Ők mihelyt elérik az önállóságot, odahagyják a csapatot, és aztán fiú csapatokba tömörülve fogják járni a vizek nagyvilágát.

Del(f)inke imád ugrálni a hullámokon, versenyezni más fiatalokkal, és gyakorolni a halak becserkészését, ami gyakran vad, örömteli fröcsköléssel és bukfencezéssel jár. Nagyon kíváncsi természete van, és sokat tanul az anyjától és a csapattól.

Del(f)inke homlokán van egy különleges csillag alakú folt! Ez egy picit megkülönbözteti őt a többi delfintől. Az anyukája azt meséli, hogy azon a felejthetetlen, csodaszép teliholdas éjszakán mikor Del(f)inke megszületett, egy hullócsillag esett le a csillagos égből. Mikor az újszülött kislány az anyukája segítségével – aki az orrával bökdöste a felszín felé, hogy a babája megtegye az első önálló lélegzetvételét –  a hullócsillag pont felettük száguldott a tenger felé. És ez a meteorit, miközben elégett a felső légkörben, ennek a csodás, felvillanó fénye, megmaradt a drága kis delfin kislány homlokán! Igaz, nem igaz, én nem tudom…. De az biztos, hogy nagyon aranyos külsőt kölcsönöz a kislánynak, mintha csak egy apró kis korona lenne