Stage-MoonLight

1. rész

Stage-MoonLight

Dug

– Köszöntsétek a Stage színpadán a ma esti új fellépőnket! – mondja a bár tulaja a mikrofonba, mi meg felbotladozunk a színpadra. Úgy izzad a kezem, hogy attól félek, kicsúszik a kezemből a basszusgitárom. Ryan is szenved, látom, ahogy tördeli a dobverőit. Scott viszont… nos ő Scott. Megfogja a mikrofon, villant egy félmosolyt a bár félrészeg közönségének és odabiccent Budnak, aki úgy néz ki, mintha az egész keverőpultot akarná magára rántani.

Megköszörülöm a torkom, megtörlöm a tenyeremet a farmeromba és belecsapok a húrokba. Olyan hangerővel szeli át a gitár hangja a termet, hogy még a sarokban félig alvó részeg csávó is felkapja a fejét. Elmosolyodom. A gitárom végre fellélegezhet. A garázsba, ahol eddig próbáltunk csak fél gőzzel szólhatott, ha nem akartuk, hogy Ryan szülei kihajítsanak minket. De most… most semmi sem állhat az utunkba.

A második számnál Scott túl korán lép be, ami totál kizökkenti Budot a ritmusból. Ryan próbálja felvenni a ritmust és olyan tempót diktál, amit alig bírok követni. A gitár húrjai szinte pattanásig feszülnek az erőlködéstől.

A fél órás koncert végén, amikor elhal az utolsó hang is, úgy érzem magam, mintha meghódítottuk volna a világot. Az első igazi fellépés. Nem sulis koncert, nem a garázsban a szomszédok előtt. Hanem igazi, éjszakai, sötét klubos koncert. Az sem érdekel, hogy a hely majdnem üres. Az érdekel, hogy fent álltunk. Számomra ez már felért egy telt házas koncerttel.
– Ez állati jó volt – vigyorog rám Scott az énekes.
– Igen – vigyorgok én is, bár nem vagyok annyira meggyőzve, mint Scott.
Ryan nem szól semmit csak a dobverőket forgatja az ujjai között. Elrakom a gitárom a tokjába, amikor hallom, hogy a backstage ajtaja megnyikordul és belép rajta a tulaj.
– Végeztetek? – kérdezi egy poharat törölgetve.
– Igen – feleli Ryan a szokottnál csendesebb hangon. Rámeredek, mert nem értem mi történik. Bud épp akkor ejti le az erősítőt, ami belehasít a téglafallal körülvett helyiségbe.
– Tudjátok mi volt a legjobb a koncertetekben? – kérdezi Frank, mi meg vigyorogva összenézünk. Scott szája a füléig ér.
– Ugye megmondtam…
– Az, hogy vége lett. – feleli Frank. Scott arcára ráfagy a vigyor és szemmel láthatóan nem érti, mi történik. Bud halkan felhorkant a háttérben, mintha nem akarná elhinni, hogy nem voltunk zseniálisak. Ryan csak lesüti a szemét. Én meg ide oda kapkodom a fejem. Érzem, ahogy Frank figyel minket, aztán leereszti a kezében a poharat és sóhajt egy nagyot.
– A dobos siet… – Ryan felkapja a fejét.
– Te – mutat rám – úgy cibáltad azokat a húrokat, mintha pénzzel tartoznának neked – fordul felém, nekem meg tátva marad a szám.
– A billentyűs néha azt se tudta milyen hangszeren játszik – Bud már készülne, hogy kikérje magának, de Ryan egy pillantással helyreteszi.
– Te meg – fordul Scott felé – azt hiszed magadról, hogy már most rocksztár vagy…
– Jó voltam! – csattan fel Scott sértetten.
– A mikrofont se tudod úgy tartani, hogy érteni lehessen, mit kiabálsz..
– Akkor mi a fasznak hívott minket ide? – fakad ki Scott és a földhöz vágja a kabátját.
– Mert a haverod három hónapja minden átkozott nap idejárt könyörögni – fordul Ryan felé, aki lassan olyan kicsire húzza össze magát, hogy már-már megfordul a fejembe, hogy meg kellene védenem. Scott lassan Ryan felé fordul.
– Ezt nem is mondtad haver…
– Nem volt fontos – vonja meg a vállát csendben, aztán Frankre néz. – Akkor… ennyi volt? – kérdezi nagyon halkan. Frank nem válaszol csak meredten nézi Ryant. Nem értek az egészből semmit, de nagyon szeretnék eltűnni innen a francba végre.
– Kedden, hat óra – morogja végül.
– Mármint? – kérdezi Ryan értetlenkedve.
– Próba.
– Itt?
– Itt.

Bud hitetlenkedve felnevet és a levegőbe öklözz egyet.
– Akkor mégis csak jók voltunk – vigyorog
– Ne szaladjunk ennyire előre – morogja Frank miközben elindul kifelé, de az ajtóból még visszaszól. – Szarok voltatok… – Bud vihogása egy pillanat alatt elhal. – De nem reménytelenül. És hozzatok saját felszerelést. A klubét nem fogjátok kinyírni.