Levendulás
Levendulás
Az Újév első hetei épp úgy teltek, mint a legtöbb az elmúlt hónapokban, s években. Az éjszakái különösen.
Amikor Éva magára maradt a sötétben Karcagon, Ádám is a plafont bámulta Dombóváron… gyötrődtek szívükben, szenvedtek lelkükben. Egymástól távol.
Párnába sírt könnycseppek, elfojtott zokogás volt osztályrészük.
Eme éjszaka sem ígért megnyugvást, megváltást. Újabb nap csodától mentesen, varázspálca legyintése nélkül.
Az édes kislány békésen szuszogott az édesanyján. Éva lágyan simogatta a szőke hajat. Még utoljára belesuttogta a férfi nevét a csendbe és könnye végiggördült fáradt szeme sarkából az arcán.
Egy kutya nyújtózkodott és lustán átsétált a nappali sarkából a kanapéra. Komótosan felmászott és odakucorodott gazdája lábához. A férfi hallotta, ahogy gyermeke álmában köhint egyet az emeleti szobában. Aztán a távoli nőt képzelte maga elé és meghasadó szívvel rebegte: Éva… míg végül könnyeit nyelve ő is elszenderedett.
Ezen éjjel mégis másnak tetszett. Egy álombeli, mégis ismerős helyen sétált a nő. Érett volt, arca gondoktól és tapasztalatoktól terhelt. Fáradtságtól is százszorszép, elnyűttségében is gyönyörű. Levendulamező kesernyéje csapta meg pisze orrát. Különösen érezte magát e helyen. Sose látta, mégis jól tudta, hol van. Békésen húzta ujjbegyeit a virágokon és rég nem érzett felszabadultsággal, cél nélkül lépdelt a réten. Ha ott jár, ahol sejti, a völgyben megpillantja majd a férfit.
Ott volt. Ádám éppoly könnyedséggel vetette be magát az illatfelhős tájba, mint Éva a dombtetőn. Megpillantották egymást és – rohantak volna. Szaladni, azonnal egymás karjába ugrani! Ölelni és örökké el sem engedni! De csak lassan indultak meg. Ilyenkor Ádám torkában gombóc volt, Éva szíve vadul kalapált! A találkozást elsietni nem szabad. Jár az idő nekik.
Szó nélkül szorították meg egymást. A lány feje búbja épp a férfi álláig ért. Ezt szerették a legjobban. Tökéletesen illettek egymásba.
Soha nem csókkal kezdték találkozásaikat. Öleléssel. Bensőséges befogadással, a másik jelenlétének, valójának elfogadásával. Az arcok felfedezésével, mélyen egymásra nézéssel. Néma pillantásokkal. Majd ajkaik összeértek.
A csók megdöbbentően valóságosnak hatott. Erre Ádám csak legyintett, dehát ez egy álom! Az agy elhiteti, hogy megtörténik és szimulálhatja a fizikai érzékelést! Most azonban… szkeptikusan rázta a fejét… most valami más. Noha gyakran szoktak egymásról álmodni, ilyet nem éltek mégsem át.
– Itt vagy…? – kérdezte félve.
– Itt – felelte Éva.
– Álom lehetsz.
– Ne ébredjünk fel! – mosolygott a nő. Angyali volt, szívbe markoló.
Kéz a kézben jártak egyet és leheveredtek a fűben. A kék égbolton ráérősen legeltek a bárányfelhők, azokat bámulták gondtalanul e tökéletes percben.
Az álom nem oszlott. Ilyentájt már egy új történet jön, elkeveredik az álmodó egy lehetetlen helyre, érthetetlen történésbe, logikátlanul és csapongva jön a következő fejezet. Kivéve most. A szótlan heverés időtlennek hatott. Újabb és újabb felhők érkeztek, nevetgélve találtak ki nekik formákat. Ez olyan, mint egy teáscsésze! Amaz valami üregi nyúl!
S a fehérjükben nem csak a nap fénye tetszett át. Először nem is volt feltűnő, ki figyeli ugyan az ilyesmit?
Vetítővászon-szerűen emlékképek peregtek az égen. Közös emlékek. Kevés, igaz, de az övéik. Ott egy éjszaka Győrben, egy elhagyatott játszótéren, amott egy csók az esőben a Vásárcsarnoknál, buja bújás a hátsó ülésen. Évtizedek, elvesztegetve. Szerte foszlanak, akár az égi jelenségek.
– Az egyetlen éjszakánk – suttogta Ádám szomorúan, meglátva a következőt.
– Olyan ostoba voltam – felelte Éva.
– Fiatal voltál és megrémítettelek.
– Felpofoznám magam.
– Imádom a harcias Évát!
– De nem lehet visszamenni.
– Álomban vagyunk… téren és időn kívül. Üzenjünk! – vetette fel Ádám.
– Azt’ hogyan?
– Tudom is én! Írjunk egy levelet magunknak a múltba! Sose érezted azt a valóságban, hogy ez vagy az már megtörtént álmodban?
– Volt már, de könyörgöm…!
– Nézd! – mutatott a közelre Ádám. Egy asztal tűnt fel, szék, írólapok.
– Hogy lehet ez? – Éva pislogott.
– Álomban vagyunk és mi alakítjuk! – mosolygott. Felkelt, felsegítette a nőt és odasétáltak. – Írod, vagy írjam én?
– Írd te… – mosolygott Éva – szeretem a kezed nézni.
– Mondd, hogy mi legyen benne! Mit üzenünk magunknak?
Kedves Éva és Ádám!
Ha levelünk jókor talál Titeket, ezt épp azután veszitek kézbe, hogy felébredtetek első közös éjszakátok után.
– El fogják hinni? – kérdezte Éva.
– Ez csak álom! Játsszuk a játékot!
– Jó! Akkor játsszuk!
Semmivel nem tudjuk bizonyítani, hogy amit most olvastok, igaz és valódi.
Az időn át üzenünk Nektek, múltbéli önmagunknak hét évvel későbbről. Hét szűk esztendő múltán. Remélve, hét bő esztendő következik.
Ó, én kis Évám! Emlékeimben örökké olyannak látlak, mint azon az éjszakán! Lángoló tűzoszlopnak, fény a sötétben! Ragyogó ékkőnek!
Szavainkat először Ádámhoz intézzük. Nézz most arra a lányra! Oly törékeny, oly tökéletes és mégis sebezhető! Légy vele türelmes, hallgasd meg őt, figyelj rá nagyon, lesd minden sóhaját! Oly kincs a világodban, amihez foghatót többé nem lelsz majd! Szereted őt és még magad sem érted, valójában mennyire! Becsüld meg és hordozd a tenyereden! Arra figyelj: úgy szeresd, ahogy neki jó! Ahogy ő szeretné! Mert most, amilyen vagy, az letaglózza és megbéklyózza őt!
Éva, nézz most arra a fiúra! Az érzés ott lappang benned és megrémít Téged! Kérlek, Éva, ne félj tőle! Adj neki esélyt és bízz benne! Nyílj meg neki és beszélj hozzá sokat! Meg fog érteni és meg fog változni Érted! Légy vele mindig őszinte és ne lökd el magadtól! Engedd, hogy szeressen, ahogy tud és terelgesd, mutass neki utat a szívedhez!
Drága Éva és Ádám! Ahonnét mi jövünk, ott egy nyomorúságos jövő vár rátok. Talán most ültök az ágy szélén és hitetlenkedve olvassátok e sorokat. Mi fájó szívvel, könnyes szemmel vetjük papírra mindezt a hiábavalóságnak. Rossz döntéseink rabjai vagyunk olyan életeket élve, amik kívülről irigylésre méltók ugyan, de belül felemésztenek minket.
Mi elengedtük egymást. Véget ért méltatlanul, lezáratlanul még azelőtt, hogy igazán elkezdődött volna. Tátongó seb maradt a szívünkben, olthatatlan szomj, csillapíthatatlan éhség. Lopott percek maradtunk egymásnak, egypár titkos üzenet, vagy suttogó telefonhívás – majd visszatérünk a rideg valóságba egy férfi mellé, akit nem szeret Éva és egy nő mellé, akit nem szeret Ádám. Örökké a lebukás veszélyével rettegésben, s a múlhatatlan szerelemmel egymás iránt.
Tegyétek meg első közös lépéseiteket! Türelemmel és megértéssel! A szerelem ott van már most is a szívetekben! Óh, bár átadhatnánk az emlékeinket! De meglehet, összeroppannátok e fájdalom alatt – hiszen Ti nem edződtetek meg sok év nélkülözésben, a hiány minden nap rátok törő vihara nem cserepesítette még meg lelketeket pusztasággá!
Fogjátok egymás kezét és el ne engedjétek! Ketten lehettek a Világ ellen! Talán botladozva, olykor nehézségekkel, küzdelemmel – de együtt!
Ádám! Bármi van most: nem számít! Éva: bárki bármit mond, nem számít! Vállaljátok egymást bátran, kézen fogva, Isten és ember előtt!
Sokat kockáztatunk azzal, hogy ezt megírjuk Nektek. Talán egy más emberként ébredünk fel, talán ugyanazként. Az életünk folytatódhat fekete-fehér filmként, s folytatódhat cukormázas tündérmese-szerűen!
Vigyázzatok egymásra és ha Éva bízik, Ádám pedig türelmes, megkapjátok az egész Világot! Éljétek meg minden percét, amit mi nem tehettünk! Legyen sok-sok közös élményetek! Fürdőzzetek a naplementében, táncoljatok sokat, amikor csak lehet! És szeretkezzetek nagyon sokszor! Fiatalok vagytok és most hozzátok ki az életből a legtöbbet! Most éltek és most örüljetek, hogy szép a nyár!
…mert ha nem teszitek, oda juttok, ahol mi vagyunk. Emléktöredékekbe kapaszkodunk és minden éjjel álomba sírjuk magunkat. Rabok a saját életünkben egy nárcisztikus férj és egy rideg feleség mellett.
Elmondhatatlan. Szavakkal kifejezhetetlen az az üresség, ami minket átjár nap mint nap.
Talán… talán egy napon rájöttök majd, hogy mégsem egymást akarjátok. Talán mi is rájöttünk volna, ha együtt maradunk. Így azonban örökké egy be nem váltott csekk, egy ki nem pörgetett kocka, egy fel nem vett lottónyeremény maradtunk egymásnak. És megöl minket a vágyakozás arra az életre, aminek Ti most a kapujában álltok. Bátran és egymásban bízva lépjetek be rajta! Vissza se nézve!
Ádám! Bízd Magad Évára! Nála életre valóbb lányt akkor se találsz, ha százszor éled le az életet! Tedd, amit csak kíván és az lesz a boldogságod!
Éva! Ez a mamlasz bomlik érted és most még esetlen, most még szeleburdi… mégis olyan férfi, akit nagyon tudsz majd szeretni.
Mi most búcsút veszünk Tőletek! E levél vagy megérkezik, vagy nem. Sokat, nagyon sokat kockáztatunk vele – mi van, ha mégis működik? Ki mellett ébredünk és milyen életben?
Édes Évám! Bárhol leszek ébredéskor, Téged foglak keresni! Mindig Téged kereslek! Minden percben Téged látlak és úgy is az életem része vagy, hogy hajóink már idegen kikötőkben horgonyoznak!
Ádám, szedd össze magad! A leggyönyörűbb lány ül most melletted, légy hozzá és légy rá méltó!
Szeretettel, véget nem érő szerelemmel örökké és az időn túl,
Éva és Ádám
2026
– Megint sikerült megríkatnod – szipogott Éva.
– Azt hittem, elfogytak a könnyeim – törölgette szemét Ádám.
– Hajnalodik, szerelmem.
– Ezzel mi legyen? – mutatott a levélre.
Felelni sem kellett rá. Egy szellő felkapta a papírt, megsergette a rét fölött és az égbe repítette. Követték szemükkel, míg el nem tűnt a láthatáron. A férfi és a nő, arcukon oly sok év terhével, egymáshoz fordult.
– Érzem, hogy ébredni fogunk – mondta Ádám.
– Megkeresel? – Éva úgy érezte, ez az utolsó percük együtt.
– Bárhol leszel – rebegte a férfi.
– Életem Szerelme…
Ajkaik összeértek. Csókjuk édes volt. Émelyítő. Vággyal, de fájdalommal is tele. Forrón fonódtak a nyelveik egymásba. A világ homályba fordult. S felolvadt a pirkadatban.
Éva kinyitotta a szemét. Szíve zakatolt, akár egy gőzmozdony. Zavarodott volt kusza emlékektől. Az ágy és a szoba egyszerre volt ismerős és idegen. Karikagyűrű volt az ujján és felidézte, amint Isten előtt kijelentette valakinek, szerelemből megy feleségül.
Hajnalban Ádám is felébredt, homloka verítékben úszott. Csatalóként fújtatott. A sötétben keresni kezdte párját. Keze egy ismerős kézre lelt. Megszorította.
Vége (?)
Kapcsolódó novellák
RomantikusEgy párkapcsolat koránt sem egyszerű, hiszen minden egyes nap jóformán keményen próbára tesz mind a két ember hozzáállását; így van ezzel Derkovits és gyönyörű barátnője is, akik szinte egyik pillanatról a másikra döbbennek rá, hogy kapcsolatukat jó volna átgondoltan átértékelni, és megvitatni. A felszín alatti összefüggésekre hamar fény derül...
RomantikusAnna keresztfiaival Mátéval és Márkkal egy hosszú hétvégét tölt el egy hegyvidéki bájos panzióban. Már a megérkezésükkor zűrös helyzetbe kerülnek a fiúk, amikor hógolyózás közben eltalálnak véletlenül egy mogorva fickót. A bonyodalom tovább folytatódik a sípályán.
A novella negyedik részében fény derül az András életét beárnyékoló tragédia előző életeken átívelő motívumaira.
RomantikusMa éjjel a szokásosnál is nehezebben jött az álom a szemére. Az ágyából figyelte, amint a szellő, különleges táncot lejt a vén platán lombjai között. A szél a szemnek láthatatlan, de attól még, csak teszi a dolgát. Lehet úgy, hogy olykor megfeszülve elválaszt egymástól, máskor meg észrevétlen összeköt. Ilyen képessége is van.
RomantikusAnna épp szerelmi csalódását próbálja a tengerparton kiheverni, ami lassanként sikerül is neki. A tenger szépsége kezdi visszaadni életkedvét, már az egyedüllétet is élvezi egészen addig, míg szomszédjában lévő házba egy jóképű idegen be nem költözik
RomantikusEgy történet egy elengedett szerelemről, ami egy életen át rabságban tartotta a szereplőit. Vágyott egy nehezen elérhető, ritka kincs után. Éveket töltött a megszerzésének kidolgozásával. Minden estéjét ezzel töltötte. Terveket szőtt, elképzelte, gondolatban meg is cselekedte.
Szólj hozzá, mondd el te is a vélményed