Kedves doktor knauba

Szavak száma:984

Hozzászólások0

Olvasási idő:5 perc

Értékelés

0,0

Kedves doktor knauba

~ A kifejezetten érzékeny lelkületű emberek olykor még egy jelentéktelennek látszó életeseményt sem képesek igazán feldolgozni magukban. ~

1. Az Álmok városa

A férfi, amint kiszállt a teherautóból, egy karlendítéssel megköszönte a fuvart és becsapta az ajtót. A jármű tovahaladt, ő pedig a város felé kémlelve egy ideig még álldogált az út szélén. Úgy tíz kilométerre lehetett az Álmok-városától, amelyre régebb valamiféle örömforrásként tekintett, mert a napestig tartó jövés-menésben a lehetőségek határtalanságát képzelte el, de az idők során azonban már csupán a beteljesületlen álmok világát vélte meglátni benne. Kemény, ütemes léptekkel hamar felvette a gyaloglás ritmusát, de gondolatai a múltban ragadva kegyetlen súllyal nehezedtek rá.

Vidéken nőtt fel, egy csendesnek, békésnek megítélt környezetben, de egész kiskorától fogva mindig annyira egyedül érezte magát, hogy folyton a nyüzsgés, a sokaság felé kívánkozott, hogy minél mélyebben elvegyüljön – vagy talán elmerüljön – az emberek között. Az álmai, vágyai nagyrészt abban rejlettek, hogy talán a sok ember közül hátha akadna valaki, aki végre megértené. De nemcsak kifejezetten párkapcsolati értelemben, hanem úgy általánosságban. Amiként az ének is mondja, „Mindenki egyetért velem, de engem nem ért senki sem.” És talán épp evégett is kényszerült annyira hosszú időre és annyira távol kerülni a szülőfalujától… És még ettől az „Álmok-városától” is.

Az Álmok-városa ugyanis mindenkinek helyet ad. Mindenféle embert kész befogadni. Műveltet, műveletlent, gazdagot, szegényt, sikerest, lerobbantat… de ha valakinek a sorskereke netalán rossz irányba fordul, azt képes annyira magába zárni, vagy annyira elrejteni, hogy az – amint mondani szokás – még napvilágot sem lát. A nagy reményei ugyan már régóta alábbhagytak, sőt, szét is foszlottak, de egy halvány reménysugár támogatásával próbálta önmagának beszuggerálni azt, hogy készen áll az újabb befogadásra. Viszont egész őszintén megvallva azért némi félelmek gyötörték a sorskerekének az irányváltásaitól. Vagyis az azt követő változásoktól, mert igenis, szeretné látni a napvilágot, amelyet az elmúlt esztendőkben csak különféle részidőnként láthatott.

Doktor Telczer ugyan nem ajánlotta az Álmok-városát és a nagyobb társaságokkal való kapcsolatokat sem, mert egy olyan különleges alkatként ítélte meg, aki lépten-nyomon magához vonzza a negatívumokat, hajlamos rossz társaságokba keveredni, ahol aztán végtelen naivitása és befolyásolhatósága folytán szó szerint áldozattá válik. Az egyszerűen működő elméjével ezt „született balekként” értelmezte és nemtetszését ki is nyilvánította, mire aztán Doktor Telczer némi finomkodással úgy fogalmazott, hogy ennek ellenére egy olyan különleges tehetséggel is rendelkezik, amely folytán mesterien képes álcázni minden hátrányos tulajdonságait. Ez azonban nem hatott újdonságként, mert tisztában volt azzal, hogy mire képes… Viszont, hogy mire nem… Hát azzal még gondok voltak. Főképp a párkapcsolati problémák jelentettek nagyobb nehézségeket. Ahol tagadhatatlanul érezte, hogy tényleg nagyon nincsenek rendben a dolgok. De mint bárki más, hát saját maga is jól tudta e problémájának a legmélyebb okát. Amit persze az orvosok, pszichiáterek még nem tudtak megfejteni.

Figyelemreméltó memóriája révén tökéletesen visszaemlékezett a sérülésének időpontjára. És az azt követő időkre… Ha akkor nem bántak volna úgy el vele!… Jobban mondva azzal a szegény ártatlan kislánnyal!!! Akitől annyira brutálisan megfosztották, hogy képtelen volt feldolgozni a történteket és… és ebből kifolyólag még a mai napig sem tudott egy tartós párkapcsolatot kialakítani. Doktor Telczer szerint mindezt nap mint nap magába táplálva, mintegy önvigasztalásaként beszuggerálja, hogy ezáltal tudjon kimenekülni egy tartós együttlétből. Mert hát minden baj abban rejlik, hogy nem akarja felvállalni, elkötelezni magát egy párkapcsolatban. Pedig ez nem igaz! Holtbiztos abban, hogy annak idején, amikor Nórának ígéretet tett… Szent ígéretet, hogy szeretettel gondoskodni fog a kislányáról… Nevelni, óvni fogja minden bajtól… Akkor minden egész másként alakult volna, ha a hatóságok nem veszik gondjaikba azt a drága szép kislányt. Ki tudja, hová került? Melyik árvaházba? De hát hiába! Csaknem tizenöt év telt el azóta… És hogy ennyi idő elteltével is miért képtelen elengedni, azt csak ő maga tudja pontosan. Meglehet, hogy doktor Telczer egy eléggé befutott pszichiáter, viszont neki még csak fingja sincs ebben a tekintetben…

Kitartó gyaloglása során a várost már annyira megközelítette, hogy a magas gabonatárház épületének apró ablakain tagadhatatlanul észlelhette az idő múlását. A csaknem monumentálisnak látszó épület még úgy-ahogy hősiesen állta a sarat, de betöredezett ablakai a használhatatlanságáról tanúskodtak. Bizony sok idő telt el azóta, hogy utoljára látta. A vonatok sem nagyon füttyögtettek körülötte, mint régebb. Az állomás is eléggé kihaltnak látszott. A peron elhanyagoltsága, elmosódottsága is a vasúti forgalom háttérbe szorultságára utalt. Megállapította, hogy a stoppolást és gyaloglást egybekötve hamarabb ért, mintha vonattal indult volna el. Ezért nem támogatta a vonatozást Gyafi bácsi! Ő ugyanis mindig előre látja az események kimenetelét. Bárcsak az ő dolgait illetően is bebizonyosodnának a (szent) szavai!

Persze, ebben hinni is kellene! Viszont annak ellenére, hogy a hit dolgában eléggé alapos kioktatásban részesült… Legalábbis próbálkoztak kioktatni, de valamilyen titokzatos belső érzés folytán mégis különféle komplikációk, bonyodalmak villogtak az agyában, amelyek hatására képtelen volt elképzelni azt, hogy ott, azok az Álmok-városabeli ismeretlen testvérei majd „engem – pont engem fognak tárt karokkal várni”?! Pusztán csak azért, mert Gyafi bácsi egy meglehetősen hosszú litániát írt le nekik az élettörténetéről. De hát – amint még a Törpe Kázmér is folyton emlegette –, hogy „Bízni kell az Úrban! Mert Ő az, aki a dolgainkat egyengeti, amikor erőtlenek vagyunk!” Szorongását aztán még az is növelte, hogy fogalma sem volt, merre keresse azt a bizonyos Kert utcát.

Beérve a városba, először az Ismeretlen Katona szobrát kereste meg, mert tájékozódási pontként azt emlegették, hogy attól balra kell térni, majd a harmadik… vagy talán a negyedik… annyira pontosan már nem emlékezett, de valamelyik közelben lévő utcán kellett volna betérni…

Hát, ami azt illeti, be is tért a harmadik utcán, aztán negyedik utcán is… majd mintegy végső megoldáshoz folyamodva az ötödiken is és annak ellenére, hogy a hatodik utca az Ismeretlen Katona szobrától már nagyon messzire esett, hát még ott is szerencsét próbált. Csak nem épp sikeresen, mert az évek múlása során a város annyira átformálódott, hogy képtelen volt kiigazodni. Pedig próbált útba igazítást is kérni, de akiket megkérdezett, azok közül senki nem hallott a Kert utcáról. Ha pedig a Keresztényi Üdvösség Gyülekezetének épületét próbálta szóba hozni, majdnem úgy néztek rá, mintha a Holdra kért volna egy vonatjegyet.

Olvasások száma: 19

Tetszik az az írás? Értékeld csillagokkal.

0,0/5 0