Naplókba rejtett igazság – 5. fejezet

Naplókba rejtett igazság
Szavak száma:660
Hozzászólások0
Olvasási idő:4 perc
Értékelés
0,0

Naplókba rejtett igazság – 5. fejezet

Szabina

— Egyébként Bakáts Szabina vagyok! — nyújtotta a kezét Guszti felé a lány. — Örökbefogadott gyerekként nőttem fel, és a vér szerinti anyámról csupán annyit tudok, hogy Ágnesnek hívták, és valamikor úgy huszonnégy évvel ezelőtt a hasában ennél a háznál hordott ki engemet.
— Huszonnégy éve… Hisz’ én akkor csak hatéves voltam! — ámuldozott Guszti a múlt emlékeibe meredten, de csupán némi halvány emlékfoszlányok közt volt képes válogatni.
— És? — kémlelt bele kutatóan a fiú szemébe Szabina. — Rémlik valami?
— Hát… — vonta meg a vállát Guszti. — Igen, rémlik. Viszont…
— Viszont? — támadt rá felélénkülten a lány. — Viszont mi?

Guszti ezúttal már szeretetteljesen átfogta a lány vállát, és a lehető legkiemeltebb udvariassággal és finomsággal a bejárat felé terelte.
— Gyere! Végül is szeretném ellensúlyozni az előbbi modortalanságomat, és minden erőmet összeszedve megpróbállak kisegíteni!
— Valóban? — nézett végtelenül hálásan a fiú szemébe a lány, és kétségen kívül elfogadta a meghívást.

A házba belépve azonban Guszti kissé elrestellte magát, mert az örökségének vizsgálódása folytán csaknem teljesen felforgatott minden mozgatható apróságot, és a sok kacattól alig tudtak lépkedni.
— Én ugyan csak halványan emlékszem vissza arra a lányra… — kezdett bele, miután végül sikerült a régi díványon elhelyezkedniük.
— Igazán? — kérdezte örömteljes felhevültséggel Szabina.
— Igen… — bólogatott Guszti. — Olykor még felügyelt is ránk! Hiszen valami dajkaféle volt!
— Ó, Istenem! Még dajkátok is volt! — ingatta meg a fejét elmélázva a lány, miközben könnyek futottak a szemébe, majd aztán egy nem várt, nyomra vezetőbbnek vélt kérdéssel bombázta meg Gusztit.
— És a testvéred? Ha idősebb nálad, akkor bizonyára jobban visszaemlékszik!
— Ó, a nővérem… — tett egy enyhe, elsöprő mozdulatot a kezével Guszti. — Valójában nem róla beszéltem, hanem egy gyerekkori barátomról, akivel hét éves korunkig sülve-főve együtt voltunk, mert apánk legjobb barátjának a fia volt. Szandernek hívják, de már nagyon régóta nem találkoztam vele.
— És a nővéred? — tárta szét a kezét Szabina. — Bizonyára ismerhette az anyámat!
— Ismerte. Persze, hogy ismerte, viszont nem sokat tudok a hollétéről. Vele sem találkoztam már rég. De… a tőle származó információk nem sokat jelentenének, mert az igazat megvallva nem teljesen épeszű.

Aztán, mivel Guszti nem szerette volna még el-kedvetlenebbnek látni a lányt, hát nyomban fordított is egyet a lapon.
— Viszont a múlt felbolygatására maradt még egy másik megoldás is! — jelentette ki felélénkülten, és előkotorászta az anyja naplóját, majd meglengette a kezében a lány előtt.
— Talán épp ebből sikerül kihámozni a valóságot?
— Ez mi? — meredt a bőrkötéses füzetre Szabina.
— Anyám naplója.
— Igen? — kérdezte némi tartózkodással a lány. — És csak úgy bele szabad nézni?
— Azt hiszem, igen, mert már meghalt — jelentette ki kurtán Guszti, majd utólagosan csak úgy hozzátette. — Épp tegnap volt a temetése.

Erre a végtelenül száraznak tűnő kijelentésre a lány úgy megrökönyödött, hogy Guszti már azt hitte, hogy szoborrá vált.
— Óóóh… — nyögött fel Szabina, és hirtelen felállt a díványról. — Hát nem is tudom… Azt hiszem, nem kellene most épp itt alkalmatlankodnom!
— Semmi baj! — hangzott csaknem érzelemmentesen. — Amúgy sem túloztuk el egymás közt a szülő-gyermek szeretetet!
— Ezt hogy értsem? — vonta össze a szemöldökét a lány. — Nem voltatok jó viszonyban?
— Hát… Apám halála után annyira megváltozott minden, hogy tizenhat éves koromban leléptem a családi háztól.
— Aaah! Ez elég szörnyű! — borzadt el kissé a lány. — És hová mentél? Hogyan éltél?
— Ez talán még bonyodalmasabb történet.
— Na, persze! Hiszen semmiképpen sem szeretnélek faggatni az életed felől! Sőt! Azt hiszem, jobb lesz, ha majd később kereslek fel — zúdított egy tapintatos szóáradatot Gusztira a lány, de az újból meglengette a bőrkötéses füzetet a kezében.
— Nyugodtan visszatérhetünk a lényegre, mert semmiképpen sem zavarsz!
— Hát nem is tudom… Annyira restellem… — bizonytalankodott továbbra is a lány.
— Gyere! Ülj csak vissza! — húzta vissza finoman a lányt a díványra. — A tegnap már belenéztem, és létezhetetlen, hogy ne kapnánk benne kellő információt! Bár arra következtetek, hogy csakis azokat az eseményeket jegyezte fel, amelyek többnyire személyesen érintették. De hát Ágnes közel egy évig nálunk lakott!
— Hát akkor reménykedjünk abban, hogy találunk benne némi információt! — adta be végül a derekát Szabina.
— Itt is van ni egy időpont! — mutatott egy dátumra Guszti, miközben a fejüket összedugva mindketten böngészni kezdték a szép kerek betűs kézírást.

Tetszik az az írás? Értékeld csillagokkal.
0,0/5 0

Szólj hozzá, mondd el te is a vélményed

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük