Atlasz törvénye 2.rész

Atlasz törvénye 2.rész
Az iroda üvegajtóján ugyanaz a kép volt, mint a szórólapon, csak nagyobb méretben. Noa egy pillanatig farkasszemet nézett a szőke csajjal, aki a képen vigyorgott hibátlan fogsorral, csillogó kék szemekkel. Azután belépett. Üres váróterem, jellegtelen, olcsó műanyag székekkel. Egy automata recepciós szögletesen árválkodott az egyetlen befelé vezető ajtó mellett. Noa csak rápillantott, már látta: egyetlen LED sem világít rajta. A gép nem fog segíteni. Egy dohányzóasztal, néhány pár napos újság. A fehér falon egy kép: nagy méretben egy ZX 104 rotor. Régi gép, de jól mutatott a szárnyakkal és a négy hajtóművel.
Noa az asztalra dobta a szórólapot, az ajtóhoz lépett, hármat koppantott rajta, és már-már nyitott is befelé.
A csaj odabent meg sem közelítette a plakát szőkeségét. Szemüveges volt, rövid barna hajú, és még így, az íróasztal mögött ülve is látszott, hogy van rajta vagy harminc kiló plusz. De legalább mosolygott – hogy őszintén-e, hát biztos nem. Begyakorolt, rosszul begyakorolt mosoly. Kissé kihúzta magát ültében, és széles mozdulattal mutatott az asztala előtti székre.
– Foglaljon helyet… Mr…
– Noa. Noa Win.
A nő egy tabletre gyorsan felfirkantotta a nevét.
– Nincs nagy tolongás – Noa próbált kényelmesen elhelyezkedni a műanyag székben. Ez sem volt különb, mint a váróban lévők.
– Dolores vagyok.
Ahogy jobban megnézte, Noa már látta a fiatalító krémek által retusált ráncokat az arcán. Küzdelem az idővel. Persze veszíteni fog, mint ahogy mindenki veszít egy idő után.
– Mint tudja, pilótákat keresünk – Dolores nem vesztegette az idejét tiszteletkörökre. – Kevés embernek van képesítése mélyűrhajókra ezen a bolygón.
Noa értett a célzásból. Előhalászta a nadrágzsebéből a jogosítványát. Három plasztikkártya, köztük a sárga-piros naszád osztályú. Dolores, ha meglepődött is, nem mutatta. A legtöbben nem nagyon hitték el Noa besorolását. Legtöbbször magyarázni kellett, hogy kölyökkora óta repül. Dolores átvette a kártyákat.
– Huszonnégy éves – egy pillanatra a fiú arcára pillantott. – Most mondom, a mi profilunk talán nem egy fiatalembernek való. Nem akarom elriasztani, de a munka elég unalmas és magányos.
– Viszont jól fizet.
Dolores bizonytalanul bólintott Noa megjegyzésére.
– Futárhajók. Posta, ellátmány. A flottával van szerződésünk. Gyakorlatilag a világ végére kell csomagokat kézbesíteni. Hosszú utak. És néha a célállomás sem ott van, ahol várná az ember.
– Azt hittem, ezt a saját hivatásos állományukkal intézik.
– Igen, eddig valóban így volt. Most viszont kiszervezik külsősöknek – miközben beszél, Dolores egy teleírt papírlapot húzott elő egy fiókból. – Gondolom, megérti, titoktartási szerződés. Ha megfelel az orvosin, a jövő héten akár kezdhet is.
Noa a képre gondolt kint a váróban.
– Egy ZX-en.
– Régi gépeink vannak, de megbízhatóak – Doloresen most már egyértelműen látszott, nem akarja elszalasztani a fiút.
Meg lehetnek szorulva, gondolta Noa, miközben aláírta a szerződést.
A főpilóta vizsgáztatta gyorsan. Mikor látta, hogy Noa tényleg ismeri a ZX-eket, odébb is állt. Az orvosi sem volt egy nagy szám; a dokit is a cég fizette, persze hogy rendben talált mindent.
Az orbitálison a céges dokkban három ZX is állt. Amit megkapott, nem is volt olyan leharcolt; repült már sokkal rosszabb kinézetű vassal is. Miközben pakolták a rakteret, egy repülésirányító a kezébe nyomta a szolgálati tabletet, rajta a repülési tervvel, a belépési kódokkal.
– Futárcsomag Atlasra – a kitűzője szerint Bobnak hívták a fickót, nem bratyizott sokat. – Azután az Oktogon, onnan pedig a negyedik flotta zászlóshajója, a Büszkeség. Ez lesz a neheze, mert nem tudjuk pontosan, hol van, csak úgy nagyjából. Figyelje majd a bójákat és a flottacsatornát!
A szerelősrácok kicsit normálisabbak voltak: megmutatták az extratartályokat, meg felpakolták a hűtőt kajával.
– Annyira nem leszel megpakolva. Ezek a járatok inkább olyan cuccokat meg adatokat visznek, ami túl diszkrét az átjátszóadóknak, vagy túl nagyméretű adatcsomag. Megéri inkább merevlemezeken küldeni.
Egy nagyméretű, ütésbiztos ládát is feltolt egy minitargonca.
– Valamilyen alkatrész, az az Atlasra megy – intett oda Bob. – A kikötőben már várni fognak.
Mikor a lift kiemelte a gépet, Noa már otthonosan érezte magát a pilótafülkében. Azután a mágneses karmok leváltak, a manőverező fúvókák apró sugárfröccsökkel eltávolították a ZX-et az orbitális platójáról. A repülésirányító még egyszer jó utat kívánt. Az egyik monitoron megjelent a rendszerből kivezető, engedélyezett útvonal. És Noa végre úgy érezte, ismét szabad. Három hónap kényszerpihenő egy pilótának maga az örökkévalóság. Mások függőségnek nevezték volna, Noa csak annyit mondott erre: imádja a repülést és az űrt.
Atlasnak nem volt magaspályás űrdokkja. Az ide érkező hajóknak le kellett szállniuk a bolygó egyetlen repülőterére – már amelyik le tudott. A nagy teherhajóknak ez eleve lehetetlen feladat lett volna, nekik maradtak a transzportsiklók.
A ZX azonban kis gépnek számított. A reptér keramitbeton síkság hővédő pajzsokkal, nagy teleszkópok és néhány kisebb csarnok. Meg a távolban a csupa üveg, csupa króm váró azoknak, akiknek elég pénzük volt utazgatni a nagyvilágban.
Noát egy homoksárga katonai dzsip várta néhány laza terepruhás bakával. Átvették a lezárt ládát, aláírták a tableten a nyilatkozatot, és voltak annyira lazák, hogy bevitték Noát az utasváróban lévő bárig.
– Valami belpolitikai szar – mondta a tizedes, amikor Noa rákérdezett, miért ilyen kihalt itt most minden. – A flottának nincs köze hozzá.
A bár tök üres volt, unott pincér tette Noa elé a sört. A fiú szemezett egy szendviccsel a pultban, de azután meggondolta magát: volt már rossz tapasztalata más rendszerek helyi ételeivel. A sör az viszont sör, azt csak nem rontják el.
A bár fölött a képfalon valami állami megemlékezés folyt. Hangja nem volt a képnek, a pincért láthatóan nem érdekelte. Noa szeretett a bárokban ismerkedni, idegenekkel beszélgetni, pár morzsát vagy új hírt felszedni. Egy bárban, ahol az egyetlen vendég csak ő volt, nem talált semmi érdekeset; kifizette a sörét, borravalót nem hagyott, az unott csapos nem szolgált rá semmivel.
Visszafelé sétálva tette meg az utat, majdnem két kilométer volt, de nem bánta. Legalább megmozgatta egy kicsit az izmait. Egy űrjárónak az egyik munkahelyi ártalom a kevés mozgás és az ebből adódó izomgyengeség.
Elhaladt egy félig kibelezett komp mellett, egy másik, ismeretlen típusú hajót is megnézett.
Hát, azért egy kicsit több izgalom is várhatta volna az első megállónál, gondolta, na mindegy, talán az Oktogonon nagyobb az élet.
Az Atlas repülésirányítója nem volt jókedvében, még talán káromkodott is, miközben kiadta az engedélyeket meg a távozási kódokat. A háttérből hallatszott, ahogy egy másik hajó is indulási engedélyt kért, az sem volt túl udvarias beszélgetés.
Ezeknek meg valaki felhúzta az agyát, Noa magában vállat vont, nem lesznek nagy emlékei Atlasról.
Amint kiért a légkörből, átadta a vezérlést az automatának. A rendszer széléig az MI szépen elnavigál a bóják jelei alapján. Elővett egy zacskó csipszet, és kényelmesen elhelyezkedett. Olyan ez ilyenkor, mint a mozi: csak ülni és bámulni kifelé. Atlas amúgy innen fentről nem volt csúnya világ: tengerek, hegyek, zöld foltok a fehér felhőszigetek alatt, lehet, máskor talán érdemesebb lenne hosszabban maradni.
A csipszre még egy sör, ezúttal a saját készletéből. Ezért is jó egyedül utazni, nincs, aki számon kérhetné.
Kissé talán el is bambult, a kopogást először simán elengedte a füle mellett.
– Mi a jó büdös… – Fel sem fogta, hogy hangosan káromkodik.
Egy ZX-en ilyen kopácsolásnak egyáltalán nem volt helye. A mozgó alkatrészek eléggé távol és eléggé szigetelve, a hajó hátsó részében voltak. Talán a levegőcserélő ventik, vagy valamelyik belső vízpumpa az ellátórendszerből. Bármelyik is volt, mindegyikre szüksége volt a túléléshez idekint.
Mikor megtalálta a forrást, már csak magában káromkodott.
Talán egy percig is álldogált a raktárajtó előtt. A kaparászás és a kopogás megismétlődött, valaminek odabent nem tetszett a helyzet. Ide nem szerszámosláda kell, döntötte el. Visszaindult a pilótafülkébe, a szerszámokat félretette, és előkereste a fali szekrényből a bénító gázfegyvert. Kisméretű, pisztoly forma, fekete, gonosz kis cucc. Noa ellenőrizte a töltést, és visszaindult a raktér felé. Volt már szerencséje hasonló kalandokhoz; nem ritka, mikor egy-egy világon rágcsálók vagy helyi állatok surrannak fel a hajókra.
Tulajdonképpen hagyhatta volna a fenébe, kivárhatta volna, míg az a valami odabent felfordul. Viszont ha megrág valami vezetéket, akkor megszívja. Inkább a vadászat, talán nem lesz valami vérszomjas fenevad. Mondjuk, legyen egy mókus vagy patkányféle, fő az optimizmus. Noa a mágneskártyával nyitotta ki a raktárajtót.
Az ajtószárnyhoz lapulva várt. A hideg léghuzat egy pillanat alatt átjárta a testét, a levegő, amit kifújt, párává változott. De legalább nem robbant ki az ajtón semmiféle csápos, fogas, karmos rémség. Egyik kezében kézilámpa, a másikban a gázpisztoly, így lépett egyet előre. Lélekben felkészült mindenre. Ijedtében azért majdnem belelőtt abba a hidegtől elkékült arcba, ami szembenézett vele.
Alig fértek el a pilótafülkében; ha még egy órát töltenek a raktérben, valószínűleg nem lenne több gond velük. Noa feltekerte a fűtést. Ezek ketten meg csak reszkettek, a szemöldökük és még a szempillájuk is fehér volt a zúzmarától. Egy fiú meg egy lány, még Noánál is fiatalabbak, reszketve kuporogtak a másodpilóta székén összebújva.
A harmadik alak a nyitott ajtóban üldögélt, a legnagyobb nyugalomban nyalogatta a szőrét a hosszú nyelvével. Fehér szőrén halványkék mintával akkora volt, mint egy közepes kutya.
– Remélem, nem bolhás a kutyátok – Noa eldugta a háta mögé a gázpisztolyt, alapvetően bizalmatlan természetű volt. Ez a két ágrólszakadt azonban alig élt.
– Nem kutya – szinte csak lehelte a szavakat a félig fagyott kölyök. – Egy szkíno.
– Legközelebb, ha potyáztok, gondolkodjatok – Noa vizet tett a forralóba, és elkezdett teafiltereket keresgélni. – A raktereket egyetlen hajón sem fűtik. Egy nagyobb hajón meg sem hallottak volna benneteket.
– Mark – a fiú a kiscsajra mutatott. – Ő Liz. És nászutasok vagyunk.
ÍÍÍNem is bírta abbahagyni egészen addig, míg a ZX MI-je nem jelzett: kiértek a jelzőbóják hatósugarából.
Szólj hozzá, mondd el te is a vélményed