Naplókba rejtett igazság – 2. fejezet

Naplókba rejtett igazság – 2. fejezet
Guszti
Guszti már közel tíz éve volt sofőrként alkalmazva a Stílbútor2. fiókvállalatnál. Különösebben ugyan nem fente a fogát a huszonöt éves évforduló ünnepségére, viszont úgy a munkatársai, mint a barátnője kedvéért mégiscsak szeretett volna részt venni, kikapcsolódni vajmi keveset a hétköznapi élet hajszoltságából. Azonban ezúttal nem a transzportok szokás szerint való eltolódásai gördítették az akadályt elébe, hanem csupán egy olyan hír, amelyre egyáltalán nem számított. Jórészt még a vállalathoz sem volt beérve, amikor telefonon keresztül közölték vele, hogy az anyja meghalt. Az anyja Akivel tizenhat éves kora óta alig tartotta a kapcsolatot. Persze a nyomós oka is megvolt erre, de hát mégiscsak az anyja volt! És mégsem mehet ünnepelni épp a halálakor! És egész könnyedén gondolt arra, hogy bizonyára ezt Lídia, a barátnője is meg fogja majd érteni. De valójában mégsem úgy történt.
— Egy huszonöt éves évfordulón való részvétel csak egyszer adatik meg az életben! — fejtette ki a véleményét Lídia.
— Az anyák halála is szintén csak egyszer adatik meg az életben! — vetett ellent Guszti.
— Hisz’ amúgy sem tartottátok a kapcsolatot! — érvelt tovább a lány.
— Ez most nem számít. Haza kell mennem a falumba! — jelentette ki határozottan Guszti, mire a lány felkapta magát és gúnyolódni kezdett.
— Persze! Mert hát ilyenkor mindenképpen így illik a falusiak megítélése előtt! Vagy talán a rád váró örökség végett jöttél volna ennyire lázba?
— Ugyan!? Miféle örökség jöhet szóba! Különben is egyedüli gyereke vagyok! — nevette el magát keserűen Guszti.
— Egyedüli? — meresztett nagy szemeket a lány. — Hisz’ azt mondtad, hogy van egy nővéred is!?
— Igen. De neki semmi köze az anyámhoz, mert csak apáról valók vagyunk.
— Csak apáról? — csodálkozott Lídia, majd egy újabb gúnyos hangnemet felvéve hozzátette. — Akkor ezúttal végképp szerencsésnek vallhatod magadat!
— Hát csak annyira légy te is szerencsés az életben, amennyire most én vagyok! — vágta oda keményen a lánynak Guszti, és azzal szó nélkül magára hagyta.
Mert a végső megállapítása szerint ezúttal valóban kimutatta a foga fehérjét! Nem elég, hogy folyton a kicsapongó élvhajhászásokra, bulizásokra próbálja alapozni az életet, még egy ilyen esetben sem képes némi együttérzésre!? Hát menjen csak ünnepelni!
Guszti az évek hosszú sora után végül is hazament a falujába. Bár jelentéktelen kis falu, viszont mégis elcsodálkozott a változásokon. Mintha az utcák, de még egyes házak is tágasabbnak mutatkoztak, mint annak idején!? Sőt, az egykori orvosi rendelő akár még kórháznak is nevezhető! Nem beszélve az újjászületett iskoláról! Aztán a falubeliek közül, akiket felnőttekként ismert, azok öregebbek lettek, vagy egyesek megöregedtek. Viszont különösebben azon csodálkozott el, hogy a vele egykorúak közt nem sok ismerős arcot látott!
Mindezek ellenére azonban mégiscsak volt, ami nem sokat változott. A napi munkavégzésbe temetkezett általános egyhangúság Aztán ellensúlyozásként a kocsma, amely szintén olyan népesnek mutatkozott, mint a régi szép időkben Aztán ott volt Pozdor, a falu bolondja, aki bár megöregedett, de még mindig rendületlenül tartotta az előadásait a kocsma körül
A szülői házukat elnézve némi megvetéssel gondolt vissza Lídia szavaira. Ugyan miféle örökség rejtőzhet ebben az elhagyatott kócerájban, amelyre már régebbről ráfért volna némi tatarozás!? Mert hát az egykor annyira felmagasztalt Emil bácsi ugyanis csak amolyan pepecselésre lett volna képes. De hát a jelek szerint még azt sem tette! És még nagyon sok mindent nem tett meg, ami a kötelessége lett volna! Mert ha tette volna, akkor bizonyára ő sem hagyta volna csakúgy faképnél az édesanyját annak idején! De hát végül mégis ott kellett hagynia a szülői házat, mert az anyja a folyton okoskodó Emil bácsit mindig is többre értékelte! Az átélt keserű pillanatok ellenére azonban az anyja koporsója mellett állva többek közt az is eszébe jutott, hogy bizony tőle is sokat függött a dolgok alakulása, és lehetett volna másképp is! És az apja sírját látván szintén feltört belőle némi bűntudat, mert az igazat megvallva még a halottakról való megemlékezésekkor sem volt képes legalább egy szál gyertyát elégetni az emlékére. De hát mikor is tehette volna? Hisz’ haza sem járt! Tépelődései közepette nem jött, hogy elhiggye, milyen rég ott porladnak az apja maradványai. Jórészt még kisgyerek volt akkor, de egész jól visszaemlékezett, még az egyik közelben lévő sírra is. Izolda sírjára. Akinek az emléke pusztán csak amiatt vésődött az emlékezetébe, hogy apja legjobb barátjának a felesége volt.
A temetkezés lebonyolításával járó intézkedések után már nem maradt egyéb dolga, minthogy visszatérjen a szülői házba és immár kissé fellélegezve számba vegye az örökségét. Azaz, hogy valójában mit tarthat meg sok kacat közül. A szomszédoktól értesülvén az anyja már jó pár éve, hogy a maga módján egyedül élt. Emil bácsi halála után harmadszor immár nem próbált férjet választani magának. És valami okból mégsem próbált kapcsolatba lépni a fiával. És persze a fia sem. A mostohalányáról nem is beszélve, mert az agyilag sosem volt teljesen beszámítható.
Egy teljes nap igénybevétele után Gusztinak végül is sikerült különválogatnia mindazt a Lídia által feltételezett jelentőségteljesnek ítélt örökségét. Az ingóságokat illetően a sok elrégiesedett cucc közül többek közt az anyja naplójának a megtartásához is ragaszkodott. Már csak azért is, mert csakúgy hirtelen erőt vett rajta a múltban való kutakodás. Így aztán még lefekvés előtt imitt-amott még bele is olvasgatott.
Másnap, amikor a dolgok rendezésével már csak nem visszaindulni készült, egy kifejezetten szép és szemrevaló, húsz-huszonöt év körüli lányt vett észre a kapu előtt álldogálni. Kissé bátortalanul próbálta felmérni úgy a házat, mint az egész hozzátartozó környéket. Amint Gusztit megpillantotta, a lehető legtartózkodóbb udvariassággal rögtön megszólította.
— Elnézést! Csak érdeklődni szeretnék valaki után, aki régebb itt lakott! — mosolygott rá Gusztira, aki úgy a lehengerlő megjelenésétől, mint a végtelen csodálkozástól alig tudott szóhoz jutni.
— Hogy értsem ezt? — tette fel a kérdést kissé bambán. — Épp itt! Ebben a házban?
— Igen. És valószínűleg jó helyen járok, mert a templomtól számolva ez lenne a harmadik ház! — igazolta magát eléggé magabiztosan a lány.
Guszti, az előbbi meglepetésből némiképp magához térve rögtön Emil bácsinak valamilyen leszármazottját vélte feltételezni a lányban, és hirtelen modort váltott.
— Sajnálom, de csak rossz emlékeim vannak arról, akit keresel, és különben is már úgy öt-hat éve feldobta a talpát!
A lány úgy meredt a férfire, mint aki egyszerűen képtelen elhinni, hogy miként engedhet meg valaki magának egy ehhez hasonló, végtelenül modortalan kimagyarázkodást. Egy ideig csak állt megdöbbenve, majd amikor végképp reményt vesztetten elfordult, egyértelműen észrevevődött, hogy immár könnyel telt szemekkel számította tovább folytatni az útját. És amint ezt Guszti is észrevette, hát hirtelen megsajnálta és utána szólt.
— Tényleg sajnálom
De a lány bizonyára már meggyőződött afelől, hogy micsoda emberrel akadt dolga, és a szándékáról lemondva lassú léptekben tovább folytatta az útját.
— Várj! — szaladt utána Guszti, miközben heves mentegetőzésbe kezdett. — Ne vedd rossz néven, de sosem voltam jó viszonyban a mostohaapámmal, és valószínűleg ezért beszéltem ennyire meggondolatlanul Viszont semmiképpen sem akartalak megsérteni! Kérlek, ne haragudj!
És csodák-csodájára, miután a megsértett lány szótlanul végighallgatta a mentegetőzések özönét, Guszti megkönnyebbülésére elmosolyodott.
— Én tulajdonképpen az édesanyám után próbálok nyomozni, akit ugyanis nem ismerek!
— Hogy értsem ezt? — képedt el Guszti.
— Szó szerint úgy, ahogy mondtam! Talán még nem hallottál ilyesmiről? — mosolyodott el újból a lány, miközben Guszti ráérzett, hogy az előbb bizony kőkeményen elvetette a sulykot.
— Ó, Istenem! — jajdult fel fájdalmasan, miközben csak kevés tartotta vissza attól, hogy részvétteljesen át ne ölelje a lányt. — Kérlek, bocsáss meg! De igazán bocsáss meg! Semmiképpen sem akartalak megsérteni!
— Semmi baj! Gyakran adódik ilyen is az életben! — igyekezett megnyugtatni Gusztit a lány, miközben kellő finomsággal visszatért a jövetelének céljára.
Kapcsolódó novellák


Mivel a mostani rohanó kor nap mint nap újabb és újabb feladatok és kihívások elé állítja az embereket, a visszavonult élet előnyeit sokan nem veszik észre. Mert hát semmiképpen sem haladhatunk visszafelé az időbe! És ez igaz is, viszont még mindig akadnak olyanok is, akik a nagyvárosi élet adta követelményeiket

A szabadulás még nem hozza meg a teljes örömet.


Szólj hozzá, mondd el te is a vélményed