Egy rendkívül megrázó eset – Kedves doktor Knauba 11. fejezet:

Egy rendkívül megrázó eset

Lénárd olyan kifejezéssel nézett fel Elekre, mint aki a sorozatos tévedéseiért végül dicséretet kap.
─ Neem Elek! Ez nem megy! Nekem az életben nem volt alkalmam jót cselekedni! De nem azért, mert annyira nehéz sorsom volt. Épp ellenkezőleg, egy elkényeztetett hülye kölyök voltam, aki el volt halmozva minden kényelemmel, miközben abban a tudatban fogadtam ezt, hogy mindez kiváltságosan jár nekem. Így eszem ágában sem volt arra gondolni, hogy másnak mi lenne jó.
─ Az Isten színe előtt nagy lépésnek számít, amikor valaki ennyire őszintén megvallja a bűneit! ─ emelte fel figyelmeztetőképp a kezét Elek.
─ Ja’ persze! Az Isten segedelmével aztán végül is megkaptam a magamét. Kegyetlen, pokollá vált a belső életem. Szerettem volna jó lenni, jót cselekedni, de ennek az ellenkezője jött be. Amikor teljesen megbizonyosodtam, hogy kik voltak a vér szerinti szüleim, tudod, mit tettem?

Talán szégyen is beszélni róla… De elmondom neked, Elek, mert te egy rendes ember vagy.
─ Eeej te Lénárd! Hisz’ én is…
─ Nem, Elek! Ne mondj semmit! Már a megismerkedésünkkor észrevettem benned valami olyant, hogy melletted állva gyógyító hatással van rám a te egyszerűséged, lelki őszinteséged!…
─ Tudod, Lénárd… Én annak ellenére, hogy ilyen szerencsétlenül jártunk… Én őszintén mondom neked, hogy örvendek, hogy ennyi sok jó barátom lett egyszerre…

Lénárd látszólagosan nem adott nagy jelentőséget e szavaknak, mert a bűnbánatának nyomasztó hatása belelendítette a saját gyarlóságának bizonygatásába.
─ A megbizonyosodásomhoz tudod, hogyan jutottam hozzá?
─ Melyik megbizonykodásodhoz? ─ kérdezte Elek értetlenül.
─ Hát a vér szerinti szüleimről…
─ Ja’…!
─ Amikor egyszer a szememre vetették, hogy a tehénszarban tapodva tanultam meg járni, akkor vettem a fáradtságot, és addig nyomoztam, míg – nagy elkeseredésemre – mindez bebizonyosodott, és végül ők is bevallották az igazságot.
─ De nem ez fájt annyira! Érted? Nem ez fájt! Hisz’ mindenem meg volt!
─ Az fájt… Az a tudat, hogy szabályszerűen eldobtak. … Mert ez is bebizonyosodott ám. Hogy odaadtak a nevelő szüleimnek, akik ugyan szerettek, ápoltak, mindent megadtak… De tudod… Engem mégiscsak eldobtak…
─ Jól van na!… Próbáld meg egy kicsit másképp látni a helyzetet! ─ sietett vigasztalást nyújtani Elek, mert már csaknem dühbe gurulva látta barátját maga előtt.
─ Talán tudnám másként látni, ha csupán ennyiből állna az egész!… De nem csak ennyiből áll!!!… Mert tettem valamit, ami egyszerűen helyrehozhatatlan. … Jaj!… Nem is mondom el…
─ Hát, ne, ha úgy érzed… Tényleg, akkor jobb, ha…
─ De elmondom!!! ─ kiabálta Lénárd csaknem önkívületben. ─ Elmondom, hogy mekkora egy nagy gazember vagyok. És azt is megvallom, hogy… Nem vagyok normális ember!…

Annyira kifulladt, hogy nem jutott szóhoz, és csak tátogott, mint a partra vetett hal. Eközben a hangos kifakadásos kiabálás a többieket is odavonzotta, de erről Lénárd tudomást sem vett, amint mindhárman csendben megálltak az őrszoba ajtajánál. Csak fújtatott egy jó darabig, aztán nagy nehezen nekilendülve folytatta az önfelmagasztalását.

─ Amikor végül kinyomoztam, hogy kik voltak az én vér szerinti szüleim… Mert ugyanis akkor már mindketten el voltak temetve Nagyfalú Dombján, a Szegények Temetőjében… És én… kimentem oda… Egy hosszú szerelővassal, és… Elkeseredettségemben mindent felborogattam a sír körül, szétvertem azt a szegényes fakeresztet, és a sír közepébe – akárcsak valami kardot – beleszúrtam a szerelővasat…
Eközben Kiku, amint végtelen feszültséggel hallgatta a történetet, a temető nevének említésekor hirtelen úgy elfehéredett, hogy Knauba azt hitte, hogy rosszul lett.

─ Mi a baj? ─ fogta át a vállánál fogva Knauba, miközben Jeti is nagy ijedten ott topogott mellettük. Lénárd annyira bele volt merülve a részletekbe, hogy ebből semmit nem vett észre, és csak az zökkentette ki a mesélésből, amikor Kiku észbontó hangerővel felkiáltott.
─ URAM-ISTEN!!!… Ez nem lehet igaz!!!… ─ rogyott volna térdre erőtlenül, ha Jeti nem tartotta volna. ─ Te rohadt gazember! ─ ordította magából kikelve. ─ Az apádhoz fajoztál te dögnek-való!…

Váratlan kitörése akkora meglepetést keltett, hogy előre képtelenek voltak felfogni, hogy mi történt tulajdonképpen. Jeti, a szegény együgyű Jeti, Kikut kiborulni látva úgy megijedt, hogy beszélni sem lehetett hozzá. Fogalma sem volt, hogy mi történik körülötte. Őt csupán egy dolog érdekelte igazán, Kiku biztonsága.

Amikor Lénárd elméjében tudatosult, hogy a felháborodott nő haragja tévedhetetlenül rá irányul, úgy megrémült, hogy csaknem paralizálódott a félelemtől. Menekvési lehetősége nulla, és a hátvédként támogató óriással szemben való esélye szintén nulla. És visszatérő gondolatként az is bevillant neki, hogy ő maga is egy nagy nulla. Egy senki, akire nincs szüksége senkinek. Aki egy halott?…
Egyedül Knaubában volt némi reménye, de még azt a segítséget is szívesen elfogadta volna tőle, ha segít neki itt és most ebben a pillanatban meghalni. Kiku pedig dühtől és fájdalomtól elfolyva Jeti karjaiból szabadulni próbált, de mivel az óriás nem látta eléggé biztonságosnak magára hagyni, így csak kapálózott Lénárd felé, azt hangoztatván egyfolytában, hogy akárcsak az apját, őt is megöli.

─ Kiku!… Drága barátnőm!… Tudom jól, hogy nem egy hétköznapi eseményt kell átélned, de próbáld meg minél előbb feldolgozni! Te egy okos nő vagy! Meglátod, sikerülni fog! ─ vigasztalta Knauba.
─ Az apád egy gazember volt, de még vele sem szabadott volna ezt tenned, te hullarabló! ─ sírt Kiku keservesen. ─ Fogalmad sincs arról, hogy miért kellett továbbadni téged!!! Kilenc éves voltam, és jól emlékszem, hogy kész tragédia volt a családban, amikor anyukámnak oda kellett adnia téged, mert amiket az apám tett velünk, azt semmiképpen sem élted volna túl, hisz’ egy alkalomkor csaknem meghaltál az ő szülői jóvoltából! Nehogy azt gondold, hogy nem tudtunk volna szeretni, mert ebbe a nyomorúságos helyzetbe csaknem belebetegedtünk…
─ Ó, Istenem! A szegénység… A szegény ember sorsa tett ilyenné!!! ─ sírt Lénárd is keservesen, miután végül is felfogta Kiku kiborulásának okát. ─ Miért lettem ilyen gonosz! Ilyen szarházi féreg! Istenem! Miért? A gonosz apámat nem ismertem, de bizonyára tőle örökölhettem mindezt…

A drámai fordulat végtelenül lehangolta a társaság minden egyes tagját. Még Jetit is, aki értelmileg ugyan nem mindent fogott fel, viszont lelkileg annál többet. Amikor Kiku szenvedett, ő is mindig vele együtt szenvedett, akár tudta a szenvedésnek okát, akár nem. Még az őrködésről is megfeledkeztek, és nem vették észre, amikor két rendben is járművek dübörgése hallatszott valahonnan a távolból. Már beesteledett, nem láttak az orruknál tovább, de a lámpagyújtásra egyikük sem akarta rávenni magát. A sötétben gubbasztottak. Jó ideje már, hogy egyikük sem szólt. Elek volt az, aki elsőként életjelt adott magáról, mégpedig azzal a csúszó-mászó mozdulattal, amellyel egész közel férkőzött Kiku fekhelyéhez.

─ Tudod, Kiku, én sokat elgondolkoztam azon, hogy én egy ilyen helyzetben meg tudnék bocsátani. ─ súgta egész bizalmasan a nő fülébe.
Továbbra is a csend uralta a kis szobát, viszont Elek szívből jövő, őszinte szavainak mindannyian aktív hallgatói voltak. Még Jeti is, aki tévedhetetlenül érezte Elek barátjának a Kikuhoz való jóindulatúságát.
─ Aztán még arra is gondoltam ─ folytatta csendesen Elek a békés megtapasztalását ─, hogy tulajdonképpen semmit sem veszítenék azzal, ha megismertem a testvéremet. Hisz’ épp, hogy nyernék vele! Nem?…
Kiku hallgatott egy darabig, majd Elek arcát kitapogatva végigsimított a férfi borostáin.
─ Jól van, Elek. ─ mondta. ─ Te lélekben nagyon hasonlítasz Jetire. Ha mindezt képes volna ép ésszel felfogni, bizonyára neki is ugyanez lenne a véleménye.

Nem telt sok időbe, Lénárd következett a soron. De előbb lámpát gyújtott, és a legmegfelelőbb óvatossággal megközelítette Kiku matracát.
─ Kiku… Szeretném… Szeretném, ha megbocsátanád azt a szörnyű dolgot, amit szüleink sírhantjánál tettem! ─ mondta a sírástól elcsukló hangon.
─ Ha tudtam volna… Ha mindent tudtam volna… Például azt, hogy van egy ilyen drága, szeretni-való nővérem…
─ Te szaros! ─ csóvált egyet a fején Kiku. ─ Hányszor tettelek tisztába, és hányszor etettelek meg…? És etettelek volna … De pont ezért adj hálát az Istennek, hogy még csak el sem tudod képzelni azt, hogy milyen volt a régi – szegény – otthonod! De főképp azért adj hálát, hogy megszabadultál az apádtól!…
─ Hálát adok, drága nővérem! Ennek a mostani pillanatnak adok hálát, hogy megismerhettelek! Kérlek, engedd meg, hogy megölelhesselek!
A pislákoló fényforrásaik java-részét már aktiválták, de nem csupán a kis térség világítódott be általuk, hanem mindannyiuk szeme „ahány könnycsepp, egy-egy csillag”-ként fénylett a kis szobában.

Az egymásra talált testvérek összeölelkezésének ideje alatt Knauba Elekhez csúszott, és olyan szeretettel ölelte meg, amelyet a férfi talán csak egyszer érzett az életében.
─ Nagyon drága vagy! ─ csupán ennyit súgott a fülébe.
─ Te vagy drága! Gyönyörű szép Tündér! ─ fogta a lehető leghalkabbra a hangját Elek, miközben Knaubát már a karjaiban tartotta.
─ Nem gondolod, hogy ideje lenne már a Tündéren túltenned magadat?
─ Igen… Csak azt nem értem, hogy amikor legelőre rád néztem, valaki az eszembe jutott, és…
─ És…? ─ kérdezett a nő biztatóan. ─ Bizonyára emlékeztetlek egy olyan valakire, aki valaha nagyon kedves volt neked. Nem?
─ Istenem… ─ temette a tenyerébe az arcát Elek. ─ Annyira fogva tart! Annyira szerettem, hogy… szó szerint mondva belehülyültem.
─ Elhagyott? ─ tette fel a kérdést kellő óvatossággal Knauba.
─ Nem. Nem hagyott el, hanem elvették tőlem…
─ Értem. És ahogy engem megláttál, ez felelevenedett benned.
─ Igen.
─ De gondoltál arra, hogy én semmiképpen sem pótolhatom azt az elvesztett személyt?
─ Nem. ─ adta meg őszintén a választ Elek.
─ Semmi baj. Majd segítek elgondolkozni ezen. ─ mondta Knauba, és visszament a helyére.