A további lépések – Kedves doktor Knauba 14. fejezet:

A további lépések

A vihar elvonulása után hátramaradt káoszt már rögtön a szabadulásuk pillanatában élethűen megtapasztalhatták. Egész városszerte többnyire még minden szét volt esve, és ki volt zárva, hogy tökéletesen el lehetett volna igazodni. Mindenféle közigazgatást illetően, általában véve azért lassanként mégiscsak sikerült lépéseket tenni a rend visszaállítása érdekében.

Amint Knaubának és Kikunak a telefonjai reggelre feltöltődtek, mindketten rögtön lázas érdeklődésbe kezdtek. Knauba az Intézetet hívta fel, ahol természetesen az ottan élő szeretteinek hogyléte felől érdeklődött. Kikunak is bőven megvoltak a maga elrendezni-valói, de ezenkívül a testvérére való tekintettel is felhívott még néhány megadott telefonszámot, de teljesen eredménytelenül. Lénárd ugyanis a szeretett Klaudiája után volt nagyon megindulva, viszont fogalma sem volt, hogy hol keresse, és arról még ugyan nem, hogy miként juthatna el hozzá.

Eleknek viszont nem volt ki után érdeklődjön. Kifejezetten lehangoltnak érezte magát, de nem kimondottan azért, mert történetesen nem volt senkije, mert az idők folyamán ahhoz ő már hozzászokott. A vesztegzár alatt átélt pillanatokat próbálta visszasiratni. Mert még a küzdelmes és viszontagságos körülmények ellenére is ott mégiscsak barátokra lelt. Ott, még abban a bezártságban és kilátástalan helyzetben is érezte, hogy ő is tartozik valakihez. A barátaihoz. Viszont a szabadulásuk pillanatát követően úgy Lénárdnak, mint Kikunak és Knaubának megvannak a maguk dolgai, intéznivalói, amelyek érdekében hamarosan meg kell válniuk egymástól. Mindenki megy a saját dolgára, neki pedig fogalma sincs, hogy merre induljon. Talán felkereshetné a Gyülekezetet?… Viszont hat nappal ezelőtt, a rendezettségben sem volt képes megtalálni még azt a Kert utcát sem!? És most? Ebben a káoszban semmi esélye…

De nem azon töprengett, hogy senkije sincs és nincs hová mennie. Nem. Valamiként egyfolytában csak a Jó Tündér jutott az eszébe. És huzamosabb tépelődés után még az, hogy az álmok ideje lejárt! Jól mondta Kiku! Hogy a Jó Tündérrel csak röhögteti magát!… De akkor ő még hitt az álmokban. És a valóságba vajon mi ébreszthette fel???… Hát épp a szeretett doktor Knauba szavai. “Nem gondolod, hogy ideje lenne már a Tündéren túltenned magadat?” … A valóságot mondta! A kis Lilit – akit ő annyira szeretett – nem pótolhatja. És persze, hogy az ő álmait, vagy vágyódásait nem pótolhatja egy pszichológusnő!!!

Azonban még a sok tépelődés ellenére sem tudott teljesen kiigazodni. Belátta ugyan, hogy valami nagyon nincs rendben, csak az a különösen furcsa érzés zavarta, hogy még akkor is a doktor Knauba szeretett lényén járnak a gondolatai, amikor az álmából már rég felébredt a valóságba!!! Persze, már tudja, hogy a valóságban nem létezik a Jó Tündér, de… mégis…

A Sebesült-ellátónál egyfajta lábadozó volt kialakítva főleg a romok alól kimenekítettek számára, és Kiku a Jeti állapota végett úgy határozott, hogy egy ideig még ott maradnak. Knauba az Intézetbe készült, mert nagyon fontosnak tartotta a betegeivel felvenni a kapcsolatot, de nem búcsúzkodott, hanem Lénárdhoz és Elekhez fordult.
─ A legjobb lesz, ha ti is még maradtok! Az est folyamán visszajövök. Holnapig bizonyára még alakul a helyzet, és segítek nektek megoldást találni.
─ Köszönöm, kedves Knauba, de mégsem ülhetek itt ölbe tett kézzel! ─ próbálta hárítani az ajánlatot panaszosan Lénárd.
─ Nézd, Lénárd! Nehéz most a közlekedés, fogalmad sincs, merre menj… Vannak ismerőseim a Megyeinél, és majd megpróbálok érdeklődni Klaudia holléte felől.

Lénárd kényszeredetten bólintott, mert nem akart direkt ellentmondani a szép kedves nőnek, akinek néhány napi közelsége tagadhatatlan belső változásokra késztette. Elek pedig annyira el volt a maga gondolataival, hogy jóformán nem is értelmezte tisztán, hogy tulajdonképpen miről is beszélt Knauba.

Jeti sebe el volt látva és gyógyulófélben volt. A sebesülése egyáltalán nem viselte meg. Nem kényeskedett, de a fáradtságtól csaknem egész nap aludt. Kiku pedig ide-oda telefonálgatott, jegyzetelt, kalkulált, tervezett, és a Lénárd és Elek közt zajló párbeszédre egyáltalán nem figyelt.
─ Csak legalább annyit tudnék, hogy itt a városban van, vagy a Megyeinél! ─ töprengett gondterhelten Lénárd. ─ Mert úgy emlékszem, hogy még emlegettek valamilyen hülye összejövetelt is a Gyülekezetnél.
─ A Keresztényi Üdvösség Gyülekezeténél? ─ kérdezett rá heves érdeklődéssel Elek.
─ Annál a gyönyörű gyülekezetnél. ─ válaszolt végtelen leértékeléssel Lénárd, és csaknem köpött egyet.
─ Te tudod, hol van? ─ lelkesedett fel Elek.
─ Úgy nagyjából…
─ És… És odatalálnál…?
─ Minek?
─ Ott talán tudnak valamit Klaudiáról!

Lénárd pár másodpercig Elekre meredt, majd hirtelen elnevette magát.
─ Nahát!… Hisz’ nem is vagy annyira hülye te, Elek! ─ vágta hátba a másikat, de aztán gyorsan észbe kapva nyomban finomítani próbált.
─ Bocsáss meg! Úgy akartam mondani, hogy te is tudsz okos dolgokat mondani!
Aztán rövid egyezkedés után bejelentették Kikunak, hogy elindulnak és megkeresik a Keresztényi Üdvösség Gyülekezetét. Kiku persze nem helyeselte, hanem azt ajánlotta, hogy várják vissza Knaubát. De Lénárd annyira mehetnékje volt, hogy lehetetlen lett volna maradásra kényszeríteni.
─ Jól van, de az információtól függetlenül ide visszajössz ÖCSI! ─ engedte el feltételhez kötve a testvérét Kiku.
Majd egy intő kézmozdulattal Elekre is ráparancsolt.
─ És te is, Elek! Nem szabad szomorúvá tenned Knaubát!

A Keresztényi Üdvösség Gyülekezetének székhelye a Lénárd idejében még a város túloldalán volt. Viszont az azóta eltelt pár év leforgása alatt összegyűjtögetett tagsági díjak összegét érdemes volt egy sokkal tágasabb, korszerűbb ingatlanba befektetni. És mivel Lénárd erről az örömhírként terjengő információról még akaratlanul is hallhatott, így többé-kevésbé még a pontos címre is rákövetkeztethetett. Nem is került különösen nagy erőfeszítésébe, mert ugyanis az Ismeretlen Katona annyira hősiesen ellenállt a viharnak, hogy még mindig szilárdan állt a talapzatán, és vele átellenben ott lapult srégen a Kert utca. A számokat már fölösleges lett volna átböngészni, mert az imaházformára alakított épület magáról beszélt.

Elek nem győzött csodálkozni azon, hogy annak ellenére, hogy ő a szobor környékét összejárva, minden apró szöglet tüzetes átvizsgálása után sem talált rá. Az épületet csodálva úgy érezte, hogy valamiként elmaradt az a szokásos belső örömmel vegyült vágyakozás, amely egy új otthonnak reményében szokta eltölteni az embert. De ennek ellenére a fogadtatás eléggé bensőségesnek bizonyult. Tudtak az érkezéséről, várták is, sőt, még aggódtak is afelől, hogy netalán még baj érte a vihar ideje alatt. Miután tüzetesen kikérdezték a múltjáról, a képzettségéről már fölösleges is lett volna tovább érdeklődni, mert az egyszerűségre alapozott karakterével, a lelki tisztaságával egyértelmű bizonyosságot tett afelől, hogy a vidéki testvéreik ez esetben is egy kifejezetten közéjük való új lelket irányítottak.

Eközben Lénárd – a gyülekezet iránt való heves ellenszenvéből jócskán alábbhagyva – néhány régebbi ismeretséget megelevenítve próbálta bizonygatni, hogy mennyire szeretné helyrehozni a szeretett Klaudiájával való kapcsolatát. Mivel többen is akadtak, akiket annak idején nagyon megsértett – nem beszélve összességében az egész Gyülekezetről és annak tevékenységeiről – előre többnyire távolságtartóan viselkedtek, de aztán amikor valaki épp a megbocsátással kapcsolatos szent tanítást hozta szóba, hát akkor a hívek java-részének sikerült félretennie a megsértett büszkeségét és segítőkészséget gyakorolni. Ami aztán főképp abban nyilvánult meg, hogy telefonjaikon való hívások, próbálkozások által végül is sikerült elérhetővé tenni Klaudiát.

Lénárd, amint a felesége hangját meghallotta, annyira elérzékenyült, hogy egy jó darabig még szólni sem tudott. Az egyik “volt testvérének” kellett kivennie a kezéből a telefont és tolmácsolnia a bűnbánatát Klaudiának.
─ … És ehhez egy kerek hétre volt szükséged?… ─ hallotta aztán Lénárd az asszonyának a panaszos korholását.
─ Nem, drága Klaudiám… Tudod, a vihar… ─ igyekezett minél hamarabb kifejezésre juttatni a gondolatait és az érzelmeit Lénárd, de Klaudia annyira sértettnek érezte magát, hogy a keserűségének özönét zúdította rá.
─ Épp hogy a vihar! Sem éjjelem, sem nappalom nem volt… Azt sem tudtam, élsz-e, vagy halsz-e…! Hogy nem tudtál jelt adni magadról?
─ Még jóval a vihar előtt elkallódott a telefonom!… Hidd el, Klaudia…
─ TE kallódtál el egészen! És méghozzá milyen módon?
─ Bevallom, drága szép Klaudiám, hogy nagyot vétkeztem, de tudd meg, hogy a vihar túlélése folytán akkora nagy változásokon mentem keresztül, hogy ezután…
─ ÓÓÓ, Istenem, te Lénárd! Már annyiszor hallottam tőled ehhez hasonlókat!
─ Jaj, Klaudia! Találkozhatnánk, hogy erről bővebben beszélhessek? ─ könyörgött Lénárd.
─ Azt nem tudom, mennyire tudnánk összehozni! ─ válaszolta reménytelenül Klaudia.
─ De hát hol vagy most?
─ Már itthon vagyok, de anyu még mindig a kórházban, apu pedig azzal fogadkozott, hogy megöl, ha a keze közé kerülsz.
─ Aha… Ölni akar a “szent ember”?… ─ váltott át hirtelen gúnyolódásba Lénárd, de amint akaratlanul körbepillantott, rögtön meg is bánta.
─ Így változtál meg?… Hogy még mindig a gúnyolódáson jár az eszed? ─ hallotta az asszonya panaszos hangját Lénárd.
─ Nem, nem… Ezt csak úgy megjegyeztem… Hol tudnánk találkozni, hogy mindenről beszámolhassak?
─ Hát, nem tudom… Talán hátul a kertben… ─ válaszolt némi bizonytalansággal Klaudia.
─ Jó! A kertben. Máma a kertben…
─ Igen, de csak késő este… Úgy tizenegy óra után…
─ Jó lesz, édesem! Nagyon köszönöm, hogy mindezek után még lehetőséget adsz, de bebizonyítom majd, hogy nem teszed hiába! Nagyon szeretlek!
─ Én is… Még mindig szeretlek… ─ hallatszott a kissé erőtlen hangja az asszonynak, amely Lénárd lelkét egészen a fellegekig repítette.
Elek is azok közt volt, akik a Lénárd beszélgetését nyilvánosan hallhatták, így saját lelki nehézségeiről megfeledkezvén őszinte együttérzéssel osztozott barátjának örömén. Lénárd pedig annak megfejtésével küszködött, hogy az ötnapos kényszerhelyzetük ideje alatt miért érez egyfajta megmagyarázhatatlan ragaszkodást ez iránt a naiv, jóindulatú gyerekelméjű iránt.

Mivel sikerült megkapnia azt, amiért tulajdonképpen a gyülekezetbe jött, így már nem nagyon volt maradása. Sürgős tennivalóira hivatkozva készülődni kezdett, de semmiképpen sem mulasztotta volna el, hogy búcsúzásul pár szót ne váltson Elekkel.
─ Na! Jól átgondoltad a dolgokat? ─ kérdezte arra célozva, hogy nem kísérné-e vissza a Segélyszolgálathoz.
─ Igen. Tulajdonképpen eredetileg is pont ide indultam.
─ És Knaubának mit mondjak, ha visszamegyek? ─ tette fel azt a kérdést, amely a legfájdalmasabban érintette Eleket.
─ Hát… Mondd meg, hogy… ─ habozott Elek, majd intett egyet lemondóan. ─ De ne is mondj semmit…
─ Úgy veszem észre, hogy te belészerettél! Mi??? ─ mosolyogta el magát Lénárd.
─ Hát… Azt hiszem, igen… De egészen másképpen. ─ nézett maga elé szomorúan Elek.
─ Hogy értsem azt, hogy másképpen??? ─ csodálkozott Lénárd.
─ Hát… Ezt még én sem értem…
─ Összezavarodsz saját magadban! ─ mondta Lénárd atyáskodóan.
─ Én mindig is össze voltam zavarodva… ─ jegyezte meg bánatosan Elek.
─ Lehet ezen segíteni! ─ igyekezett némi életet önteni belé Lénárd, mert látta, hogy a szerencsétlen egyre jobban kezd alámennie.
─ Csak éppen azt nem tudom, hogyan? ─ nézett Lénárdra őszintén Elek.
─ Ne légy hülye, ember! Hisz’ jól láttam, hogy olykor mekkora szeretettel nézett rád az a nő! ─ próbált hirtelen az észrevételeivel valamelyest bizonygatni Lénárd.
─ De az a nő egy pszichológus, én meg… egy gyengeelméjű…
─ Egy szart vagy te gyengeelméjű! Inkább gyenge lelkületű. És ebből kifolyólag állsz gyengén az élet dolgaihoz.
─ Még ennek ellenére sem engedhetem meg magamnak, hogy egy pszichológusnőről álmodozzak.
─ Hát ne csak álmodozz, öregem, hanem próbálj meg konkrétan beszélni vele! ─ biztatta az immár a barátjának vallott Eleket Lénárd.
─ Hát, nem… Nekem itt a helyem… ─ próbálta önmagát vigasztalni Elek, majd aztán mintha bánatát egyszeriben elfelejtette volna, egy hirtelen született ötlettel állott elé Lénárdnak.
─ Tudod, mit, Lénárd? Gyere vissza a Gyülekezetbe és Klaudiával is jobban tarthatod a kapcsolatot. A Gyülekezet segít megváltozni.
─ Nem, Elek! ─ hárította az ajánlatot barátságosan Lénárd, miközben indulni készült.
─ Én túlságosan megismertem a Gyülekezetet. Már nem megyek vissza. Ha neked megfelel, hát nem próbállak lebeszélni. Majd magadtól rá fogsz jönni sok mindenre… Talán még találkozunk… Isten áldjon, barátom!…

Miután egy meleg öleléssel elbúcsúztak egymástól, Elek még utána kiáltott.
─ Ha megtudod Kiku címét, értesíts! És hozzád is szeretnék ellátogatni!
Lénárd a válla felett visszanézve, a hüvelykujját magasba emelve visszakérdezett.
─ És Knaubához nem?…
─ Hát… Nem tudom… ─ hangzott a meglehetősen bizonytalan válasz.