Stage-MoonLight – 2. rész
Stage-MoonLight
Ryan
A klub hátsó ajtaja tompán csapódik be mögöttünk és a csend hirtelen omlik ránk. Pár percig egyikünk sem szól egy szót sem, csak bambulunk magunk elé.
Scott a kavicsokat rugdossa, Bud a kábeleket cipeli a vállán. Dug a gitártokot szorongatja, mintha attól félne, valaki még most is elvenné tőle.
Én meg csak megyek elöl. Nem nézek rájuk. Nem akarom, jobban mondva, nem tudok.
– Ez egy fasz. – töri meg a csendet Scott. Bud felhorkan.
– Az – morogja.
– Megmondtam, hogy nem kellett volna ide jönni. – dörmögi Scott dühösen.
Megtorpanok és lassan feléjük fordulok.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Akkor miért vigyorogsz?
Scott zavartan letörli a vigyort az arcáról.
– Nem mosolygok.
– De. – feleli. Csend tölti be az utcát, aztán Bud röhögni kezd.
– Kurvára vigyorogsz.
Scott végül elneveti magát.
– Jó… lehet, hogy egy kicsit.
– Frank nem küldött el… – szólal meg Dug kezében forgatva a gitárját.
– Sőt… – mondom. Mindhárman rám néznek. – Kedden visszavár minket.
Bud füttyent egyet és a levegőbe öklöz. – Akkor nyertünk.
Megrázom a fejem.
– Nem…. Nem.. – a hangom meglepően csendes.
– Akkor? – néz rám értetlenül.
– Csak kaptunk még egy esélyt. Nem baszhatjuk el újra…- mondom, mire mind bólogatnak. Aztán csak némán pakolunk vissza mindent a kocsiba. Érzem a fiukon a feszültséget. Aztán hirtelen Scott lehajol és felvesz egy kavicsot majd átdobja Budnak.
– Amúgy te tényleg elejtetted az erősítőt? – kérdezi döbbenetet tettetve a hangjában.
Bud elkapja a kavicsot és megvonja a vállát.
– Nem ejtettem el – mondja mosolyogva.
– Akkor mi volt az a robbanás? – kérdezem abbahagyva a pakolást.
– Lehelyeztem – feleli, mintha minden rendben lenne. Dug felhorkan.
– Lehelyezted? Akkor a földrengést is csak óvatosan leteszi valaki? – morogja.
– Az az erősítő hibája volt – emeli fel védekezésre a kezét Bud. Dug sóhajt egy nagyot.
– Az erősítő hibája? – kérdezi Scott, most már nem is tettetve a meglepődését.
– Igen.
– Mert?
– Mert túl nehéz – vonja meg a vállát Bud. Scott felnevet, és bár teljesen el vagyok hűlve nekem is mosolyra húzódik a szám.
– Ez életed legrosszabb kifogása – morogja Dug az orra alatt. Bud ismét vállat von.
– Működött?
– Nem.
– Akkor tényleg rossz volt – mondja, mintegy mellékesen aztán elhajítja a kavicsot az utca vége felé. Aztán megint csak csendben pakolunk.
– Ryan… – szólal meg hirtelen Bud, aki karba tett kézzel ácsorog mellettünk.
– Na?
– Tényleg három hónapig jártál ide? – kérdezi, én meg megvonom a vállamat, mintha semmiség lenne, pedig rohadtul nem volt az.
– Igen.
– Miért nem mondtad? – kérdezi, de érzem, hogy a többiek is belemerevedtek a mozdulatba. Nyelek egyet, hogy lemenjen a gombóc a torkomból.
– Mert ha nemet mond, akkor minek bosszantsalak benneteket?
– Te tényleg minden nap idejöttél? – kérdezi Scott. Hangjában őszinte csodálatot vélek felfedezni, pedig ebben semmi csodálni való nincs.ű
Egyszerűen csak be akartam juttatni magunkat a klubba.
– Suli után – bólintok
– Egyedül?
– Igen.
– Mit mondtál neki? – kérdezi álmélkodva. Elvigyorodok.
– Hogy egyszer megbánja, ha nem enged minket játszani.
Bud felnevet.
– És?
– Minden nap kiröhögött.
– Akkor miért engedett végül? – kérdezi értetlenül. Hátra fordulok a Stage vasajtaja és a felette lógó neon tábla felé.
– Gondolom, mert nem adtam fel…. Vagy, mert az idegeire mentem. Végül is tök mindegy, nem?
Dug
Az út hazafelé csendesebb, mint bármely más éjszakán volt, de az is igaz, hogy Ryanék garázsában lenyomott próbák után még egyszer sem volt ennyire kézzel fogható a jövőnk, mint ma este. Ahogy lassan átszeljük az éjszakai várost Scott végig arról magyaráz, hogy Franknek fogalma sincs a zenéről. Amiben talán igaza is lehet, de Frank az egyig rockkocsma tulaja, szóval, talán valami elképzelése mégis csak lehet róla.
Ryan csendben vezet. Oldalról látom megfeszült arcán, hogy a fejében cikáznak a gondolatok.
Én az anyósülésen ülök és próbálom kitalálni, mit is kellene éreznem a ma este után, de csak egy enyhe szorítást érzek a gyomrom táján. Az is lehet persze, hogy éhes vagyok. Kinézek az ablakon és figyelem, hogy változik a város, ahogy a hatalmas neonfényes épületek helyét lassan felváltják a fák mélyén megbúvó kisebb családi házak.
Scott hátradől az ülésen és elgondolkozva megszólal.
– Szerintetek melyikünk lesz híres először?
– Én – vágja rá gondolkodás nélkül Bud.
– Miből? – kérdezi Dug, de a hangjában már érezni, hogy meg is bánta.
– A rendőrségi hírekből.
Dug fáradtan sóhajt. – Legalább reális célokat tűzöl ki. – válaszolja, aztán kibámul az ablakon. A város egyre csendesebb körülöttünk és az autóba is meglepően hallgatag mindenki. Csak Bud dobolása kezd az agyamra menni, hogy lassan kezdem megbánni, hogy egyáltalán hagytuk beülni a kocsiba.
– Abbahagynád? – sóhajtom.
– Mit?
– A dobolást.
– Nem dobolok.
– De.
– Nem.
Ryan keserűen felnevet mellettem.
– De Bud… egész úton dobolsz.
– Gyakorlok.
– Te billentyűzöl.
– Attól még van ritmusérzékem.
Scott felröhög.
– Na, azt pont nem ismerném fel ebből a kalimpálásból – vihogja, mire Bud oldalról megpróbálja tarkón csapni. Persze elvéti, mert Scott fürgébb nála, Évek óta játsszák már ezt..
A kocsi lassan begurul a házunk elé. A kocsibeálló üres, ami azt jelenti, hogy anya még mindig dolgozik. Sóhajtok egyet, mert már előre látom, hogy Bud duzzogni fog, amiért megint az én főztömmel kell beérnie. Ryan leállítja a kocsit és rám néz.
– Na fiúk. A keddi bemutatóra jobban fel kell készülni. Holnap nálam a szokott időben próbálunk.
– Holnap – bólintok, aztán kimászok az anyós ülésről és felveszem a gitáromat. Bud persze már a járda közepén ácsorog üres kézzel. Látom, hogy ő is az üres felhajtót nézi. Mondania sem kell, pontosan tudom, mit gondol. Mérges. Ő valahogy folyton dühös. Ha anya itthon van, gonoszkodik vele, ha nincs dühös, amiért dolgozik… mintha mindig pont az ellenkezőjét tenné annak, amit az ember elvárna tőle.
– Induljunk már – türelmetlenkedik háttal nekem.
– A billentyűdet is vidd be. – szólok utána, de csak a vállát vonja meg.
– Hozd te! – utasít.
– Mi vagyok én? A csicskád?
– Jaj tesó… ne kapd már fel a vizet minden szaron – morogja, de továbbra sem mozdul.
– Akkor?
– Lusta vagyok – vonja meg a vállát és elvonul a bejárat felé. Felsóhajtok, majd visszanyúlok az autóba és felkapom a szintetizátort is.
Ryan csak megrázza a fejét és szánakozón néz rám.
– Egyszer megtanulod – mondja.
– Mit? – dörrenek rá, pedig nem is Ryanra vagyok mérges.
– Hogy ne kényeztesd el ennyire – mondja, aztán visszafordul a kormány felé. Felcipelem a cuccokat a felhajtón a garázsig. Bud vigyorogva átkarolja a vállamat, amikor mellé érek.
– Ugyan már… ezért jó ikertesónak lenni.
Oldalba könyökölöm.
– Engedj már.
– Nem.
– Anyának megmondom, hogy megint rám sóztad a cuccaidat.
– Úgyse hiszi el.
– Miért ne hinné?
– Mert te vagy az okos.
– Te meg?
Bud elvigyorodott.
– A jóképű.
Scott akkorát röhög, hogy majdnem kiesik a kocsiból. Ryan csak megrázza a fejét.
– Húzzatok már befelé, mielőtt megint összevesztek valamin.
– Mi sose veszünk össze – mondjuk egyszerre.
Ryan megforgatja a szemét és sóhajt egyet.
– Na persze…
Kapcsolódó novellák
Kázmér és családja egy kis faluba érkezik egy esküvőre. Nem is sejtik, hogy egy telefonhívás rövidesen megváltoztatja az életüket.
Egy felettébb gondolkodóba ejtő gesztus.
Megoldások keresés, majd az egymással való ismerkedések kezdete.
Egy rendkívül megrázó eset.
Regressziós hipnózissal való próbálkozás.
A kifejezetten érzékeny lelkületű emberek olykor még egy jelentéktelennek látszó életeseményt sem képesek igazán feldolgozni magukban .
Szólj hozzá, mondd el te is a vélményed