A legjobb védekezés a támadás! – Kedves doktor Knauba 13. fejezet

A legjobb védekezés a támadás!

Bár pléhből volt a kazánház ajtaja, viszont még távolról sem volt annyira erős, mint például az épület oldalajtaja, amelyet Jetinek három nekifutamodásból sikerült betörnie. Ezen egy nagy üvöltés kíséretében csupán egy lendületvétellel csaknem tokostól rontott be a helyiségbe. Ami a jól kitervelt előrelátások szerint persze abszolúte váratlanul érte a bent munkálkodó férfiakat. Az idő minősége rendkívül felpörgetődött. Nagyjából mindenikük tudta a dolgát, mert a roham ideje talán fél percnél sem tartott tovább. Jeti az épp legközelebbi férfit kapta el, és egy nagy rándítással úgy vágta a fal oldalához, hogy az többé nem mozdult. Azonban az akció továbbfolytatása során már nehézségbe ütközött, mert hiába volt meg a nagy ereje, ha egyáltalán nem volt szokva a verekedéshez. Pontosabban, nem volt eléggé figyelmes, amikor az egyik ellenfél oldalból támadott rá, és egy hosszú nyelű csavarhúzóval úgy fejbe vágta, hogy nyomban megrogyott a térde és leesett a cementre. A Jeti támadóját pedig Elek ütése érte váratlanul, és pillanatok alatt Jeti mellett kötött ki a cementen. Miközben Lénárd nekirontott a két talpon maradt ellenfél egyikének, a másik Eleket célozta meg egy szerelővassal, és bizonyára ő is Jeti meg a másik kettő mellett kötött volna ki a földön, ha Kiku még idejében a cső-fegyverével le nem csapja. A Lénárddal birkózó ellenfelet pedig hárman összefogott erővel semmi nehézség nélkül tették harcképtelenné, mert ugyanis az megadta magát.

─ Ne… Ne… Hagyják abba, kérem… Én nem… Nem akartam… ─ könyörgött a férfi, de Jeti sebesülése végett Kikut alig lehetett lecsillapítani, úgy rúgta és ütötte a földön fetrengő embert.
─ Hagyd, Kiku!… Hagyd!… ─ csendesítette Knauba. ─ Gyere Jetihez, mert eléggé mély sebet kapott.
─ Istenem! Szegény Jeti!!! ─ sírt Kiku, de nem veszítette el a józan gondolkodását, mert Knaubával együttesen sürgősen nekiláttak Jeti ápolásának. A fosztogatók közül hárman becsületesen el voltak rendezve, de azokkal egyáltalán nem törődtek. Jeti volt az első. Annyiból volt szerencséje, hogy a széles vállával sikerült felfognia az ütés erejének java-részét. A “karcolás” viszont eléggé mély volt, és alig tudták elállítani a vérzést. Jeti különben magához tért, de nem kényeskedett, hanem még meglehetősen boldog is volt, hogy végül is sikerült győzelmet aratniuk.

Mivel a további lépéseikhez elengedhetetlenül információra volt szükségük, az “életképes” ellenfelüket fogták vallatóra. Hisz’ az úgyis megadta magát.
─ Ne haragudjanak, kérem! Én senkinek nem akartam rosszat. ─ kezdett bele a normális, érthető beszédbe a férfi, miután sikerült valamennyire megnyugodnia.
─ Ebbe a fertelmes ügybe is csak avégett keveredtem bele, mert ugyanis én vagyok a buldozerista… És… Engem csak megkértek…
─ Persze, te szarházi! Hogy segítségnyújtás helyett fosztogass!? Erre kértek meg! Mi? Te szemét!!! ─ támadt rá Kiku, és ha nem fékezik, bizonyára csúfosan elbánt volna a pasassal.
─ Hibás vagyok, kérem! Nem tagadom! Nagyot hibáztam, amikor belekeveredtem ebbe a társaságba…
─ Persze! Belekényszerítettek, mi?! ─ élcelődött Lénárd is.
─ Tudják… Én csupán egyiküket ismerem… Akivel katonakollégák voltunk… De akkor még nem volt ennyire…
─ Ennyire tetűfészek! Ugye ezt akartad mondani? ─ tette fel gúnyosan a segédkérdést Kiku.
─ Igen… Azóta a börtönt is megjárta, és… Én nem is kellett volna elfogadnom az ajánlatát…
─ Miféle ajánlatát? Miért jöttek tulajdonképpen? ─ kérdezte Knauba.
─ Itt van ez a DW 70 TA automatikus dízelgenerátor. ─ mutatott a kazánház egyik szögletében felszerelt hosszú gépezetre. ─ Egy ezreket érő komoly szerkezet, de buldózer nélkül nem lehet elvinni. És a falat sem lehetett volna betörni… Kérem, én csak egy egyszerű gépkezelő vagyok! Az útépítőknél dolgozok, és…
─ Mi történt odakint?… Vannak-e áldozatok?… Mekkora károkat okozott a vihar?… Hová lehet segítségért fordulni?… ─ özönlöttek a kérdések, amelyekre a bűnbánó férfi sorra meg is adta az eléggé elfogadható információkat. Amelyek aztán lassanként feloszlatták mindazokat a rémisztő elképzeléseket, amelyeket az őrszobájuk szűk ablakán kitekintve abból az eléjük táruló világvégi hangulat látványából festettek le maguknak.

Az alatt az idő alatt, amíg ők félelmek, szorongások közepette pontosan három és fél napot meg éjjelt töltöttek vesztegzár alatt, a vihar pusztítása során többnyire az anyagi károknak adtak nagy jelentőséget. Nyolc halálos áldozatot összesítettek, viszont huszonkilencen eltűntek, és több mint kétszázan megsebesültek.
─ A Sportszállóban volt-e halálos áldozat? ─ kérdezett rá szorongással telt érdeklődéssel Kiku, miközben lopva Elekre pillantott.
─ Nem. Halálos áldozat nem volt, de sokan megsebesültek… ─ mondta a férfi, mire Kiku nagy megkönnyebbülés közepette újból összenézett Elekkel.

Rövid tanakodás után aztán közmegegyezéssel végül is egy olyan döntést hoztak, hogy mivel – a kemény megpróbáltatásuk után – nem szeretnének semmiféle zavaros ügybe belekeveredni, a fosztogatókat a sorsukra hagyva, Jeti érdekében sürgősen felkeresik a legközelebbi kórházat vagy elsősegélyt.

A legközelebbi Sebesültellátó-központhoz érve problémamentesen bejutottak, és rögtön kezelésbe is vették őket. Szerencséjük volt, hogy a városszinti szükségállapotnak köszönhetően a sérülések kimeneteléről nem érdeklődtek konkrétan. Még Jeti mély sebét illetően sem tettek fel kérdéseket, viszont nagy titkuk megőrzéséért arra is kellett ám vigyázniuk, hogy Jeti a történtekről nehogy elkottyantsa magát.