A jó Tündér – Kedves doktor Knauba 4. fejezet

A Jó Tündér

Odakint a tömeg java-része már szétoszlott, mindenki igyekezett fedezék alá kerülni, mindenkinek megvolt a maga baja, és jóformán senki nem törődött azzal a magaslaton szónokló, önjelölt prófétát alakító férfival.

– . . . Beszartok ilyenkor, mi?!… . . . Féltitek a hitvány életeteket? . . . De tudatlan barmok vagytok, mert arról fogalmatok sincs, hogy ezek a szélsőséges időjárások mind a Ti szélsőséges, hülye gondolkodásotokból erednek… . . .
– Na, még ez hiányzott!!! – jegyezte meg feszült ingerültséggel egy tűzoltó. – Mintha nem volna itt galiba elég!…
– Pluszmunkából is kijut. – tromfolt rá bosszúsan egy másik tűzoltó is, és már neki is láttak az előkészületeknek, hogy valaki felmenjen és lehozza a szónokló bolondot, még mielőtt leesne.
– Ne fáradozzatok, idióták! – ordított le a férfi a tűzoltókra, amint észrevette, hogy őt akarják becserkészni.
– Nekem már úgyis mindegy, hogy élek vagy halok!… Csak épp befejezem a mondanivalómat, és máris indulok… Hölgyeim és uraim! Közlöm, hogy én nem szarok be a haláltól!… Hahaha!!!… De előbb még őszintén tudatnom kell, hogy mekkora barmok vagytok mindannyian! S aztán zsupsz! Kányec filmo!… Ha hahaha!…

A tűzoltók java-része az akcióhoz, az életmentéshez volt szokva, és a szokatlan jelenet eléggé megzavarta őket. Nem tudták hová tenni a férfi bolondozását. Képtelenek voltak megállapítani, hogy mennyire beszél komolyan, viszont abban az egyben mindannyian biztosak voltak, hogy a szereplésével óriási veszélynek tette ki magát.

– Ha netalán meggondolná magát, a szél majd besegít neki. – jegyezte meg vészjóslóan egyik idősebb tűzoltó. És mindannak ellenére, hogy e jóslatot a szél buzgón igyekezett is bizonyítani, valahonnan egy magas, kisportolt alkatú nő jelent meg, aki egyenesen a tűzoltóparancsnokhoz intézte szavait.

– Engedjenek felmászni a létrán! Tudok segíteni rajta! Pszichológus vagyok. – jelentette ki a lehető leghatározottabban, és feleletet nem várván, fürge mozdulatokkal már kapaszkodott is felfelé a létrán.
– Csak lassan a testtel, kislány! – kiáltott a nőre a férfi, amint észrevette, hogy feléje tart. – Ezt a helyet már lefoglaltam!
– Doktor Knauba vagyok. Segíteni szeretnék! – mutatkozott be a nő, és megállt a létra közepén.
– Nem kell! Segíts csak magadon, míg nem késő! – ordította a férfi, miközben egy széllöket annyira kibillentette az egyensúlyából, hogy kevés tartotta, hogy le nem penderült a magaslatról.

Knauba az alkalmat kihasználva feltűnés nélkül még fennebb mászott a létrán, majd újból felkiáltott.
– Csak beszélgetni szeretnék!
– Én egy egész életre kibeszélgettem magamat, doktornő! Úgyhogy viszlát!
– Akkor hát viszlát, Lénárd! – vágta rá közömbösséget megjátszva Knauba, majd mintegy futó érdeklődést mutatva hozzátette. – A szeretteidnek nem üzensz legalább?
– Te… nem ismerhetsz engem… mert nekem nincsenek szeretteim!!!…
– És nem is voltak?
– Nem… nem voltak!… Soha nem voltak!!!… SOHA!!!
– Ebben nagyot tévedsz, Lénárd, mert kisbabaként valakinek kellett, hogy szeressen, hisz’ felneveltek…
– AAAAAAA!!!… – ordította el magát az üvöltő szelet túlharsogva Lénárd, miközben a heves lökésekkel sem törődve mindkét kezével a halántékához kapott. És másodszor is – de különben ki tudja már hányadszor – majdnem lezuhant a szédítő magasból.
– Mit tudsz az én életemről, te hülye picsa???!!! Mit próbálsz itt okoskodni? Fingod sincs a múltamról, és játszod itt a megmentőt!!! – kiabált magából kikelve Lénárd, és közben annyira elérzékenyült, hogy jóformán már nem is fogózott, nem törődve azzal, hogy egy újabb széllökés kétségtelenül magával sodorta volna. Knaubának aztán időközben sikerült a kiugrórész peremére átmásznia, amely folytán egy jobban hallható távolságba került hozzá.

– Lénárd! Kérlek, bocsáss meg! Nem akartalak megbántani! – kiabált egész őszintén ott a mostoha körülmények közt Knauba. – Persze, hogy fingom sincs a Te nehézségeidről, de hidd el, sok elkeseredett emberrel volt már dolgom…
– Én nem vagyok elkeseredett, hanem egyszerűen nem akarok tovább élni!… Ennyi!…

Ez idő alatt a nagy térségen már minden annyira a feje tetejére került, hogy egészen felismerhetetlenné vált az egész környék. A por annyira felkavarodott, hogy a tűzoltók már nem láttak az orruknál tovább. Még kiabáltak a doktornőnek, hogy a helyzet megoldhatatlan, és tovább ne kockáztassa az életét, majd amikor egy nagy csattanás közepette a létra is hanyatt vágta magát, az ő helyzetét is reménytelennek ítélték meg.

A forgatag egy alumíniumkeretet vágott az épület oldalának, mégpedig úgy, hogy épp annak a pléhtető-bevonatnak a szélét találta el, amelyiken Knauba megvetette a lábát. Annyiból volt szerencséje, hogy a keret egy háromszöget képezve csapódott az épület falának, és ő csodák-csodájára “belefért” ebbe a háromszögbe. Azonban az egyensúlyát már képtelen volt megtartani. Csak lélekjelenlétének köszönhetően nem esett le, mert ösztönösen egy szél által arra sodort ponyvába kapaszkodott, ami semmiképpen sem biztosított biztonságos tartást. Lénárdnak is szerencséje volt, mert a széllökéstől nem előre, hanem hátra bukott.

Míg doktor Knauba a Sportszálló oldalán lógva az életéért küszködött, a szálloda fitnesztermébe is jelentőségteljesen bekavart a szél. Elek bármennyire is próbálkozott vajmi keveset kiszűrni Knauba és Lénárd párbeszédéből, a szél robajlása végett csupán szófoszlányokból tudott összerakni valami érthetőt. Kiku és Jeti pedig csak az ő tolmácsolásából tájékozódhattak, amelyben heves gesztikulációk közepette próbálta lejátszani azt, hogy miként jelent meg személyesen a Jó Tündér a bolond pasast észhez téríteni. És abban a pillanatban, amikor látta, hogy a Jó Tündér életveszélybe került, hát a józan ész határát átlépve, nem törődve sem a széllel, sem a magassággal, úgy vetődött ki az ablaknyíláson, hogy a lendülettől hason csúszva érkezett a teraszrész cementjére. Majd a fennálló további veszéllyel nem számolva, őrült elszántsággal megragadta a ponyvát, amelybe Knauba kapaszkodott, és teljes erejéből húzni kezdte visszafelé. De épp idejében, mert a ponyvát semmiféle fix pont nem tartotta, és a nővel együtt elröppent volna a szél szárnyain. És Elek, mivel felmérte, hogy ebben a kifejezetten válságos helyzetben nem sokáig képes egyedül helytállni, hát torkaszakadtából elkezdett kiabálni:
– Jetííí!!!… Jetííí!!!… Gyere, mert a te erődre van szükség!!!

A fémdoboz becsapódásakor Lénárd olyan erővel vágódott neki a falnak, hogy csaknem eszméletét veszítette, és kábultságában minden erejét összeszedve próbált arra összpontosítani, hogy a kiáltozó alak miként kerülhetett a közelébe. Tudata még akkor sem volt teljesen kitisztulva, amikor valahonnan előkerült egy nagy darab férfi, aki fontolgatás nélkül szabályszerűen átgyalogolt rajta, hogy segítséget nyújtson annak a magából kikelten kiabáló alaknak. A doktornő jelenlétére is csak akkor emlékezett vissza, amikor a kiáltozó férfi az ő segítségéért is kezdett könyörögni.

Doktor Knauba már-már majdnem teljesen reménytelennek látta a helyzetét, és kevés tartotta, hogy az életért való küzdelmet fel ne adja, de a kiáltások hallatára felélénkült benne a remény, és ereje megsokszorozódva tovább kapaszkodott a ponyvába. Még nem volt teljes biztonságban, amikor Elek arcát közvetlen közelről megpillantotta, de akkor egy olyan különös, mélyről jövő érzés suhant át rajta, amely folytán minden félelme eloszlott. De annyira kétségtelenül, hogy ezen még ő maga is elcsodálkozott. És később, amikor ezt logikailag próbálta megfejteni magának, az volt az érzése, hogy valahol, valamikor találkozott már ezzel az arccal. De a racionális ész képtelen volt választ adni erre. És a meghatottság és az érzelmek annyira elnyomták a racionalitást, hogy amikor már teljes biztonságban feküdt az őt körülvevők gyűrűjében, hát szavak helyett sírva fakadt. Ami az ő karakterében még csak távolról sem számított mindennaposnak. Ekkor aztán Lénárd is egyszeriben elkezdett reszketni, majd ezt követően belőle is feltört a zokogás.

– Megmentettük… De tulajdonképpen Ő!… Ő mentett meg engem! Doktor Knauba!… Megmentett… Istenem!… Drága szép Klaudiám!!! Bocsáss meg nekem!… Drága jó Klaudiám!…

Igen. Kifejezetten egy sikeres akciót ünnepelhettek, mert Knauba megmentésében mindannyian hősiesen kivették a részüket. De még Kiku is, aki mit sem törődve a tulajdonjogokkal, a vastag sötétítő függönyt leszakítva nyújtott segítséget a mentőseregnek az épületbe való visszamászáshoz. Jeti határtalan boldogságban úszott, amint – Elek segítségével – sikerült tudatába beépíteni, hogy a Jó Tündér megmentésében használhatta bivalyerejét. Elek pedig, mintha egy egész más világon lett volna. Nem látott, nem hallott, csak egyfolytában áhítozott, hogy ekkora döbbenetes nagy szerencse folytán személyesen a Jó Tündérrel találkozhatott.

– A Jó Tündér?… Az ki?… Létezik olyan?… – álmélkodott Knauba, miközben igyekezett felmérni, hogy pontosan hová került. Kik a megmentői? Micsoda emberek? Nem mintha az ilyesmi szokatlan lett volna számára, de azért mégis meglehetősen furcsának találta a helyzetet.
– A Jó Tündér… az… – kezdett bele ismét egy szóáradatba Elek. – Az doktor Knauba! Jól mondom, úgy-e? Doktor Knauba!?…
– Hát… nem is tudom… Jó Tündér… Doktor Knauba… ezt azért nem kellene feltétlenül elhiggyétek! – mosolygott a körüllévőkre szeretetteljesen Knauba.
– De… …de… … Doktor Knauba… … … – próbálkoztak az ellenvetéseikkel Elek és Lénárd, de még Jeti is buzgón bólogatott, mert a “doktor” szó az ő számára mindig egyfajta megnyugvást és biztonságérzetet jelentett. És aztán a Jó Tündér fogalma csak megerősítést nyert nála. Kiku számára a másság nem nagyon jelentett különösebb problémát, mert már eléggé szokva volt hozzá. Megtanulta azt a viselkedésmódot, hogy miként kell reagálni a különféle “más dimenziókból leképzett valóságtartalmakhoz”. Ha Jetinek megfelel a Jó Tündér fogalma, hát legyen! Őt ez egyáltalán nem zavarja. Különben is a végzettsége ellenére a csaj eléggé belevalónak látszik.