A fosztogatók – Kedves doktor Knauba 12. fejezet:

A fosztogatók

Ezen az éjjelen nem volt beszélgetés. A megerőltető nap után mindnyájuknak jól esett a pihenés. Ez volt a harmadik éjjelük a vesztegzár alatt, ahol már két és fél napja küszködtek a szabadulás reményében. Ez alatt az idő alatt egymást egyre jobban megismerve talán még a mostoha körülményekhez is annyira sikerült alkalmazkodniuk, hogy sokkal jobban aludtak, mint az előző két éjjelen.
Reggelre virradóan egy tűzoltóautó szirénája ébresztette fel mindannyiukat. Lénárd és Elek pillanatok alatt kitörölték a szemükből az álmot, és eszeveszetten rohantak az őrhelyre. Kiku és Knauba bízva a két férfi talpraesettségében, Jetire való tekintettel nem hagyták el rögtön a szobát. Jeti ugyanis nem pattant fel oly szélsebesen, mint Lénárd és Elek. Kissé meglepetten nézett maga körül, majd komótosan felült. A szirénázást már nem hallhatta, viszont annál inkább Elekék döngetését és kiabálását.

─ Megyek, én is kiabálok egyet! ─ jelentette ki, és kimászott a fekhelyéről.
─ Menj csak… Menj… ─ nézett utána Kiku anyáskodó szeretettel, és annyira boldog volt, hogy végre sikerült józanul ébrednie.
Jó jelnek számított három nap után kintről életjelt hallani, viszont a kiáltozásaikat képtelenség is lett volna épp a szirénázó autóból meghallani. Előre nagyon elkeseredtek, de aztán végül mégiscsak sikerült józan ésszel újból felmérniük a helyzetüket és megállapodniuk abban, hogy a kiszabadulásuk már tényleg csupán időkérdése. Önmaguk megnyugtatásaként – balsorsuktól eltekintve – újból számba vették mindazokat a túlélésükhöz kapott kedvező lehetőségeiket, és közös, egyértelmű döntés szerint abban egyeztek meg, hogy egymást hűen támogatva több erőfeszítést tesznek a szabadulásuk érdekében. Ami ugyanis csupán azt jelentette, hogy többet fognak kiabálni segítségért.

Kiku és Lénárd ugyanis már ismerkedésük óta nem nagyon kedvelték egymást, viszont ahogy szokás mondani, “vér vízé nem válhat”, és még a felpörgetett események ellenére sem feledkeztek meg arról, hogy testvérekként egymásra találtak. Persze a közös témáról való beszélgetéseik teljesen egyoldalúak voltak, mivel kettőjük közül csupán Kiku őrizhette a gyermekkoruk emlékeit. És bár Jetinek nagyrészt épp az emlékezetében voltak zavarok, a taknyos kiskölyökre halványan még ő is visszaemlékezett. De főképp arra az esetre, amikor csaknem félholtan kellett bevinniük a kórházba.

─ Szander… A kis Szander… Szentül azt hittem akkor, hogy vége neki… ─ ecsetelte Jeti. ─ De nem értem, hogy most miért lett Lénárd?…
─ Hagyjuk csak így!!! ─ kiáltott fel idegesen, a homlokához kapva Kiku. ─ A ‘Szander-ből volt elegünk!!! Az apám gyönyörű nevéből!!!
─ A Rohadék! Ugye a Rohadék?! ─ próbálta jobban megemészteni magával Jeti.
─ Alekszander… ─ merengett el a “szegény” nevén Lénárd.
─ Az… De a Lénárd jobb! És fejezzük be, mert még hallani sem akarom ezt a nevet! ─ jelentette ki Kiku.
─ Kiku! ─ szólt heves lelki felindultsággal Lénárd. ─ Kiku, én… Tudod, a történtek ellenére is nekem még most is van befolyásom a nevelő szüleimnél… És tudod, ott mindig volt mit aprítani a tejbe és…
─ Nem! ─ szakította félbe határozottan a testvérét Kiku. ─ Nincs szükségünk semmilyen fajta külső támogatásra! Mi Jetivel nagyon jól megvagyunk. Bár eléggé fáradságos munkámba került, de a megélhetésünkhöz is minden el van intézve. Erről személyesen is meggyőződhetsz, ha majd felénk jársz.
─ Csak épp szabaduljunk ki. ─ tette hozzá Lénárd.
─ Persze! Hamarosan ki is szabadulunk, meglátod. ─ mondta határozottan Kiku.
─ Kiku!… Tudom, hogy már sokszor tettem ígéretet, de ezúttal, most valahogy másképp látom a jövőmet!… És másképp is fogok csinálni mindent!… Valamiként helyrehozom, amit elrontottam!
─ Higgyél benne! Higgyél önmagadban! A saját erődben, és menni fog! És ne élj azzal a tudattal, hogy eladtak, eldobtak téged, mert nem kellettél senkinek… Mert ez nem igaz. Ezt én mondom neked! Mert nem egy senki vagy, hanem az én Édes Öcsém, és szükségem van Rád! Érted? Te szaros kölyök!…
─ Csak Klaudia…
─ Ha képes vagy bízni önmagadban, akkor talán Klaudiában is bízhatsz! ─ bátorította keményen Kiku.
─ De vajon esett-e baja…?
─ Bízzál abban is, hogy nem!… Mit mondhatnék egyebet? ─ tárta szét a kezeit Kiku.
Ezen a napon a beszélgetéseiket már több rendben is zavarta meg a szabadulás reményében annyira várt kintről jövő apró nesz, zörej és olykor esetlegesen még autók zúgása vagy még más gépjárművek morajlása is.
─ Közeledik a szabadulásunk pillanata!!!… Legyünk figyelmesek!!! ─ biztatgatták reménnyel telten egymást.
Azonban legtöbbször a bódultságuktól vagy nem voltak eléggé figyelmesek, és mire jelt adtak magukról, a behallatszó hangok elhaltak, vagy pedig éppen a járműzúgástól nem hallatszott a kiabálásuk. Mindenképp már este lett, amikor egy közeledő járműzúgást követően nagy ropogtatásra, zakatolásra lettek figyelmesek.
─ Itt vannak!!! ─ kiáltotta el magát Lénárd, és mindannyian meg akartak futamodni, de azt sem tudták, merre menjenek, mert úgy tűnt, mintha az erős dördülések, puffanások közvetlenül a fejük felett hallatszanának.
─ A feljáró felé! ─ kiáltotta Lénárd, és a lámpájával világítva el is indult, mire Elek rákiáltott, mert észrevette a kazánház irányából gomolygó porfelhőt.
─ Csak óvatosan, gyerekek!!! Csak óvatosan! ─ próbálta túlkiabálni Knauba a lármázásukat. ─ Könnyen fennáll a sérülés veszélye! Vigyázni kell! Maradjunk tisztes távolságban!
─ De mi a francnak jönnek épp a kazánház irányából???!!! ─ fordult meg Kiku fejében a nagy felhevülés közepette, de a kérdés senkit sem foglalkoztatott különösen. Még Knaubát sem.

A port már olyan vastagon gomolygott, hogy vágni lehetett volna. Mert ugyanis a kazánház ajtajához érve a kint dübörgő nehézgép reflektorainak fényétől ez csíkokban egyre jobban láthatóvá is vált. A kiáltozást fölöslegesnek tartották, viszont a várva várt szabadulás pillanatát élve szívük a kelleténél hevesebben vert. Egymás kezeit szorítva, tisztes távolságból figyelték a kiszabadításuk érdekében folytatott munkálatot. A repedések nagyobbodásai következtében a fény addig növekedett, míg a buldózer lámpái teljesen megvilágították az egész kazánházat. És ekkor csaknem egyszerre kiáltották el magukat…

Azonban e pillanatot követően, ami kintről hallatszott, az semmiképpen sem az üdvrivalgásukat követő feleletként hangzott, mert nagy meglepetésükre félreérthetetlen szitkozódásokkal és káromkodásokkal reagáltak.
─ Fosztogatók… ─ súgta halkan Kiku. ─ Még ez hiányzott!…
─ A kurva anyjukat!!! ─ fortyant fel hirtelen Lénárd, de Knauba visszafogta. ─ Várjunk… ─ tanácsolta halkan, miközben felhangzott az első nekik szegzett kérdés.
─ Hééé…!!!… Hányan vannak?…
A hang egyértelműen ingerültnek, türelmetlennek és csaknem felelősségre vonónak tűnt. És természetesen olyan kérdéseket előzött meg, mint például “Vannak-e sebesültek?”, vagy “Jól van-e mindenki?”… Így aztán mindezt ösztönösen megérezve senki sem adott választ. A buldózer motorját leállították, de mivel a reflektorokat nem kapcsolták ki, bentről – a kazánház ajtajából – nézve csak a fénylő masinát láthatták. A menekülésük irányát jelző tátongó sötétségben pedig nem láttak emberi alakokat megjelenni. Hangokat viszont annál inkább, amelyek egyre fenyegetőbbé kezdtek válni.

─ A dolgunk végezte után mehetnek, amerre látnak, de addig egy lépést sem! Érthető???!!!
─ Ezt nem tehetik!!! ─ fakadt ki Lénárd előrelépve. ─ Elegünk volt ebből a bezártságból!!!
─ Fogd be a pofád, mert beverem!!! ─ ugrott elő egy elmaszkírozott arcú, nyúlánk alak, Lénárdot fenyegetve. ─ Azt mondtam, hogy vártok, és kész!!! Vissza! Vissza! ─ kiabált egy szerelővassal hadonászva.
─ Hagyjatok elmenni! Éjjel van, ki a franc ismerné fel a pofátokat? ─ köpte a szavakat felháborodva Kiku.
─ Vissza, Lénárd! ─ szólt rá Knauba. ─ Kerüljük el az erőszakot, emberek! Rendben van, megvárjuk, míg végeznek, és csak azután megyünk el!

Azonban úgy látszott, hogy a fenyegető alak nem nagyon bízott Knauba ígéretében, mert további határozott utasításokkal állt elő.
─ Vissza a folyosóra mindenki!!! Egytől egyig!!! Vissza! Vissza!!! ─ kiabálta a szerelővassal hadonászva, miközben hátvédekként még két felfegyverkezett fenyegető alak is megjelent.
─ Gyerünk vissza, gyerekek! Válasszuk a legjobb megoldást! ─ sürgette Knauba a visszavonulást. ─ Ha négy napot bátran kibírtunk, néhány percet bírjunk ki okosan!

Talán nem is Knauba szavai voltak annyira meggyőzőek, hanem inkább az a három szerelővassal felfegyverkezett alak, akiknek a hanglejtéséből ítélve eléggé egyértelműnek tűnt, hogy nem tréfálnak. És miután a kazánház ajtaja az orruk előtt becsukódott, ennek megerősítéseként olyan párbeszédeknek voltak tanúi, amelyek leírhatatlan félelemmel vegyült felháborodást keltettek mindannyiukban.
─ Én azt mondom, hogy el kell intézni őket! ─ hangzott a sietős, kopogó-csattogó munkálkodásaik közben.
─ Te teljesen megbolondultál…
─ Le akarsz bukni, te hülye?…
─ Úgysem ismernek!…
─ Hát nem értitek, hogy veszélyt hoznak ránk, ha kikerülnek?…
─ Nem… Nem lehet ekkora hülyeséget csinálni!!!
─ Te fogd be a pofád! Megkapod a magadét, és soha nem is találkoztunk!…
─ Azt sem tudjuk, hányan vannak…
─ Akárhányan! Áldozatok lesznek, és kész!
─ Nem úgy megy az…
─ AZ pont úgy megy, hogy itt csövek is vannak, és szépen beeresztünk a kipufogógázból…
─ Én nem… ─ hangzott egy fájdalmasan ijedt hang, amely nyomban le lett torkolva.
─ Pedig TE IGEN!!!… S ha mégsem, akkor Veled kezdem! Érthető???…

A párbeszédekből megítélve négy meglett férfire tippeltek. És csupán egy van közülük, aki úgymond nem jelent számukra veszélyt. Három vasakkal felfegyverkezett férfi. És ami a leghajmeresztőbb!!! Hogy – akárcsak a filmekben – szó szerinti értelemben végezni akarnak velük!!! Ki akarják nyírni mindnyájukat!!!
─ Tennünk kell valamit! ─ indítványozta Kiku, amivel Lénárd egyértelműen egyetértett.
─ Talán jobb lenne, ha várnánk! Nem biztos, hogy megteszik! ─ mondta Knauba, aki mindenképp szerette volna elkerülni az erőszakot.
─ De hogy állunk szembe azokkal a szerelővasakkal? ─ méltatlankodott Elek.
─ Úgy, hogy mi is valamilyen fegyvert szerzünk. Az ajtó betörésével nem lesz gondunk, mert azt Jeti elintézi, és ha váratlanul kitörünk, még lehet esélyünk. ─ magyarázta Kiku meglehetősen emelkedett harci kedvvel.

A meglepő módon kialakult vészhelyzettől annyira felpörgetődtek, hogy ösztönszerűen mindenki megkapta a tennivalóját. A nők a lámpákkal világítottak, miközben a férfiak minden zugot felkutatva kemény, kézben fegyverként használatos tárgyak után keresgéltek. Arról fogalmuk sem volt, hogy mennyi időbe telhet a fosztogatók “munkája”, de a zörgetéseikből, kattogtatásaikból ítélve még nem végeztek, amikor – Jeti erős kezeinek köszönhetően – sikerült a vécé falához rögzített csövezetet lerángatni és azzal felfegyverkezni.
─ Váratlanul kell érje a támadás! ─ kezdett bele a haditervébe Lénárd. ─ Miután Jeti betörte az ajtót, mi azon nyomban követjük, és üssük-vágjuk, amelyiket elérjük.

─ Csak épp egymásra vigyázzunk! ─ figyelmeztette Kiku, akinek a harci kedve még a Lénárdén is túltett.
Jeti tökéletesen megértette – vagy megérezte –, hogy pontosan miről van szó, és a legcsekélyebb izgatottság nélkül várta, hogy mikor lendüljön neki a kazánház ajtajának. Elek, akire átragadt a harchoz szükséges felpörgetettség, talán egy háborúba készülődő középkori lovag lényébe képzelte bele magát, mert közvetlenül a bevetés előtt Knaubát azzal próbálta vigasztalni, hogy bármi áron – de akár még az élete árán is – meg fogja védeni.