Doktor Knauba – Kedves doktor Knauba 15. fejezet:
Doktor Knauba
Lénárd, ahogy a nővérének tett ígéretéhez hűen visszament a Segélyszolgálathoz, terjedelmes kikerülésekkel kezdte ecsetelni, hogy mekkora nagy áldásban részesült, mert végül is Klaudiától megkapta az esélyt a hibáinak kijavítására.
─ Örvendek, Öcsi! Nagyon örvendek! De gondolom, felfogtad, hogy mindezek után nagyon össze kell szedned magadat! ─ vette át máris az idősebb nővér korrigáló szerepét Kiku.
─ Felfogtam, drága nővérem, és próbálom is beépíteni magamban… És próbálok valamiként hálát adni Valakinek mindazokért, amiket megélhettem épp a katasztrófa idején!
Kiku helyeselt, egyetértett, sőt, még Jeti is nagyon örvendett, hogy viszontláthatta a “kis Szandert”, de egy idő után valamiként mindketten egyfajta ürességérzet motiválása által néztek körül.
─ Eleket hol hagytad?! ─ szegezte neki a kérdést Kiku csaknem felelősségre vonóan.
─ Erőszakkal nem hozhattam el! ─ mentegetőzött Lénárd.
─ Hogyhogy? Nem akart viszontlátni? ─ képedt el Kiku.
─ Szó sincs róla! Sőt! Nagyon megszeretett mindnyájunkat, csak… ─ kereste a megfelelő szavakat Lénárd.
─ Csak?! Mi? ─ kezdett türelmetlenkedni Kiku, miközben Jeti is próbált minél jobban összpontosítani.
─ Csak az a helyzet, hogy… Beleszeretett Knaubába. ─ mondta ki végül.
─ Hát… ─ vonta meg a vállát Kiku egy gesztikuláló tenyérmozdulattal. ─ Ezen tulajdonképpen nem is csodálkozom, viszont… az mégsem megoldás, hogy nem akarja ide dugni az orrát!
─ Próbáltam bátorítani, de hát… Ugyanis egyfajta összehasonlítást tett doktor Knauba és önmaga között…
─ Szegény gyerekelméjű jámbor lélek!… ─ merengett el Kiku, mert négyük közül talán neki sikerült a legjobban megismerni Eleknek a gondolkodásmódját és a belső világát.
Épp Eleknek az együgyűségén sajnálkoztak, amikor megérkezett Knauba. Ő is szintén az ígéretéhez hűen. És ő is szintén egyfajta ürességérzet közepette nézett körül, majd tekintetét Lénárdra szegezve nyomban kérdezett is.
─ Elek?
─ Épp róla beszéltünk… ─ hebegte Lénárd.
─ Hogy mi okból nem jött vissza?
─ Hát… Igen…
─ A Jó Tündér lényét annyira a lelkébe zárta, hogy beleszeretett. ─ vette át a szót Kiku.
─ Épp ebből szerettem volna kigyógyítani. ─ mondta Knauba semmiféle meglepettség nélkül. ─ Terveim voltak vele, mert ugyanis juttattam volna neki is helyet az Intézetben. De különben még nem késő. Még másképpen is alakulhatnak a dolgok.
─ Annyiból szerencséje van, hogy végül is a városba jövetelének célját elérte. Befogadták a Gyülekezetnél. ─ informálta Lénárd, mire Knauba hirtelen témát váltott.
─ Na és?!… Te?… Mire jutottál? ─ kérdezte őszinte érdekeltséggel, mire aztán Lénárd újból végigrészletezte, hogy mekkora szerencsében és áldásban volt része, és hogy ennek java-részét neki, doktor Knaubának köszönheti…
Egy idő után azonban Knauba egy finom kézfelemeléssel szót kérve elhallgattatta, és melegen végignézett mind a hármukon.
─ Tudjátok… ─ mondta halkan. ─ Ez alatt az öt nap alatt mindnyájatokat annyira megszerettelek és a szívembe zártalak, hogy nagyon rosszul esne, ha nem találkozhatnánk a továbbiakban.
A többiek is helyeslően bólogattak, miközben melegen szorongatták egymás kezeit.
─ Különben az életemmel tartozom Nektek, drága barátaim! Ti mentettetek meg!!!
─ TE mentettél meg engem, drága Knauba! Doktor Knauba!… ─ érzékenyült el Lénárd, de egy finom kézlendítéssel Knauba újból szót kért.
─ Tulajdonképpen erről szeretnék valamit bevallani Nektek. Doktor Knaubáról.
Tanácstalanul néztek össze mindannyian, mert fogalmuk sem volt arról, hogy hová akar kilyukadni.
─ Elsősorban az elnézéseteket kell kérjem, amiért a megismerkedésünk kezdetétől fogva nagyon megtévesztettelek mindnyájatokat. ─ jelentette ki lágyan, de inkább beismerő, mint bűnbánó hanglejtéssel.
─ Nem vagyok doktor Knauba. És pszichológus sem vagyok. ─ vibráltak körbe kőkemény igazságként a szavai, melyek értelmét egyszerűen képtelenek voltak felfogni. Jetit is beleértve, mert ugyanis ő még a későbbiek során sem fogta fel teljesen a megtévesztés valóságát.
─ De ne higgyétek, hogy a titulus vagy egyéb kiemeltség végett! Egyáltalán nem! Kimondottan csak a szolgálatkészségtől vezérelten, mert ugyanis a praxisomból tapasztalva sokkal bizalomgerjesztőbbnek találtam “doktor Knaubaként” bemutatkozni, mint “Linda-ápolónőként a Sérült-gyerekek Intézetéből”.
─ És most, ha megengeditek, részletesen ismertetem, hogy tulajdonképpen mi vitt rá arra, hogy épp doktor Knaubaként jelentkeztem be nálatok.
Egy ideig néma csend következett. Mind a négyen csak ámultak-bámultak, és közben egyiküknek sem jött, hogy elhiggyen akár egy szót is az egészből.
─ Talán visszaemlékszel arra, amikor Jeti egyik kezelése után “valami lényegesről” érdeklődtél, amit átéltem az életem során? ─ fordult Kikuhoz Linda.
─ Igen. ─ bólintott Kiku. ─ És megígérted, hogy majd beszélni fogsz róla.
─ És emlékszel, amikor azt mondtam, hogy kettőnkön kívül még egy harmadik is részt vett a Jeti kezelésében?
─ Igen. ─ bólogatott Kiku, és nagyjából kezdett ráérezni, hogy szeretett barátnője hová akar kilyukadni.
─ Az igazi doktor Knaubának a Lénye volt velünk akkor!… ─ jelentette ki kissé emelt hangon Linda, miközben a sírástól elcsuklott a hangja. ─ Ő segített… Akkor is, és még nagyon sokszor… ─ erőltette ki magából a szavakat sírva Linda.
Az őszinte vallomás annyira váratlanul érintette mindannyiukat, hogy jóformán még szólni sem tudtak. De aztán kis idő múlva Kiku egyfajta érzelmi feltörés hatására a helyéről hirtelen felemelkedve a barátnőjéhez lépett.
─ Gyere, hadd öleljelek meg! ─ súgta, és szívből jövő szeretettel összeölelkeztek, amely folytán aztán Lénárd is és Jeti is az öleléseikkel ők is hozzájuk csatlakoztak.
─ Köszönöm… Nagyon köszönöm, hogy megértetek!… ─ hálálkodott Linda könnyes szemekkel. ─ Annyira megszerettelek benneteket!…
─ Elérzékenyültem… Mert annyira szerettem, hogy még máig sem tudtam igazán elengedni. És nem az első eset, amikor igenis, valahol szükségesnek éreztem, hogy az Ő szeretett Lényében tevékenykedhessek és Hozzá hasonlóan nyújtsak segítséget, az Ő praxisát imitálva.
─ És én azt hittem, hogy abból a szerelmi csalódásodból nem tudtál kivetkőzni, amiről meséltél. ─ álmélkodott Kiku.
─ Az csak az életemnek egy olyan része volt, amelynek nem adok különösebb jelentőséget. Knauba doktornővel való kapcsolatom viszont több volt a szerelemnél.
─ Akkor ezt most részleteznéd bővebben? ─ kérdezte Kiku, aki ugyanis csak nagyjából volt tájékozott barátnőjének az életéről.
─ Egyes részletekről te ugyan már hallottál, de azokat most bővebben és elhallgatások nélkül szeretném kifejteni. ─ mosolygott Linda, és belekezdett élete történetének tömörebb összefoglalójába.
─ Attól a naptól kezdeném, amikor életem legnagyobb traumáját kellett átélnem. Amikor ugyanis árva-gyerekként az Intézetbe hurcoltak. Nyolc éves voltam, és teljesen tudatában voltam annak, hogy pontosan mi történik velem. Csak épp azt nem tudtam, hogy miért?… Mert azelőtt körülbelül három évet ugyancsak árva-gyerekként, de kifejezetten egy meleg otthonra emlékeztető környezetben éltem, amelyben kimondhatatlanul szeretve éreztem magamat. Hogy miként kerültem oda, arról csak halvány és nagyon zűrzavaros emlékeim vannak, de az ott töltött éveket még e mai napig visszasírom.
─ Tehát abba az árvaházba kerültem, amelyik az azóta eltelt tizenöt év leforgása alatt átalakulásokon ment keresztül, és ma már a Sérült-gyerekek Intézete néven ismert.
─ Annyira el voltam keseredve, annyira magamba zárkóztam, hogy nemhogy enni, de még megszólalni sem akartam. Nem mondhatom, hogy nem törődtek velem, de én valamiként mindenkit az ellenségemnek tekintettem akkor. Csupán egy doktornő volt, akinek a közelségét érezve fokozatosan kezdtem felengedni a lelki merevségemből. Elfogadtam az ételt – egy idő után persze már azért is, mert nagyon éhes voltam – válaszolni kezdtem a feltett kérdésekre, de megjegyzem, csakis a kedves doktornő társaságában.
─ És hogy minél előbb rendbe jöjjek, a kedves doktornő egyre többször látogatott meg. Persze egyre jobban kezdtem érezni magam, főleg, ha az Ő társaságát élvezhettem.
─ Nem telt sok idő bele, és nagyon megszerettük egymást. Doktor Knaubának hívták, pszichológiát végzett, és talán Ő is azért ragaszkodott annyira hozzám, mert neki nem lehetett gyereke. Ezért vált el a férjétől is, és ezért szentelte mások megsegítésére az életét.
─ Aztán amint már annyira felcseperedtem, doktor Knauba lassanként a példaképemmé vált. De főképp miután a szerelmi életet illetően én is kudarcot vallottam.
─ A feldolgozatlan lelki traumámat talán azért értelmezted szerelmi bánatként, ─ mosolygott Kikura Linda. ─ Mert azzal párhuzamosan veszítettem el az én Szeretett Tanítómesteremet is. Mert Tanítómesteremnek is neveztem, mert annak idején Ő biztatott a tanulásra, és az ápolói iskola elvégzése után szintén az Ő segítsége által sikerült egy véglegesített otthont kapnom az Intézetben. És ahol az Ő szeretett Lényébe beleképzelve magamat, végzem a mindennapos tevékenységeimet.
─ Csak aztán sajnos!… Kimondhatatlanul sajnos!… Hogy egy szép, békés nyári délelőttön…
Lindán az érzelmek ismét annyira eluralkodtak, hogy egy rövid időre le kellett állnia, de még miután szemeit a zsebkendőjével jól megtörölgette, még azután is könnyekkel küszködve sikerült befejeznie a történetét.
─ Egy kiszámítatlan pillanat… Egy közönséges közúti baleset… És olykor még ma is hasogat az érzés, amikor tudatosult bennem, hogy doktor Knauba nincs többé… A jövő hónapban lesz két éve annak…
A szomorú történetet végighallgatva mindannyian mély részvéttel adóztak a néhai doktor Knauba emlékének. Még Jeti is nagyon lehangolódott, de ő feltételezhetően azért a doktor Kanubáért ejtett könnyet, akit a bezártságuk idején ismert meg.
─ Ha jól értelmezem, akkor neked még e mai napig is az Intézet az otthonod! ─ törte meg a csendet Lénárd.
─ Így van, Lénárd!… ─ mosolygott aprókat bólogatva Linda-ápolónő. ─ Az otthonom, a megélhetésem, a hivatásom, az életem célja… Nekem ugyanis csak ez van. Az Intézet… És benne a gyerekek…
─ Linda… ─ szólalt meg Kiku. ─ A névváltásod kissé furcsának tűnik… ─ jegyezte meg csak úgy mellékesen. ─ Hidd el, nagyon jól tudom, milyen érzés egyedül, de kukkó-egyedül… Amikor személy szerint senkid sincs, akihez tartoznál… Csak a hivatás, amelybe mintegy menekülésként teljesen beleéled magadat… Neked tényleg sikerült doktor Knauba Lényébe belehelyezkedned!…
─ Talán… ─ merengett el Linda Kiku szavain, majd a hangulat felvidításaként hozzáfűzte. ─ Hiszen egész jól sikerült veletek is elhitetnem!
És nagyjából a kedélyeket sikerült is megemelni, mert mindnyájan elnevették magukat, és mindnyájan tagadhatatlanul ráéreztek arra a bizonyos köztük szétáradó melegségre, amely azt az összetartozás-érzetet keltette bennük, amelyet még a Sportszálló alagsorában való mászkálásaik során tapasztaltak meg először.
Kis idő után Lénárd a falat ékesítő óra kijelzőjére pillantva, a tennivalóira hivatkozva hirtelen búcsúzkodni kezdett.
─ Még látjuk egymást… Egyikünk sem költözik a világvégére… ─ hangoztatták reményt öntve egymásba, miközben Lénárd még viccesen odavetette Lindának.
─ Nem is gondoltam volna, hogy még a pszichológusok is tudnak hazudni!…
─ Még azok tudnak igazán hazudni! El sem hiszed! ─ adta meg a választ nevetve Linda, miközben Lénárd már kifelé vonult a teremből.
Kapcsolódó novellák
Az egymásra utaltság kezdete.
A kifejezetten érzékeny lelkületű emberek olykor még egy jelentéktelennek látszó életeseményt sem képesek igazán feldolgozni magukban .
A szabadulás még nem hozza meg a teljes örömet.
Regressziós hipnózissal való próbálkozás.
Egy felettébb gondolkodóba ejtő gesztus.
Lénárd lélekmarcangoló múltjáról, elkeseredéséről
Szólj hozzá, mondd el te is a vélményed