A szabadulás reményében – Kedves doktor Knauba 9. fejezet:
A szabadulás reményében
Talán volt némi szerencséjük abban, hogy a rémálmok elkerülték, viszont az ébredezéseikkor eléggé szívszorongató érzéssel tapasztalhatták meg újból a sötét valóságot. Kínos nyugtalansággal tapogatóztak maguk körül, míg aztán valakinek a keze ügyébe nem került a lámpa. A Lénárd híres lámpája, amelyre csodálatos módon ő maga talált rá. És annak fényében újból számba vehették egymást, hogy megvannak-e még. És megvoltak. Csupán az volt a sajnálatos, hogy még mindig ott, abban a tehetetlen és kilátástalan helyzetben. Semmi nem változott a tegnap óta. Bár sok minden változhatott, és bizonyára változott is, viszont a sötét elszigeteltség elnyomta még az időérzéküket is.
─ Hány óra?… ─ ez volt az első szava Lénárdnak, amint sikerült felkattintania a híres lámpáját. Kiku pedig némi keresgélés után válasz helyett hisztérikusan felkiáltott:
─ AAAHH!!! JETINEK MÁR RÉG BE KELLETT VOLNA VENNI A GYÓGYSZERÉT!!!… Jaj! Jeti!!!… Jeti!!!… Ébredj, édesem! Ébredj!!! ─ kezdte intenzíven költögetni a még édes álmában pihenő óriást, majd idegesen a többiekhez fordult.
─ Gyerekek!… Ébren vagytok-e mind?… Ne haragudjatok, de jobb lesz, ha most kimentek…
─ Miért? ─ kérdezte tanácstalanul Lénárd.
─ Majd megbeszéljük! De most nyomás, mert rögtön felébred!…
Az ideges, vészjósló hangnem annyira hatott mindegyikükre, hogy pillanatok alatt egytől egyig kint voltak a folyosón. Mert ugyanis volt némi fogalmuk, hogy Kiku mi okból turbózta fel annyira magát.
─ Boldogulsz egyedül, Kiku? ─ kérdezte Knauba.
─ Igen. Kösz… rám mindig hallgat, csak egy lámpát kérnék! Hogy ne a sötétben ébredjen. Elek, légy szíves… Hagyd csak ott a bejáratnál! Jó lesz! És köszönöm!
A folyosón tájékozódván, nagy meglepetésükre nem volt teljes a sötétség, mert valamelyik nyitott ajtón keresztül némi fény szűrődhetett be… Ami azt jelentette, hogy ablak van valahol. És egy jó jelnek számított. És ennek felkutatására indult el Lénárd hamarjában. Viszont Knaubában és Elekben valahogy működött egyfajta összetartozás-érzés, amely folytán izgatottan várták azt a megnyugtató pillanatot, amikor Jetinek és Kikunak sikerül áthidalniuk azt a nem várt komplikációt.
─ EEEEEH!!! EEEEEH!!! EEEEEH!!! ─ hallatszott bentről, hogy Jeti ébredezik. ─ … A szekrény!!!… Megint az a rohadt szekrény…!
─ Nem, Jeti!!! Nem a szekrény!!! Nincs már szekrény!!! ─ csitította Kiku, de Jeti tovább ordított.
─ Idejött megint a gazember!!!… Itt van!!! De megnyuvasztom!!!… Kibelezem a szarházit!!!…
─ Jeti! Jeti, édes! Figyelj, drágám! Kiku vagyok! Érted? Kiku! És nagyon szeretlek! Hidd el nekem, hogy már nincs szekrény!… Többé már nincs!… Nézd! A lámpa fényét! Nézd! A szekrényben nem volt lámpa!… Tudod, ki csinálta azt a lámpát? Tudod!… A barátodra még emlékszel? Elek barátodra!…
─ A barátom… Lámpát csinált. … Elek nagyon ügyes fickó… ─ hebegte kissé lecsillapodva Jeti.
─ De most rögtön enned kell valamit, és be kell venned a gyógyszeredet!
Elekre a Jeti elől való menekülés kissé félősen hatott, viszont a kíváncsiság által nyert annyi kiegyenlítődést, hogy bizakodóan várta a dolog kimenetelét. Viszont arra mégsem számított, hogy végeredményként Kikunak éppen az ő személyét emlegetve sikerül majd megoldania ezt a kényes helyzetet.
Közben nagy sietősen megérkezett Lénárd a felfedezőútjáról.
─ Gyerekek!!! Kijutunk!!! Kijutunk! Van megoldás!!! ─ újságolta nagy hangerővel, de a többiek még az előbb történtek hatása alatt voltak, és még nem nagyon vették a lapot. Így aztán sértődött zsörtölődésbe kezdett.
─ Én minden mocskot összejárva keresem a menekülési lehetőséget, ti pedig rám sem hederítetek!!!??? Talán végképp itt akartok maradni???
─ Lénárd! ─ szólította meg kedvesen Knauba. ─ Igazad van! Nagyon is igazad van, és mindnyájan hálásak vagyunk neked ezért a kellemes információért, de próbáld meg, hogy ne ellenségeskedéssel kezded a napot!
─ Nem én ellenségeskedek, hanem ti viselkedtek passzívan. ─ érvelt Lénárd.
─ Passzívan…!? Miket beszél??? ─ legyintett Kiku. ─ Nálamnál sietősebb egyiknek sem lehet a kijutás, mert Jetinek már csak egy napra való gyógyszere maradt! És ízelítőként megtapasztalhattátok, hogy mit jelent, ha gyógyszer nélkül marad!!!
A szabadulás reményében való fellángolt örömük nem tartott soká, mert az ablakokat megvizsgálva szomorúan tapasztalták, hogy a fémrámákat kemény vasrács övezi. Amelyen persze semmiképpen sem volnának képesek átpréselődni. Viszont már az is előnynek számított, hogy már nem voltak teljesen elszigetelve a külvilágtól.
─ Kitörjük az ablakokat, és addig kiabálunk, míg ránk találnak! ─ adta meg a tippet Lénárd.
─ Jó az ötlet, csak az a kérdés, hogy kik találnak ránk, és mikor? ─ mondta Knauba a kinti látóhatárt kémlelve.
─ Mentőcsapatok vannak szervezve. ─ bizakodott Lénárd.
─ Talán még korai lenne… Ebből a kevés látószögből is egyértelműen megállapítható, hogy kész káosz van odakint. Síri csend mindenfelől, a környezet alig felismerhető… Csaknem hihetetlen, hogy mekkora vihar söpört végig… ─ szörnyülködött Knauba.
─ Vajon mi történt a kintiekkel? ─ kapott a szívéhez Lénárd. ─ Klaudia… Vajon hol van most? Érte-e baj?…
─ Hogyan szerzek majd gyógyszert Jetinek? ─ rémüldözött Kiku.
─ Meghalt volna mindenki? ─ tűnődött Elek.
─ Reméljük, hogy nem. ─ mondta Knauba. ─ Sosem szabad ilyesmire gondolni.
─ Ki kell jutnunk valahogy! Ki kell jutnunk, Knauba! Ki kell jutnunk! ─ ismételte egyre nyomatékosabban a szavakat Kiku.
─ Igen, Kiku! Kijutunk. Mindent megpróbálunk, és kijutunk innen. ─ vigasztalta meg Knauba az egyre jobban elkeseredni látszó Kikut, mert jól tudta ő, hogy miért aggódik annyira. És a szívéhez egyre közelebb kezdte érezni ezt a nőt, aki valaki másnak a biztonságát, jólétét még sajátjánál is képes többre becsülni.
A szálláshelyük felé menet a többiektől kissé lemaradván, mint nő a nőhöz, bizalmasabb beszélgetés alakult ki köztük.
─ Gyógyszer nélkül nem lehet megpróbálni? Ezek nagyon erős gyógyszerek! ─ kérdezte Knauba egész halkan.
─ Tudom. De most még csak ez a jelenlegi megoldás.
─ Jó volna minél hamarabb más megoldást találni!
─ Mit gondolsz, miért hurcoltam ki abból a tébolydából?
─ Melyikből?
─ A híres Központiból. A 12. körzetből. ─ adta meg a választ a végtelenségig lekicsinylően Kiku.
─ Hallottam róla… ─ legyintett Knauba egyetértően.
─ Sok minden van a világon, ami csupán csak távolról szép és jó…
─ És sokszor csak az a lényeg, hogy a közvélemény által szépnek vagy jónak legyen megítélve. ─ egészítette ki a gondolatmenetet Knauba, majd kissé furcsálkodva megkérdezte:
─ De mondd, hogyan tudtad onnan kihozni?
─ Hát… Mégis mit szólsz? ─ vágott egy grimaszt Kiku.
─ Hűha!… Nagyon óvatosnak kell lenned ám! Remélem, tudod!?
─ Tudom. Persze, hogy tudom. De hidd el, hogy mindent egész pontosan megszerveztem. Mindenféle “hivatalos” papírjaink rendben vannak, és már bottal üthetik a nyomunkat.
─ És… Mihez kezdesz? Vagy mihez kezdetek? Hogyan oldjátok meg magatok a dolgot?
─ Nem félek, Knauba. Tudd meg, hogy nem félek. Jetivel már annyi nehézségen mentünk keresztül… De nagyon hosszú és bonyolult a mi történetünk… És végtelenül szomorú is…
─ Segítsen az Isten, hogy megtaláljátok a boldogságotokat! ─ mondta Knauba, miközben szívből jövő őszinteséggel úgy összeölelkeztek, hogy mindkettejük szeméből a könny kicsordult.
Amint visszaértek az éjszakai szálláshelyükre, egyöntetűen úgy határoztak, hogy átköltöznek a kazánházzal szomszédos helyiségbe, hogy a kis ablakon keresztül kapcsolatban lehessenek a külvilággal. És persze, hogy alkalomadtán segítséget kérhessenek. A kinti hideg végett azonban az ablakrést a szomszédos helyiségben törték ki, és mint szükségszerű foglalatosságként sorra beosztották egymást a segítségért való kiabálásra. Lénárd ötletéből adódóan azzal próbálkoztak felhívni magukra a figyelmet, hogy egy szőnyeget kitoloncoltak a résen, és meggyújtották. Számításuk szerint a füstjelre majd felfigyelhet valaki. Azonban az elképzelésnek a visszaütője az volt, hogy a benti tér is fokozatosan annyira megtelt füsttel, hogy még a helyiségből is ki kellett vonulniuk.
A szabadulásuk érdekében való tevékenységeik annyira lekötötték őket, hogy még reggeliről is megfeledkeztek. Egy bizonyos idő után, amikor a lázas nekilendültségükben megcsillapodtak, csak akkor voltak képesek a gyomruk jelzéseit észrevenni.
Immár világosságban már sokkal könnyebben ment az összegyűjtött élelmiszerekben való válogatás vagy az esetleges kiválogatás. Elek vette át a főszelektáló szerepét, és – a körülményektől függően – igyekezett mindenkinek a szája íze szerint összeállítani a reggeli menüt. Amely szerény eledelekből tevődött össze, de az adott helyzetükhöz képest mindenkinek rendkívülien megfelelt.
Amikor már nagyjából az étkezésük végét járták, Elek desszerttel próbált kedveskedni, és mindenki kapott elnyomtatásként valami kicsiséget. Többnyire édességet és afféle gyors-süteményt, amit mindenki szívesen elfogadott. Azonban valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan érzés folytán Knauba elé egy kisebb műanyag tálat tett le, amelyben parányi kis sós rudacskák voltak, mégpedig eperlekvárral leöntve.
─ Tessék! Edd meg szépen! ─ mondta olyan hanglejtéssel, mintha egy kisgyerekhez beszélne, és végigsimított a nő arcán.
Knauba pedig megrökönyödve bámult le maga elé a lekvárral leöntött kis sós rudakra. Nézte-nézte egy darabig, majd egy zavarba ejtő pillantással Elekre szegezte tekintetét.
─ Ezt… Miért adtad???… ─ tagolta kissé kábultan.
─ Nem is tudom… ─ hebegett Elek. ─ Valahogy úgy jött, hogy talán szereted…
Knauba nem felelt. Csak ült megdöbbenten, maga elé nézve, mintha töprengene valamin, majd kezével végigsimított a homlokán.
─ De bocsáss meg, hogy tévedtem! Nem akartalak megsérteni… ─ szabadkozott Elek, és már nyúlt is a tányér után, de Knauba megfogta a kezét.
─ Nem!… Egyáltalán nem tévedtél… De mondd, honnan jött ez neked?…
─ Mi? ─ csodálkozott Elek.
─ Honnan tudtad, hogy ez a kedvenc csemegém??? Elek! Ezt mondd meg!
Elek csak állt és bámult. Bár egy különös jóérzés töltötte el, de fogalma sem volt, hogy mit kellene mondania.
Kapcsolódó novellák
Regressziós hipnózissal való próbálkozás.
Lénárd lélekmarcangoló múltjáról, elkeseredéséről
Megoldatlannak látszó helyzet.
Az egymásra utaltság kezdete.
Kázmér és családja egy kis faluba érkezik egy esküvőre. Nem is sejtik, hogy egy telefonhívás rövidesen megváltoztatja az életüket.
Találkozás a "Jó Tündérrel"
Szólj hozzá, mondd el te is a vélményed