Lénárd – Kedves doktor Knauba 8. fejezet:

Lénárd

Meghitt beszélgetésüket aztán a folyosóról hallatszó hahózások, kiáltozások szakították félbe, ugyanis Knauba és Lénárd érkeztek egy szatyor élelemmel. És Lénárd egy kitűnően világító zseblámpával, amelyre nagy dicsőséggel ő maga talált rá valahol a kazánház környékén. És annyira el volt ragadtatva a maga dicsőségétől, hogy megérkezésüktől számítva egy jó ideig más egyébről nem is nagyon lehetett beszélni, csak arról a szépen világító lámpáról. Amelyet persze ő maga talált. Persze az sem tetszett neki, hogy míg ők Knaubával tisztességesen felpakoltak élelemből, addig Kiku meg a többiek csupán három fekhelyet voltak képesek előkészíteni.

─ Te még a csodalámpádat használva sem vagy képes az orrodnál tovább látni? ─ fakadt ki Kiku, amikor már megunta a zsörtölődését. ─ Nem vetted észre, hogy effektíve nincs hely, ahová több fekvőhelyet lehetne csinálni!?
─ Én akkor is emberhez illően akarok pihenni! Nehéz napom volt! ─ zsémbelt tovább Lénárd.
─ Rendben van, Lénárd. Itt, ez egyedül a te ágyad. ─ ajánlotta fel Knauba a harmadik fekvőhelyet. ─ És úgy pihensz benne, ahogyan te akarsz, csak próbáld lecsillapítani magadat!

Aztán a másik két fekhelyet egymás mellé csúsztatva Kiku Jetivel és Knauba Elekkel foglalták el. Hogy Lénárd – akinek nehéz napja volt – emberi módon kipihenhesse magát. Hisz’ elvégre szállodában voltak. Kiku jól átlátta a helyzetet, amikor azt mondta, hogy Jeti kivételével senki nem fog tudni elaludni ebben a válságos helyzetben, mert bár mindnyájan fáradtak voltak, mindegyikük szemét messzire elkerülte az álom. De legfőképpen a Lénárdét, mert annak ellenére, hogy ő volt az, aki a legjobban pihenni akart, hirtelen az önérzetével kapcsolatos nehézségei jutottak az eszébe. Amelyet jó kibővített mondatokban azzal fejezett ki, hogy a díszes társaság mennyire egyenlőtlenül ítélkezik az emberi erényeket illetően.

─ Itt van ez a korszerű lámpa. Amely most itt nekünk szükségszerűen egy olyan fényforrás, amely mellett leülhet akármelyik tákolmányotok. És még csak egy szikra elismerést sem kaptam érte! Viszont amikor Jeti rátalált – de méghozzá nem is ő talált rá arra a rozoga kis gyújtóra –, hát csaknem éljenzésbe törtetek ki. Mert hát ő volt, aki “Fényt hozott!!!”… De összehasonlítva ezzel a lámpával…
─ Te, Lénárd! ─ szakította félbe Kiku hirtelen. ─ Azon csodálkozok, hogy az eddigi elmondásod szerint szegény embernek születtél, mégis folyton megkülönböztetésre vágysz. Elismerésre, dicsőségre szomjazol?!… Miért?

─ Na és? Mi van abban, ha valaki épp erre vágyik? ─ horkant fel Lénárd.
─ Hát… Semmi. Egyáltalán semmi. Csak úgy általánosságban véve, aki tényleg szegény, az többnyire leül a seggére és nem próbálja folyton vetni magát, mint te.
─ … Aki szegény. … Persze, aki szegény… ─ csendesült el hirtelen Lénárd, hogy alig lehetett hallani a hangját.

De nemcsak Lénárd, hanem a többiek is elcsendesedtek. Valamiként mindenki megérezte, hogy eddigi beszélgetésük fonala teljesen irányt vált. Csak azt nem tudták éppen, hogy valamilyen bűnbánati elcsendesedés vagy épp a kifakadás, a dühöngés formájában. És Knauba ezt a holtpontot kihasználva, egy közös beszélgetést indítványozva próbálta megfelelő mederbe terelni az energiákat.

─ Szegénység… nehézség… szomorúság, búslakodás… Ezek a szavak annyira lehangolóan hatnak most ránk, hogy megfeledkezünk arról, hogy még ebben a katasztrófahelyzetben is épek, egészségesek vagyunk. Nem tudjuk, mi történik odafent, de jó tudni, hogy biztonságban vagyunk. És ha sikerül megőriznünk a nyugalmunkat, akkor előbb-utóbb valamilyen mentőcsapat kiszabadít innen. De csak ha türelmesek leszünk egymáshoz! Fel kell oldanunk azt az egymás közti feszültséget, amely folytán mindig vitába keveredünk!… Azt javaslom, hogy mivel sorstársakként így összeverődtünk, próbáljuk kibeszélni magunkat, hogy ezáltal jobban megismerhessük egymást!… Akkor talán még elnézőbbek is tudnánk lenni egymással szemben!… Mit szóltok?…

Síri csend lett. Bár mindenki egyetértett Knauba javaslatával, de valahogy senkinek sem akaródzott az élete történetével elsőként bejelentkezni.
─ Lénárd?… ─ hallatszott a kedves, biztató hang, mire a férfi szokása szerint reagált.
─ Miért pont én?
─ Hogy Téged ismerjünk meg minél előbb a feldolgozatlan problémáidon keresztül, és hogy együtt tudjunk sírni vagy örvendezni Veled. Nem is gondolod, hogy mekkora segítséget jelenthet ez neked!

Meglehetősen zavarodott lelkiállapota ellenére Lénárd egy idő elteltével a lelke mélyén megérezte, hogy bízhat doktor Knauba pszichiátriai képességében. És mivel előtte is egyértelmű volt, hogy bizony téves úton halad, hát rövid latolgatás után beadta a derekát.

─ Hát, jó!… Nekikezdek. Az én történetemnek. Amely semmiképpen sem nevezhető rózsásnak. Szegény családban születtem. Egyszerű szegény családban. … Persze én semmire sem emlékszek vissza, mert úgy négy vagy öt éves lehettem… Amikor annak idején az én “drága vér szerinti szüleim” eladtak. Ugyanis ezt csak később derítettem ki… Hogy szabályszerűen eladtak. És mivel kifejezett precizitással a kutatómunkám végére értem, a nevelő szüleimnek sem volt más választásuk, mint hogy bevallják az igazságot.

─ Tehát, szegénynek születtem, viszont egy meglehetősen jómódú családban nevelkedtem. Ahol persze szeretetet is kaptam, csak… Csak valahogy mindig abban a hitben voltam, hogy mindez nekem természetesen jár. Mert az őszinteség az, hogy eléggé – sőt, nagyon – el voltam kényeztetve. Szóval, a két ellenpólust nem tudtam összehasonlítani. Szeretet – kitaszítottság; jómód, luxus – szegénység, nincstelenség, szenvedés… Pedig hát, a nevelő szüleim szerettek. Sőt, annyira eltúlzottan, hogy egy időben zseninek hittem magamat, és még arra is gondoltam, hogy talán én váltom meg a világot. Mert hát, az Isten útja felé vettem az irányt. De csak azért, mert nevelő szüleim materialista felfogású emberek voltak, és egyáltalán nem kaptam vallásos nevelést. Így aztán már az első “szent emberekkel” való találkozásom újdonságként hatott rám. És lassanként “jó ember” lett belőlem. … Már nem rúgtam bele a szegényekbe.

– ÓÓÓ, Istenem!!!… Miket nem csináltam én azelőtt!!!???… ─ fakadt sírva az elérzékenyültségtől Lénárd.
─ De hát hogy… rúgtál bele?… És kibe? ─ kérdezte csodálkozva Kiku, mire Lénárdból feltört a zokogás. A bűnbánó ember zokogása.
─ Kiku! ─ nézett Kiku irányába a zokogó férfi – mert ugyanis spórolás végett eloltották a rögtönzött lámpákat.
─ Vedd ezt szó szerint, Kiku! Úgy, amikor a labdába belerúgnak!… Éééén! Én rugdostam a szegényeket… Pedig nekem mindenem megvolt… Nekik pedig alig volt valamijük. Csak hát… Én nem tudom, de ez annyira nyomja a lelkemet, hogy egyszer belehalok. … De nem félek én azoktól a sok hülye pokol- és ítéletnapi meséktől!!! Mert aztán egy idő után otthagytam a drága Egyházközösséget, mert rájöttem, hogy mekkora baromságot hirdetnek, hogy a marhaságaikkal próbálják teletömni a jámbor emberek fejét, hogy vesd alá magadat Isten Törvényeinek, és akkor boldog leszel… Ez egy nagy hazugság, mert én az ellenkezőjét tapasztaltam meg! Higgyétek el nekem!
─ De Lénárd! A Keresztényi Üdvösség Gyülekezetéről azért mégsem mondhatsz ilyesmit… ─ vágott közbe érzékeny felháborodottsággal Elek.
─ Pedig épp ezekről a gyönyörűekről beszélek, öregem! És ki merem mondani, hogy te is kőkeményen be vagy hálózva általuk az effajta hülyeségekbe!
─ Kész-kész-kész!!! ─ sietett közbelépni Knauba. ─ A történeted, Lénárd! A történetedet folytasd!
─ Jó, persze. Csak azt akartam mondani, hogy nagyot tévedtem, amikor még meg is keresztelkedtem ott, a Keresztényi Üdvösségnél.
─ Mesélnél arról, amit még “szent ember” korodban éltél meg? ─ kérdezte Kiku.
─ Persze, persze… Hisz’ abban van a lényeg! Vagyis… Hogy úgy mondjam, akkor volt lényeg… De hát azután is… Mert az történt tulajdonképpen, hogy azt a lányt végül is elvettem feleségül.
─ Egy jó részt hagytál ki!… ─ szólt bele türelmetlenül Kiku.
─ Igen! Persze. Megismertem egy lányt. Egy gyönyörű lányt.
─ Klaudiát? ─ kottyantott bele kíváncsian Elek.
─ Igen. Klaudiát. … De ezt honnan tudod? ─ ámult el Lénárd a csodálkozástól.
─ Hát vajon honnan? ─ hüledezett Elek. ─ Őt emlegeted mindig, amikor kiakadsz!
─ Nem. Lénárd nem akad ki!… Csak nem emlékszik vissza azokra a pillanatokra, amikor épp nyomás alatt áll. Jól mondtam, Lénárd? ─ szólt közbe Knauba.
─ ÖÖÖ… Talán igen… De emlegettem volna én Klaudiát…???… ─ motyogta csakúgy magának Lénárd.
─ Klaudia is abban a vallásos közösségben volt? ─ kérdezte Elek.
─ Igen. A “Fővezér” lánya volt.
─ Volt??? ─ kérdezte fájdalmasan Elek.
─ Úgy értve, hogy most is az. De bár ne lenne a lánya annak a vén szarházinak!…
─ Akkor az Egyházfőnök az apósod úgy-e? ─ próbált immár bővebben érdeklődni Elek.
─ Ne kotyogj bele annyit, Elek! Így nem lehet megérteni rendesen! ─ szólt rá Kiku türelmetlenül.
─ Na, igen. Onnantól, hogy elhittem a sok hülyeséget, és még meg is keresztelkedtem. Sőt, az Isteni Igazság felől még vitatkoztam is annak idején. Jó fiú voltam az ő szemükben. Viszont a szüleimében nem. Azt vetették a szememre, hogy elárultam őket. Mert hát, miután nem sikerült az “Igazság felé térítenem” őket, azt mertem mondani nekik, hogy “Istent jobban szeretem, mint titeket.” Pedig nem így volt. Még akkor sem. Csupán magammal szerettem volna ezt elhitetni. Viszont azt már tagadhatatlanul éreztem, hogy Klaudiát – a drága szép Klaudiát bizony sokkal jobban szeretem azoknál, akik felneveltek és minden jóval elláttak engem.
─ Szüleid tiltottak Klaudiától? ─ tudakolt közbe Elek.
─ De még mennyire! Egész nagy felfordulás keletkezett, amikor a tudtuk nélkül megesküdtünk.
─ Kitagadtak? ─ érdeklődött Elek.
─ Hát… Nem is Ők tagadtak ki! Hanem én tagadtam ki magamat a családból. Mert ugyanis időközben megtudtam, hogy tulajdonképpen nem közéjük tartozom. Hanem a “szegények” közé! Mert ezt a szót, hogy “szegények”, ezt csaknem valami kiemeltségként emlegették a “testvéreim”. És én, a hülye, talán még kiváltságosnak is éreztem magamat, amikor teljes egészében fény derült a származásomra. De miután szakítottam velük, csak röhögtem, hogy mekkora barom tudtam lenni! Azután teljes egészében fellázadtam az Isten ellen, de annyira, hogy még törvényellenes dologba is keveredtem. Persze javarészt avégett, hogy a vér szerinti szüleim elhagytak. Nem kellettem nekik! Tudjátok, mit jelent az, amikor valakit elutasítanak? Amikor egyenesen a szemedbe köpik, hogy NEM KELLESZ!!! NINCS SZÜKSÉG RÁD!!!… Vegyünk csak egy egyszerű párkapcsolatot: Férj vagy feleség azzal áll elő a másiknak, hogy Többé nincs szükségem rád! Mert számomra értéktelen vagy, senki vagy, semmi vagy, tök-mindegy, hogy létezel vagy sem… halott vagy…
─ Várj csak! ─ szólt közbe Knauba. ─ Túl nagy lépésekben haladsz. Nem tettél említést a vér szerinti szüleidről. Ők a szemedbe mondták mindezeket a kegyetlenségeket?
─ Nem. Nem úgy értettem, hogy Ők ezt nekem szemtől szembe mondták, hisz’ sosem találkoztam velük, mert már rég meghaltak. Hanem maga a tény, hogy akkor – kimondták vagy sem – ezt tették velem. Énvelem! Az én Lényemmel! Elutasítottak!…
─ És ez annyira életre kelt benned, hogy képtelen vagy túltenni magadat rajta. ─ mondta Knauba.
─ Nézd, Knauba… Kedves doktornő! ─ szólt csendes lecsillapodottsággal Lénárd. ─ Amint azt mondani szokás, hogy a történelem megismétli önmagát. A történelem. Ami történik, úgy-e? Vagyis ami az életem során velem addig történt… Addig a pillanatig, amikor megtudtam, hogy “nincs szükség rám”… Hát ez a “nincs szükség rám” megismétlődött. És ismétlődik folytonosan! Ismétlődik, mert egy kitaszított vagyok, egy értéktelen senki vagyok, aki nem érdemli meg az életet… Egy végtelenül rossz ember vagyok, kedves Knauba!!! Végtelenül rossz ember!!!…
─ Jól van, jól… ─ csitította Knauba, miközben a sötétben kitapogatta a férfi kezét és együttérzően megszorította. ─ Ha túlságosan mély sebek szakadnának fel, akkor most ne beszélj többet róla. Kifáradtál, és kifáradtunk mindnyájan. Bizonyára lesz még időnk beszélgetni. Most próbáljunk pihenni. Jó?…
Bár a történetet hallgatva hősiesen próbálták tartani magukat, de Knauba nem tévedett. Mivel a szervezetük nem a hétköznapi terhelésnek volt kitéve, mindnyájukra ráfért a pihenés, mert csaknem kábultak voltak a fáradtságtól. A gönceikbe jól beburkolózva, egymást melegítve aludtak el. Elek pedig teljesen megfeledkezett a viharról, a bezártságról, az életveszélyről, mindenről, ami egyszer földi dolognak számított, mert a szorosan a Jó Tündérhez bújva akár még ébren is képes volt álmodni.