A kezelés – Kedves doktor Knauba 10. fejezet:
A kezelés
Kikunak azzal, hogy kibeszélte magát, nagyjából sikerült alábbhagynia abból a megfeszült állapotából. Természetesen ebben az is közrejátszott, hogy nem akárkinek beszélt ennyire részletesen és bizalmasan az életéről. Sőt! Mivel nem nagyon volt szokása mások előtt ennyire megnyílnia, hát még önmagán is elcsodálkozott, hogy rövid – sors hozta – ismeretségük ellenére ekkora bizalmat érzett az iránt a szép és kedves nő iránt, akit már első pillanattól fogva valamiként sikerült elfogadnia. És valami titkos sugallat folytán egy olyan érzés kelt életre a szívében, hogy doktor Knauba személyében bizonyára egy őszinte és hosszan tartó barátságra talált.
Lénárd belső világában is észlelhető volt némi változás. Talán mert neki is sikerült valamennyit ismertetnie az életviteléből, de meglehet, hogy épp a kiszabadulás reményétől töltődött fel pozitív energiával. Valahol benne is felébredt a közösségért tenni való érzet. És az egocentrizmusából is sikerült feladnia egy keveset, mert a napot azzal a javaslattal kezdte, hogy Elekkel ketten kellene felvállalják az őrködést. Talán azért, mert megértette, hogy a két nő egy bajba jutott beteg ember ápolására kényszerült.
Jeti még javában aludt, amikor két matracot átvonszoltak közvetlenül az őrszoba közelébe, hogy a két nő az erejük – de talán inkább a szeretetük – közös összefogásával az elfogyott gyógyszerek helyettesítésére összpontosítson. Elek és Lénárd a reggelre való élelmüket az őrködés közben fogyasztották el, Knauba és Kiku pedig Jeti mellett őrködtek.
─ Tudod, ez mégsem annyira egyszerű. ─ mondta kissé gondterhelten Knauba. ─ Másképpen kell csináljuk.
─ Hogyan? ─ kérdezte Kiku aggodalmas arckifejezéssel.
─ Nézd! ─ fogta meg Knauba meleg szeretettel Kiku kezét.
─ Te is tisztában vagy azzal, hogy a regressziós hipnózis lényege az, hogy a beteg visszakerüljön arra a helyre és abba az időpontba, amikor és ahol megtörtént a traumát felidéző esemény. Viszont az első lépésünk Jeti hipnotikus állapotba való hozása lenne. … És … Nem egészen vagyok biztos benne, hogy ez sikerülne…
─ És akkor…?
─ Te bizonyára már jól ismered az előjátékot… Amikor úgymond kezdődik, vagy épp kezdődne a kitörés…
─ Azt jelentené ─ folytatta Knauba, miközben Kiku rábólintott ─, hogy abban a pillanatban még ott kaphatjuk el, feltételezhetően a szekrényben.
─ Ez… nem tudom, mennyire fog sikerülni…? ─ ingatta bizonytalanul a fejét Kiku. ─ Mert akkor, abban a pillanatban ő tényleg ott van a szekrényben… Viszont újabban az apám is bent van… Érted? És amíg “meg nem ölte”, addig őrjöng, addig acsarog, míg ki nem tombolta magát. És épp az effajta kitombolások a legártalmasabbak neki.
─ Megvárjuk, míg felébred, és elbeszélgetünk vele. Megnyugtatjuk, hogy jó kezekben van. Előkészítjük, hogy tudjon rólunk.
─ Istenem… Mit nem adnék, ha sikerülne…!!! ─ sóhajtott fel Kiku.
─ Persze úgy volna tökéletes, ha köztünk és közte nem szakadna meg a kapcsolat, és tudatos lenne arra, hogy védelem alatt áll. De valamiként szinkronba hozzuk azt a két idősíkot…
Amikor Jeti felébredt, Kikuval átmentek a kazánházba, mert ott ugyanis egy vezetékből folyt a víz, és jó eredményesen mindent összevissza locsolkodva, a gyógyszeres kezelés hiányát hidroterápiával próbálták helyettesíteni. Knauba addig a lehetőségek függvényében előkészítette a terepet.
─ Jeti! A gyógyszered elfogyott. Érted? ─ magyarázta Knauba, amikor már Jetit felültették az ágyra, hogy alaposan elbeszélgessenek vele.
─ … Tudod, miért kellettek a gyógyszerek?
─ Hogy ne vaduljak be… ─ vigyorogta el magát Kikura pillantva Jeti.
─ És mitől szoktál bevadulni? ─ faggatta tovább Knauba kedvesen.
─ Nem tudom. ─ nézett újból Kikura Jeti.
─ Szeretnéd megtudni?
─ Ott, odabent az intézetben azt mondta doktor… izé… Úgy mondta nekem, hogy nem kell tudnom… Mert, ha visszagondolok, akkor a gyógyszerek nem fognak meggyógyítani…
─ Jeti! Figyelj, édesem! ─ szólt közben Kiku, miközben Jeti arcát szeretetteljesen a két tenyere közé fogta. ─ Itt van doktor Knauba, és ő fog megnyugtatni a gyógyszerek helyett. Érted? Ő fog segíteni neked abban, hogy megtudd, hogy mitől szoktál bevadulni.
─ Hidd el, Jeti, hogy sokkal jobb lesz neked, ha megismered azt, ami a fájdalmakat szokta csinálni! Beleegyezel, hogy segítsek, Jeti? Beleegyezel?
Jeti, miközben kisgyerek módjára egyikükről a másikra forgatta a szemeit, látszott rajta, hogy lelkében egyre jobban bizalmat nyernek a kedves, szeretetteljes szavak.
─ Beleegyezek! ─ mondta rövid szünet után, Kiku pillantását elkapva.
─ Jó. Nagyon helyes. ─ simogatta meg az arcát Knauba. ─ Tudnod kell, hogy amit csinálok, azt szeretetből teszem. Érted, Jeti? Szeretetből!…
─ Most nincsenek gyógyszerek, de itt vagyok én, doktor Knauba.
─ Most lazulj el szépen, lélegezz könnyedén, addig én elmondok egy imát.
Míg Knauba és Kiku lelkileg próbálták minél jobban összeszedni magukat, addig Jeti hanyatt dőlve az ágyon bizonyára azt várta, hogy végre megtudja, mitől kell neki annyit szenvednie. Aztán Knauba szálegyenes tartással megállt a fekvőhely bal oldalánál és csendes, nyugtató hangon beszélni kezdett.
… Nyugodt vagy … Mert tudod, hogy Kiku melletted van és nagyon szeret.
… És nemrég új barátokat ismertél meg …
… És azok is veled vannak, és mind-mind azt akarják, hogy Te most legyél nagyon nyugodt.
… Nem vagy egyedül, Jeti!… Mind itt vagyunk melletted, Kiku is itt van, és Kiku mindig veled van…
… Csak azt érzed, hogy fekszel és semmit nem kell csinálnod…
… Ha valami rossz történik veled, tudnod kell, hogy itt vagyunk és szeretünk…
… Lélegezz nyugodtan, egyenletesen.
… El vagy lazulva és nagyon könnyűnek érzed magad. És egyre beljebb-beljebb, a szíved felé, a lelked közepe felé érzel…
… Minden lélegzeteddel egyre közelebb kerülsz a lelked közepéhez…
… Amit belélegzel, az gyógyít… Az ad megnyugvást…
Jetinek annyira sikerült ellazítania magát, hogy végül elaludt.
─ Semmi baj! ─ mondta Knauba. ─ Ez amúgy is egyfajta türelemjáték. Mellette maradunk és figyeljük, hogy mikor kezd ébredezni…
─ Ohohohóóó…!!! Csak az a baj, hogy legtöbbször egyből tör ki, mint a vulkán… ─ állított szembe egy tapasztalati érvet Kiku.
─ Nono!… Hisz’ a vulkán is azért ad valamilyen jelet, még mielőtt kipuffanna? Nem? ─ próbálta megnyugtatni Knauba.
─ Jó… ─ bólogatott megadóan Kiku. ─ Nagyon fogom figyelni.
─ Nagyon fogjuk figyelni! ─ helyesbített nyomatékosan Knauba.
─ Igen, Knauba! És nagyon hálás vagyok ezért! ─ nézett őszinte tisztelettel a doktornő szemébe Kiku.
─ Akár órák hosszát is alhat…
─ Akkor az “órák hossza alatt” talán ideje lenne, hogy Te is mesélj magadról! Hisz’ megígérted!
─ Így van, Kiku! Megígértem és szavamnak állok. De tudd, hogy nem kényszerből… Mert ugyanis nem mindegy az, hogy az élettörténetét kinek meséli el az ember!
*
A “regressziós” kezelés ideje alatt Elek és Lénárd hűségesen őrködve figyelték a nagy semmit. Mert ugyanis – legalábbis abból a kis látószögből nézve – egyáltalán nem észleltek semmiféle mozgást. A hőmérséklet emelkedett, a levegő elviselhetővé vált, de az égbolt még mindig felhős volt. Az összedőlt sarki teaházon kívül nem láthattak tovább, így fogalmuk sem volt arról, hogy valójában a vihar mekkora pusztításnak járt a végére.
─ Talán azért lenne ennyire kihalt minden, mert a város végén vagyunk? ─ tűnődött Elek.
─ Ember! ─ intett kissé lehangolóan Lénárd. ─ Ez itt már nagyváros! Érted? Már nem úgy van, mint a te idődben! Azóta minden átalakult!!!
─ De az is meglehet, hogy a mentési akciókat a központból kezdik!
─ Bánom is én, hogy honnan kezdik, csak már érnének ide! ─ legyintett elkeseredve Lénárd, mire Elek közel lépett hozzá és bizalmat árasztóan kezét a vállára tette.
─ Lénárd! ─ mondta jól a szemébe nézve. ─ Ki fognak menteni innen! Érted? Előbb-utóbb kijutunk! Ne idegesítsd magadat evégett!
─ Neked könnyű, öregem! Mert neked nincs, akiért aggódnod!…
─ De honnan tudod, hogy Klaudia éppen hol volt a vihar idején? Hátha nem is volt ott vihar…
─ A Megyei- nél volt… Tudtom szerint, de valamiért visszajöhetett még a vihar ideje előtt?!
─ De hátha nem jött vissza! ─ érvelt vigasztalásként Elek, de a pesszimista hullámok kezdtek erőt venni Lénárdon.
─ De hátha a Megyeit is érintette a vihar?…
─ Az eléggé messzire esik innen… ─ jegyezte meg Elek.
Lénárdnak a feje már annyira telve volt különbnél különb rémisztő gondolatokkal és ezt követő aggodalmakkal, hogy minden elképzelhető kudarcért újból saját magát kezdte okolni.
─ Akkora egy nagy marha voltam, Elek… ─ temette mély keserűséggel az arcát a tenyerébe.
─ Tudod, mit? ─ éledt fel egy ötlet Elekben. ─ Próbálj inkább arról mesélni, amikor valami jót tettél!
*
Kiku és Knauba a “kezelőszobában” Jeti felett őrködtek. Fogalmuk sem volt arról, hogy meddig alszik, viszont azzal mindketten tisztában voltak, hogy bármelyik pillanatban felébredhet. És azzal is, hogy nem a megszokott hétköznapias ébredéssel. Jeti, annak ellenére, hogy – Kiku szerint – különösen nem volt kifáradva, mégis sokáig húzta a csendeset. Épp Knauba mesélte az élettörténetét, amikor egyszer csak Jeti légzése észrevehetően megváltozott. Kiku rögtön megállapította, hogy közeleg a kitörés. Így aztán Knauba tenyerét finoman Jeti homlokára helyezte, és átvette az irányítást.
─ Jeti!… Hol vagy, Jeti?… Doktor Knauba vagyok, és nagyon fontos, hogy megmondd, hogy hol vagy!!!… Akarom tudni, hogy hol vagy!…
Jeti csak morgolódott, és amikor légzése kezdett egyre intenzívebbé válni, Kiku is bekapcsolódott az ébresztésbe.
─ Jeti!… Kiku vagyok és nagyon szeretlek!… Itt vagyok melletted és mondd meg, hogy hol vagy!…
─ A rohadék… ─ sóhajtozta Jeti, de épp hogy csak megmozdult.
─ Veled van a rohadék? ─ kérdezte Knauba.
─ Nem látom… Nem látom… De elkapom… ─ kezdett rángatózni Jeti, mire Kiku keservesen felszisszent.
─ Kész! Bevadult…
─ Sssst! ─ intette le Knauba.
─ Jól csinálod, Jeti!… Kapd el! Csak ahhoz fel kell ébredned, Jeti!… Másként nem tudod elkapni!… Értesz engem, Jeti? Fel kell ébredned! MOST! Fel kell ébredned, különben meg fog lógni a rohadék!
─ Jeti! Jeti! Drágám! Ébredj fel! Itt vagyok! Szeretlek, csak ébredj fel! Ébredj fel hamar!
─ Próbáljuk meg felültetni. A vérkeringése is megváltozik.
Nagy erőpróbának bizonyult, de nagy erőfeszítések során sikerült felültetni a nagy embert.
─ Lélegezz mélyeket, Jeti! A levegő, amit beszívsz, az gyógyszer! És ettől jössz helyre!
Jeti nagy szemeket meresztett Knaubára.
─ Emlékszel? Mondtam volt az előbb, hogy elfogyott a gyógyszered. De van másik helyette. … A friss levegő!… Lélegezz!… Csak lélegezz!
─ Jeti! Hol vagy, Jeti? Hol vagy? ─ kezdett kérdezősködni Kiku, mire egy kellemes meglepetésre Jeti eléggé érthetően megadta a választ.
─ Hát itt vagyok, Kiku! Itt vagyok. Jól vagyok. Ne félj, Kiku, jól vagyok!…
─ Nagyon jó, hogy itt vagy, Jeti, de azt szeretném tudni, hogy hol voltál? Meg tudnád mondani? ─ kérdezte Knauba.
Jeti gondolkozni kezdett, majd nagyot sóhajtva megkérdezte.
─ Aludtam?…
Jeti kialudta magát, de a gyógyszerek hiányában nagy esély volt az ébrenléti állapotban való kitörésére. Így aztán mindketten abban reménykedtek, hogy talán sikerül elkapniuk az ébrenlét és az önkívület határa közt. Ezért aztán nagyon figyelmeseknek kellett lenniük Jeti minden egyes apró szándékmozdulatára. A nap folyamán időnként voltak is csekélyebb jelentőségű rohamai, de legtöbbször el sem jutott a szekrényig.
Késő délután azonban volt egy eléggé intenzív kiakadása, ami két ápolónő számára kifejezetten egy kemény erőpróbának bizonyult.
─ Hol voltál? ─ kérdezte Kiku, miután valamennyire már kezdett lecsillapodni.
─ Kit láttál, édesem?
Jeti a fejét rázta, de a mély, megrökönyödött tekintetében észrevevődött, hogy tökéletesen felfogta Kiku kérdését.
─ Tudod… Tudod, hogy kit?… ─ faggatta tovább Kiku, de annyira meghatódott, hogy a sírás kezdte fojtogatni.
─ Nem engedem, hogy bántson!!! Nem engedem!!! ─ ordította Jeti, és védelmezően magához ölelte Kikut.
─ Nem!… A rohadék már nem tud bántani senkit, Jeti! Senkit! Érted? ─ vigasztalta könnyes szemekkel Kiku, miközben Jeti is sírt, mint egy gyerek.
─ Tudd meg, Jeti, hogy már elkaptad a gazembert! ─ lépett akcióba Knauba. ─ Kiku már teljes biztonságban van, mert Te már elintézted! Nincs több dolgod vele! Érted, Jeti? Vége van! Már nem kell harcolnod ellene.
Miközben a jelentős energiaveszteségtől mindhárman kimerülve pihentek a matracokon, Kiku azt vette észre, hogy Knauba valamiért lehorgasztotta a fejét.
─ Jól vagy? ─ simított végig a nő szép hosszú haján némi aggodalommal.
─ Ezzel még nem értünk el nagy eredményt. ─ nézett fel kissé gondterhelten Knauba. ─ Talán a gyógyszerekre nem lesz szükség, de ez még messze áll a gyógyulástól!
─ Egyelőre ez is nagyon sokat jelent nekünk, drága Knauba. Doktor Knauba! Istenem, nem is tudom, hogyan köszönjem meg!!! ─ kezdett hálálkodni könnybe lábadt szemekkel Kiku.
─ Kimondhatatlanul örvendek, hogy legalább ennyiben segíthettem! ─ mondta Knauba, és az ő szemei is megteltek könnyekkel.
A bonyodalmas események mindhármuk lelkivilágát tagadhatatlanul érzékenyen érintették, mindhármuk szemében könnyek csillogtak. Viszont amennyire az ilyen állapotokból való megnyugvásokat illeti, Knauba esetében épp ennek fordítottja jelentkezett, mert egy kis idő elteltével némi megkönnyebbülés helyett elkezdett keservesen sírni.
Kiku elképedve lépett közel hozzá és szavakat nem kapván, csak átölelte. De akkor, abban a közelségben valamiként egy olyan érzés suhant át rajta, amelyet késedelem nélkül próbált is szavakba foglalni.
─ Bánt valami?… Valami feldolgozatlan…
Knauba felsóhajtott, majd lágyan Kiku vállára tette a kezét.
─ Kiku! Én nagyon örvendek Jeti végett, de ne hidd, hogy egyedül csináltam!
─ Rendben van. Ketten csináltuk! De a Te segítséged nélkül nem ment volna! Ezt Te is jól tudod! ─ tagolta megnyugtatásként Kiku.
─ Igazad van. Ketten… De velünk volt még egy harmadik is, aki nélkül még megmozdulni sem tudtam volna!…
─ Talán van még valami lényeges az életedben, amiről nem meséltél? ─ kérdezte rejtett kíváncsisággal Kiku.
Knauba felsóhajtott, majd Kikura szögezte bűnbánó tekintetét.
─ Igen… De erről majd csak később beszélek… Jó?
─ Persze! Ha így akarod… Én akkor is szeretlek. ─ puszilta meg az arcát Kiku.
─ Csupán annyit jegyeznék meg, hogy bármit is cselekedtem itt köztetek, azt nem én tettem!… Nem én voltam.
Kikunak semmiképpen sem esett nehezére magáévá tenni a szerelemben való örökös vesztesek érzetét. Bár még mindig ott volt neki Jeti, de a mai kettejük szerelmének nevezhető, az már régóta visszatolódott a múltba. Egy életen keresztül szerelem nélkül lenni, az nem semmi! Tudta, mit jelent ez. Viszont azzal is tisztában volt, hogy neki mintegy helyettesítésként ott van a Jeti iránt való szeretete. Viszont ahogyan azt Knauba mesélte, az övé egy szerelmi tragédiából hátramaradt szenvedés, amelynek fő oka természetesen a mély lelki kötődés. Mégpedig annyira, hogy olykor a szeretett személy lényébe képzeli bele önmagát. De ezzel bizonyára pszichológus létére Ő is tökéletesen tisztában van. Azonban, mi tagadás, kíváncsian várta a bővebb kifejtés pillanatát, mert eltökélte magát, hogy tőle telhetően igyekezni fog minél hatásosabban vigasztalást nyújtani Knaubának.
Kapcsolódó novellák
Az egymásra utaltság kezdete.
Lénárd lélekmarcangoló múltjáról, elkeseredéséről
Kázmér és családja egy kis faluba érkezik egy esküvőre. Nem is sejtik, hogy egy telefonhívás rövidesen megváltoztatja az életüket.
A kifejezetten érzékeny lelkületű emberek olykor még egy jelentéktelennek látszó életeseményt sem képesek igazán feldolgozni magukban .
Találkozás a "Jó Tündérrel"
Egy felettébb gondolkodóba ejtő gesztus.
Szólj hozzá, mondd el te is a vélményed