Az éjszaka – Kedves doktor Knauba 2. fejezet:
Az éjszaka – Kedves doktor Knauba 2. fejezet
Estére jutva már rendesen belefáradt a sok keresgélésbe, járkálásba, no meg az a csekély tíz kilométernyi gyaloglás is annyira rátett a lapátra, hogy éjjeli szálláshely után kellett néznie. Igazából érezte, hogy tényleg pihenésre van szüksége, így aztán a város széle felé igyekezett, jórészt azért, hogy elkerülje az éjszakai élet lehetőségeiben leselkedő balhét, másrészt pedig kedvet kapott arra, hogy megcsodálja az újonnan épült nagy Sporttelepet, amely a nyugat felé mintegy négy-öt hektárnyi területet foglalt magába.
Régebb több rendben is járogatott arrafelé, amikor még bozót és fűtenger borította a tájat, és nem csalódott abban a számításban, hogy a helyenként meghagyott zöldövezet majd egy megfelelő elvonulási helyet biztosíthat reggelig. Be is húzódott egy akáclombos bokor tövébe, de mivel nem érzett kellő biztonságot maga körül, addig vackolódott jobbra-balra, míg a sötét bozót között egy merev dróthálós kertet ki nem tapogatott. Amely arról az oldalról némi biztonságot nyújtott volna, de nem elégedett meg ezzel, mert a Hold fénye épp besütött a csinos kis téglalap alakú udvarra, amely a dróthálóval be volt kerítve. Úgy első látásra valamilyen fajta játszótérnek nézte, mivel itt-ott kisebb-nagyobb padok, dobogók és egyéb szerkentyűk voltak elhelyezve, és a közepében egy jókora lefödés. Egy hosszú asztallal és padokkal.
Mindez annyira hívogatónak tűnt, hogy amint óvatosan körbejárta, nagy örömmel fedezte fel, hogy a gondosan kilincsre csukott rácsos kapu nincs bezárva. Aztán amikor a szokásos terepszemle közben különféle alagutakat, kisebb-nagyobb emelvényeket, lipinkákat, hengereket, cölöpöket fedezett fel, arra a megállapításra jutott, hogy tulajdonképpen nem is egy játszótérre bukkant, hanem egy valamiféle kutyaidomító területre. Ami megítélése szerint a lefödés csaknem teljes biztonságot nyújt majd egész éjszakára. Az volt a számításában, hogy kora reggelre, mire a város ébredezni kezd, addigra úgyis lelécel innen. Így aztán teljes elégedettséggel kucorodott fel az egyik padra, miközben az esti hálaimát próbálta mormolni magában, amelyet ugyanis Gyafi bácsi tanított neki. Akkor, momentán, persze meg is volt az értelme a hálaadásnak, hiszen jó helyre, tiszta helyre, védett helyre került, és a napi fáradtságtól rövidesen álomba is merült. Az álmokat illetően nem voltak annyira rossz tapasztalatai. Ugyanis, ha rosszat vagy ha netán nagyon rosszat álmodott, akkor mindig – még a különösebb balhé előtt – sikerült felébrednie. Ez doktor Telczer megítélése szerint egész jó jelnek bizonyult, hisz’ sokakat ismert még személyesen is, akik a felébredésük után is egész nap az éjjel átélt rémálmaik fergetegében küszködtek.
Álom, álom, édes volt az álom ott a lefödés alatt, csak épp azt nem tudta egész pontosan megállapítani, hogy álmában-e vagy ébrenlétben ijedt meg attól, hogy azok stádiumába került, akik napközben is az éjjeli rémálmaikat látják. Mert azokat a vészjósló szitkozódásokat, a halk, fenyegető szavakat még akkor is egész tisztán hallotta, amikor már felébredve a pad alá rejtőzött.
— … Kipréselem a szart belőled! Aztán darabokra szedlek és széttaposom minden apró porcikádat!
Úgy tűnt, hogy már ezeket a finom kijelentéseket éber állapotban hallotta, és értelemszerűen is képes volt megítélni a hanghordozásból, hogy semmiképpen sem puszta ijesztgetésről vagy viccelődésről van szó. És azt is nagyon jól tudta, hogy ha ezek a különös kijelentések történetesen egy épp jelen lévő valóságos személyre irányulnak, akkor minden további nélkül próbálkozhat menekülni minél messzebbre ettől a veszélyes helytől… Ellenben ha csupán egy képzeletbeli ellenségről vagy áldozatról van szó, amelyet ez az őrült maga elé vetít… Hát akkor nagy bajban van, mert ha netán észreveszi, akkor az összes dühét rá vetítheti majd. Erre viszont még csak gondolni sem mert. Ugyanis az utóbbi évek során az ilyenfajta beszédmodor kényszerű megállapításában több rendben is szerzett tapasztalatot. Annyira pánikba esett, hogy még imádkozni is elfelejtett. De ennek ellenére talán az Isten mégis nyújtott némi segítséget, mert végül is egy hangos, magabiztosnak tűnő, kemény női hang kimentette a szorult helyzetéből.
— Jeti! Jeti! Ne húzd fel magad! — kissé megkönnyebbülten észlelte, hogy a nő valamiként teljesen ura az adott helyzetnek, és még csak szóba sem jöhet, hogy félne a jetitől…
— Hol vagy? Mit csinálsz?
— ÖÖÖÖÖÖÖÖÖH… ÖÖÖÖÖÖÖÖÖH… ÖÖÖÖÖÖÖÖÖH… — fújtatott a jeti felelet helyett, mint a bika, és jó megítélés szerint valamelyest le is csillapodott.
— Elmegy! Mindjárt elmegy! És soha nem jön vissza, csak vedd be szépen a gyógyszeredet! És meglátod, soha nem fog visszajönni.
A pad alatt kucorogva a félelme nagyjából kezdett eloszlani, mert már sikerült felmérnie a helyzetet, amely egy olyan klasszikus esetnek tűnt, amilyenben az utóbbi időkben több rendben is volt része.
— Hol voltál? — kérdezte anyáskodó hangon a nő, miközben a jeti malacmódra szürcsölt egyet valamilyen folyadékból, és remélhetőleg bevette a gyógyszerét.
— Bent voltál? Nem, nem, már rég kijutottál, Jeti! Ezt te is jól tudod!
— De hisz’ újból eljött! — hörgött a jeti. — És fenyegetett, mint mindig…
— Nem fenyegethet már! Nagyon messzire van tőlünk!
— De itt volt… Fenyegetett a rohadék… — lihegte kifulladva a jeti.
— Semmi baj, Jeti. Semmi baj. Gyere, pihenünk egyet ott a lefödés alatt! — vigasztalta a nő.
Hirtelen egy olyan ötlete támadt, hogy mivel az egész ribillió különösebb hangoskodás nélkül zajlott, és – főképp – a veszély már amúgy is elmúlt, így alvást színlelve bebiztosíthatja magát afelől, hogy eddig még csak tudomása sem volt róluk. Amint becölönköltek a tető alá, annyit sikerült megállapítania, hogy csak ketten vannak. A nagydarab jeti egyből eldőlt az egyik padon, mint egy zsák, a nő alakját pedig nem tudta kísérni, de amint mocorgott, fészkelődött, bizonyára kereste a helyet magának, egy olyan érzés suhant át rajta, hogy bizonyára észrevette. Azaz, észrevette, hogy csak színleli az alvást. Hisz’ a pad alatt „aludni” a cementen…?! A nő nem volt hülye.
— Mássz a padra, te bolond csöves! — szólt rá enyhén parancsolva, de eléggé barátságos hangnemben.
— Beszartál, mi? — vigyorgott, amint kissé közelebb lépett.
— Mit… mit… — hebegett a csöves, miközben kezdett kikászolódni a pad alól.
— Ne félj! Nem annyira vészes a helyzet, mint amilyennek látszik. Nem árt ez a légynek sem. — mutatott az immár hortyogó nagy, behemót férfi felé.
— Nem? — kérdezte bizonytalanul, mert erről nem egészen volt teljesen meggyőződve. A nő pedig nem fárasztotta magát további megerősítéssel, hanem egész laza természetességgel bemutatkozott.
— Kiku vagyok, ő meg Jeti. Te ki vagy?
— Elek — felelt a férfi csaknem alázatosan.
— Elek? Na, és mikor lesz meleg? — próbált játékosan viccelődni a szavakkal a nő, de a férfi nem nagyon vette a lapot.
— Nem tudom, mert nemrég kaptam ezt a nevet.
— Hogy értsem, hogy „nemrég kaptad”? — ámult el Kiku.
— Úgy, hogy a régi nevemet elhagyva újjászülettem Eleknek.
— Hoppá! Ez aztán már nem semmi! — kezdett egyre érdekesebbé válni a nő számára a beszélgetés, és tovább faggatózott. — És mi volt a „régi neved”?
— Redik. De az nem szent név.
— Redik!!! De fura név! Hol szedted fel?
— Hát… az még kölyökkoromban ragadt rám — vonta meg a vállát könnyedén Elek.
— És persze az Elek, az szent név…
— Szent Elekről nem hallottál?
— Egyáltalán nem, de gondolom, ezzel nem sokat veszítettem…
— Lehet… — hagyta rá Elek megértéssel, miközben ő is igyekezett tudakozódni.
— De a Kiku sem épp egy megszokott név!
— Na nem. Hát épp ez benne a lényeg — nevette el magát, és megnyugtatóan hatott a férfire, mert volt a nő modorában némi barátságosság.
— Feltételezem, hallottál arról, hogy az Erzsébetet többek közt Kuki-nak is becézik.
— Ja’ persze… Értem, Kuki és Kiku.
— Így van. Mert a Kukit utálom. Kuki, kuki, kuki… hát nem röhejes? — nevettek mindketten, miközben Elek kezdte érezni, hogy valamennyire már oldódott a társalgás.
— És… őt miért hívják Jetinek? — bökött a hortyogó óriás felé.
— Miért? — vont vállat teljes közömbösséggel Kiku. — Bizonyára még kölyökkorában ragadt rá — nevette el magát.
— Hát… eléggé találó név, az biztos — jegyezte meg némi tisztelettel Elek.
— Az. Egész biztosan. De nem tudom, hallottad-e a jetiről, hogy termete ellenére nem kell félni tőle, mert nagyon barátságos.
— Hát, nem tudom… De jobbnak látom nem meggyőződni a barátságosságáról.
— Az én Jetimtől azért nem kell félned egyáltalán. Mert szelíd, mint a bárány — próbálta megnyugtatni a nő, de az előbbi jelenetből megítélve a férfi csalhatatlan megérzésének egészen más sugallata volt.
— Ti… párként vagytok…? — érdeklődött Elek a bizalmatlanságát palástolva.
— Úgy is nevezhető, de nem épp a megszokott formában.
— Ezt hogy értsem?
— ÖÖÖ… talán jobb, ha nem érted — legyintett mintegy eltussolásként, majd szándékosan másfelé terelve a szót, rákérdezett.
— És te? Csövesnek néztelek, de úgy látom, nem az vagy. Honnan jössz? Merre tartasz?
— Hosszú az én történetem. Viszont eléggé egyhangú — próbálta minél kurtábbra fogni a választ, mert mindig elkeserítette, ha valaha a múltjához fűződő kérdésekkel árasztották el.
— Hosszú és egyhangú. De mivel foglalkozol? Kit vagy mit tisztelhetek benned, ha szabad kérdeznem? — faggatta tovább Kiku.
— Isten szolgálatában tevékenykedek! — jelentette ki némi megfontolás után Elek, miközben némi áhítat is kiérződött a hanglejtéséből.
— Ja’ persze! Ha már szent nevet kaptál, ezt gondolhattam is volna! — csapta össze a kezét a nő, meglepetést színlelve. — Hisz’ ez rendkívül egy csodálatos hivatás! És pontosabban miben rejlik a bizonyos tevékenységed?
— Küldetésem van.
— Küldetés?! Ez tényleg nagyszerű! És mondd, min fáradozol a küldetésed végrehajtása közben?
— Elsősorban meg kell találnom a Keresztényi Üdvösség Gyülekezetének a székhelyét, amelynek a Kert utca tizenhárom szám alatt kell lennie. Csak hát még nem sikerült.
— Még nem sikerült… Kert utca, tizenhárom… — tűnődött el Kiku.
— El tudnál igazítani? — ragadta meg Elek hirtelen az alkalmat, gondolván, hogy elcsípne némi segítséget.
— Sajnos nem. Egyáltalán nem ismerem a várost. Nem idevalósiak vagyunk.
— És… ő? — bökött, mintegy végső próbálkozásként az alvó Jeti felé, de Kiku válasz helyett egy annyira határozott hárító mozdulatot tett, hogy minden reménye elszállt.
— Ő ugyanis úgy szereti, ha kihagyják minden agyat megerőltető kérdésekből. De nem hibás ezért — bővített egyet az előbbi válaszán Kiku, miközben Elekre újból rátört a félelem, mert már tökéletesen felfogta, hogy a nagy behemót Jeti gyogyós. És a gyagyásokkal kapcsolatosan már szerzett néhány kellemetlen tapasztalatot. Így aztán igyekezett nem szaporítani a szót, és míg az alváshoz való pozíciót kereste a padon, arra a komoly elhatározásra jutott, hogy még napkelte előtt minél messzebbre elhúz e különös pár mellől. Csak előbb ki kellene jól pihennie magát, mert felmérte, hogy még mennyi fáradtságot tartogat számára az elkövetkezendő nap. Viszont most másodszorra már nem sikerült oly könnyedén álomba merülnie, mert az éjszakai levegő is egyre jobban kezdett lehűlni, és a szomszédjai miatt a gondolatok sem nagyon hagyták nyugton. … Hisz’ nem is ismeri őket! És ami csekélységet sikerült megtudni róluk, hát abban nincs semmi bizalomgerjesztő! Talán még ki is rabolhatják, ha elalszik! „Legjobb” esetben! Mert a gyogyósok, azok teljesen kiszámíthatatlanok! Még agyon is verheti az a nagy állat! A Jeti… Félelmetes egy alak!
Így aztán némi fontolgatás után ahhoz a trükkhöz folyamodott, hogy megvárta, míg a lány is elalszik, és aztán szép csendesen, megfelelő óvatossággal elhagyta a kutyakiképző területét. A Hold fényében egész jól tudott tájékozódni, de mivel magán érezte a napi fáradalmakat, így nem merült bele a keresgetésbe, mert minél előbb aludni akart. Egy sétány közelébe érve a legközelebbi padon meghúzódott, és hamarosan álomba is merült. De ezúttal azonban messzire elkerülték a rémálmok. Olyan kaotikus, ismeretlen helyeken száguldozott, hogy a reggeli ébredéskor, a valóság megtapasztalása folytán még el is keseredett. Hisz’ olyan rég nem álmodott a Jó Tündérrel! Már-már azt hitte, hogy valami folytán teljesen elpártolt tőle. A Jó Tündér. Aki nemcsak jó, de talán nála szebb nő nem is létezik a világon. … Aki az éjjel megígérte neki, hogy a sorskereke ezúttal jobb irányba fordul, mert ezentúl vigyázni fog rá. Ő. A Jó Tündér. … Csak épp ki kell tartania mellette. Mert olyasmit álmodott, hogy valamilyen nehéz, kényelmetlen és ijesztő helyen voltak, ahonnan ő folyton el akart menekülni. A Jó Tündér viszont mindent megtett, hogy visszatartsa. De ő félelmében mégis elment. Ott hagyta a Jó Tündért… De aztán végül mégiscsak erőt vett magán, nem számított már semmiféle veszély, és visszament. A Jó Tündér pedig azzal fogadta, hogy „Tudtam, hogy vissza fogsz jönni!”… És ekkor felébredt. Épp akkor, amikor… amikor… ugyan bizony mi is történhetett volna? Fogalma sem volt róla, de szentül meg volt győződve afelől, hogy valamilyen maximális boldogságérzetben lett volna része a Jó Tündér mellett.
Ezt a boldogságérzetet aztán az ébrenlétében sem veszítette el, mert teljes szívével, teljes elméjével hitt a Jó Tündérben. Bár Gyafi bácsi ezeket a szavakat nem épp a Jó Tündérre vonatkoztatta, de mindenképpen maga a hit a lényeg! A hit! Ami neki csaknem teljes egészében megvan. És ettől maradt annyira boldog.
Amint gémberedett tagokkal feltápászkodott a padról, és a feléje hajló akáclombokon keresztül megcsillanni látta a felkelő nap sugarait, hirtelen egy olyan reggeli frissességet érzett, amely folytán csaknem szárnyakat kapott. Mintha nem is egy kemény padon kucorogva töltötte volna el az éjszakát, hanem valamiféle luxusszállóban. Szemtől szembe a gyönyörűséges Jó Tündérrel.
Fütyörészve indult ki egy ösvényen, és még arról is megfeledkezett, hogy már közel huszonnégy órája nem evett. De olykor még az ilyesmi sem számít. Főképp, ha valakit a Szerencse végigkísér! Mert ugyanis Gyafi bácsi bőkezűségének köszönhetően épp elegendő pénz volt a zsebében ahhoz, hogy ne kelljen éhesen kóborolnia. … És a szerencse a további lépésekben, hát mit ad az Isten?! A Sporttelep előtti nagy térségen egy jelentős méretű, alumíniumkeretű mobil színpad állt, innen-onnan járművek érkeztek szerszámokkal, munkásemberekkel, akik vásári standok felszereléséhez láttak, lassan beindultak a Városnapi Sokadalomhoz való előkészületek. Ami persze egyértelműen azt jelentette, hogy néhány órán belül – vagy legalábbis délutánra – valamilyen nagy eszem-iszom lesz, amit semmiképpen sem lehet kihagyni!
Micsoda szerencse! Részt venni egy fesztiválon! Ez, amit ér?! Így aztán ekkora nagy lelkesedés közepette még a legkisebb gondolatát is elkerülte a Keresztényi Üdvösség Gyülekezetének további keresése. Hisz’ vétek volna kihagyni egy ilyen lehetőséget, amikor ennyi sok érdekesség, ennyi sok nézelődni-való felkínálkozik!!!
Kapcsolódó novellák
Kázmér és családja egy kis faluba érkezik egy esküvőre. Nem is sejtik, hogy egy telefonhívás rövidesen megváltoztatja az életüket.
Regressziós hipnózissal való próbálkozás.
Megoldások keresés, majd az egymással való ismerkedések kezdete.
Egy felettébb gondolkodóba ejtő gesztus.
Ahogy mindhárman benyomultak, egy keskeny folyosón találták magukat, és látszólagos megkönnyebbüléssel próbáltak tájékozódni az ismeretlen helyen. Azonban a biztonságérzetük nem tartott soká, mert váratlanul egy durva kiáltás közepette egy férfi rontott feléjük.
Az egymásra utaltság kezdete.
Szólj hozzá, mondd el te is a vélményed