Az ünnepség – Kedves doktor Knauba 3. fejezet
Az ünnepség
Azonban a rendezvényt illetően, amit ő szerencsének vélt, hát nem épp ezt igazolta egy tőle nem messze elhangzott beszélgetés foszlánya.
─ Le kellene fújni az egészet! ─ hallotta valahonnan, de nem adott a szavaknak nagy jelentőséget, mert úgy érezte, hogy egyre érdekesebbé válik a helyzet.
─ El kellene halasztani ezt az egész komédiát! ─ hallotta egy jól öltözött, tekintélyes ember véleményét is. ─ Itt az emberek biztonságáról van szó, ami fontosabb kellene legyen bármilyen ünnepségnél!
A reggelizéssel csak addig adódtak némi gondok, míg az őgyelgése közben rá nem talált egy süteményes kioszkra, ahol aztán jól felpakolt a különféle finomságokból. Aztán amíg az előkészületek folytak, gyomrával megbékélten afféle felfedezőútnak indult, és ott, a Sporttelep környékén bejárta mindazokat a helyeket, amelyekhez régebbi emlékei fűződtek. Addig nézelődött, bámészkodott, míg aztán végül visszatalált a rendezvény színhelyére, amely javarészt már telve volt tolongó emberekkel. A műsor már megkezdődött, és amint a nyüzsgő tömegben sodródott, jobbra-balra bámészkodott, mégiscsak azon igyekezett, hogy valamiként a színpad közelébe kerüljön. Amikor már épp kiválasztotta volna a kilátásra való aránylag megfelelő helyet, hát csak akkor csodálkozott el igazán. Hogy ennyi sok idegen ember között mégis ismerős arcokat lát. Legalábbis egy arcot, amely ismerősnek mondható, a Kikuét, mert az éj folyamán a behemótnak csak a hangjával ismerkedett meg, amelytől különösebben nem dobódott fel. De most, amint az arcát megfigyelhette, tényleg egy békés, ártalmatlan ember arcának benyomását keltette. De tudván azt az aranyszabályt, hogy olykor a látszat csal, hát semmiféle töprengés nélkül úgy döntött, hogy ha ez a furcsa páros a nagy tömegben bandukolva történetesen jobb felé tér, akkor ő holtbiztosan bal felé veszi az irányt. Viszont ha bal felé térnek, akkor ő mindenképpen a jobb irányba fog menni. Így aztán körültekintő elgondolását cselekedetbe is léptetve jobb felé tért el, mivel az új ismerősei a térség bal oldala felé vették az irányt. És tovább lépegetve a sokaságban már ismét biztonságban érezte magát, amikor épp egy nem várt pillanatban egy nagy meglepetésben lett része.
─ Nocsak!… A szent ember, akit az éjjel csövesnek néztem!!! ─ ütötte meg a fülét egy valahonnan ismerősnek tűnő vidám női hang. ─ Miért tűntél el olyan korán? Talán épp értünk imádkoztál?
Annyira megrökönyödött, hogy csaknem belefagyott a szó, amikor egész testközelből tetőtől talpig végigmérhette az éjjeli sorstársát. Ugyanis a Hold fényében való beszélgetés során Kikut egyértelműen valamilyen durva, férfias külsővel festette le magának. Pedig hát… törékenynek épp nem mondható, de meglehetősen egy elégé vékony, finom női alkat volt, de kifejezetten ambiciózus arcvonásokkal. És mintha csak zavarodottságát akarná oldani, különösebb neheztelés nélkül mosolygott rá.
─ Nem… csak, hát… ─ hebegett Elek, és Jetire pillantva még jobban zavarba jött.
─ Nem-e?… Hát nem érdemelnénk meg némi protekciót az Úrnál? ─ folytatta az élcelődését Kiku.
─ Mit…? ─ ámult el Elek, mert egyszerűen képtelen volt követni Kikunak a logikáját.
─ Lényegtelen! ─ legyintett lemondóan a nő, és a bamba képű Jetihez fordult.
─ Ez itt Elek. Haverunk, mert együtt éjszakáztunk. Csak hát korán lelécelt, anélkül, hogy legalább annyit mondott volna, hogy félkalap.
─ Elek. Te vagy Elek… Én Jeti vagyok… ─ lépett közelebb a nagy darab ember, és a lehető legbarátságosabban nyújtotta Elek felé a kezét.
─ I-igen… Elek vagyok… És örvendek… ─ nyújtotta bátortalanul a kezét Elek, félve az óriás szorításától, de végül aztán még el is csodálkozott, hogy ennek az erőteljes nagy embernek mennyire finom és barátságos tud lenni a kézfogása.
─ Maradj velünk, Elek! ─ javasolta bizalmasan Jeti. ─ Maradj velünk, mert vihar lesz!… Azt mondják, vihar lesz!…
─ Mi?… Milyen vihar?… ─ próbálta nem komolyan venni Jeti állítását, miközben eszébe villant, hogy a nap folyamán több rendben is jutottak a fülébe hasonló megjegyzések.
─ Ezt beszéli mindenki. ─ igazolta Jeti szavait teljes higgadtsággal Kiku. ─ Piros kódot is emlegetnek… de rémhír is lehet. Különben nem engedélyeztek volna ekkora tömeg-megnyilvánulást!
─ Már elmúlt a veszély! ─ avatkozott bele a beszélgetésükbe egy okoskodót játszó középkorú nő. ─ Megjelent már a zöld zászló, ami azt jelenti, hogy a vihar nem érinti ezt a területet.
─ Ezt a területet. De akkor hol lesz vihar? ─ kezdett aggodalmaskodni Elek.
Az asszonynak bizonyára ehhez is lett volna további hozzáfűznivalója, de Kiku egy határozott, oltalmazó mozdulattal félrehúzta Eleket.
─ Na, azért nem kell ennyire beszarni! Gyere! Együtt maradunk, és nem lesz semmi baj, meglátod. Gyere, Jeti! ─ irányította teljes magabiztossággal a két férfit a nő.
Elek, miközben elindult Kiku nyomában, csak akkor eszmélt fel igazán! Hisz’ tényleg! Mennyire felerősödött a szél?… A szél… de ez már elég nagy szél!!!… És egy bizonyos idő elteltével már nemcsak Elek volt beszarva a vihartól, mert úgy nagy általánosságban véve az embereken kezdett eluralkodni a bizonytalanság.
A tömeg kezdett oszlani. Mindenki menekülni próbált. Az ünneplő társaság már csak a részegekből és a nagyokosokból állt. No meg a katasztrófavédelemtől is megjelent egy csoport, de hogy konkrétan mivel foglalatoskodtak, azt nagyon nem lehetett megállapítani. Ellenben a tűzoltóknak bizony bőven akadt tennivalójuk, mert a szél csaknem teljesen összeborogatott mindent a térségen. Sátrakkal, barakkokkal összegabalyodott embereket kellett kiszabadítaniuk, a részegek időközben kijózanodtak, és a nagyokosok is a menekülés lehetősége után kutattak. A térségen minden a feje tetejére állt. A színpad is romokban hevert, szanaszét oszlopok hevertek, a szél üvöltését kiabálások, jajveszékelések töltötték ki, és mindenki eszeveszetten menekült, amerre tudott.
─ Fedezék alá kell húzódnunk! ─ jelentette ki Kiku, miközben egy jelentős méretű pléhlemez nagy erővel csapódott a Sportszálló oldalának.
─ Be kell jutnunk a Szállóba! ─ korrigálta tovább Kiku a két férfit, akik jóformán azt sem tudták, melyik a jobb kezük és melyik a bal.
─ Vissza!… Vissza!… A Szállóba nem lehet bemenni!… ─ hallatszott a biztonságiak erőteljes kiabálása, mert sokan megrohanták a bejárati ajtót.
─ Gyertek! ─ húzta vissza őket Kiku. ─ Van itt egy oldalajtó.
─ De vastag pléhből van! ─ állapította meg Elek.
─ Jetinek gyerekjáték ezt betörni. ─ legyintett a nő, majd a nagy emberhez fordult.
─ Erőt neki, Jeti! Törd be! ─ adta ki az utasítást, de Jeti nem mozdult, csak vigyorogva nézett vissza rá.
─ De ha megtudják, hogy én törtem be?…
─ Na, ne marháskodj! Ki a francot érdekel most egy rohadt ajtó? Lendülj már!!!
─ Tényleg be szabad törni ezt az ajtót? ─ vigyorgott tovább Jeti, de már látszott rajta, hogy kezd tetszeni neki a dolog.
─ Rúgd már be azt a kurva ajtót, mert itt pusztulunk el mindannyian! ─ ordította túl a szél zúgását Kiku, aminek aztán meg is volt a hatása. Jeti egy erőművészhez hasonlóan, mint egy tank, úgy rontott neki az ajtónak, amely az első nekifutására még nem engedelmeskedett, sőt, még a másodikra sem, de harmadszorra aztán már végképp megadta magát.
Ahogy mindhárman benyomultak, egy keskeny folyosón találták magukat, és látszólagos megkönnyebbüléssel próbáltak tájékozódni az ismeretlen helyen. Azonban a biztonságérzetük nem tartott soká, mert váratlanul egy durva kiáltás közepette egy férfi rontott feléjük.
─ Rohadt csőcselék…!!!… Ezt megfizetitek ám!!!… ─ ugrott neki keménykedően Jetinek, feltehetően azzal a szándékkal, hogy ártalmatlanná teszi, mert valamiféle speciális harci technikának az alkalmazásán fáradozott. De csak egy rövid ideig, mert amint Jetinek sikerült egy biztos fogást kitapogatnia a támadóján, irdatlan erővel úgy belódította ellenfelét a helyiség egyik sarkába, hogy az még megmozdulni is képtelen volt. Ott maradt, ahová landolt, mégpedig egy olyan furcsa, kifacsart pozícióban, hogy Kiku és Elek szentül azt hitték, hogy meghalt. És mindez olyan pillanatok leforgása alatt zajlott, hogy mind a hárman meglepődtek. De még Jeti is. Tekintetét a további lépésekre várva Kikura szögezte, és látszott rajta, hogy kezd egyre jobban bepánikolni.
─ Úristen!… Jeti!… ─ kezdett siránkozni Kiku, majd egy hirtelen mozdulattal terelni kezdte a megrökönyödött férfiakat. ─ Gyorsan!… Gyorsan, tűnés erről a helyről!… Itt, a lépcsőn felfelé! Nyomás! ─ vették az irányt nagy sebbel-lobbal felfelé, viszont egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy merre tartanak és hol kötnek ki.
─ Istenem! Ez egyszerűen képtelen kordába fogni az erejét!… Ez vagy hagyja magát agyba-főbe verni, vagy ő ver másokat szarrá! De totál szarrá! Érted? Ha kiakad, akkor kő kövön nem marad körülötte. … Csak egyedül rám hallgat, de most valahogy olyan gyorsan történt minden, hogy nem tudtam odafigyelni. A pasas valami biztonsági őr volt, úgy-e?
─ Úgy néztem én is, az lehetett… ─ lihegte Elek menekülés közben. ─ De hát tényleg… Még véletlennek is lehetne mondani az egészet… Hiszen… De tényleg, hát… nem is tudom…
─ Talán. De tudod a szabályt. Erről senkinek egy szót sem! Most immár egy csapat vagyunk, és támogatnunk kell egymást! Érthető? ─ jelentette ki kategorikusan Kiku, mire Elek egyöntetűen rábólintott. A közös titokba való beavatásnak ugyan nem örvendett, viszont az összetartozás kihangsúlyozása már egyfajta boldogságérzettel töltötte el.
Talán még két emeletnyit is rohantak felfelé, hogy minél messzebbre kerüljenek a “tett színhelyétől”. Jeti robotszerűen haladt, jó nagyokat lépdelve, akár egy zombi, falfehér arccal, mintha épp vágná az utat a többiek számára. Majd mielőtt már a harmadik emeletnek is nekirugaszkodott volna, Kikunak egy határozott, erőteljes rántással sikerült annyira megfékeznie, hogy aztán egy finomabb húzással egy kijárat felé tudja irányítani.
Egy hosszú folyosón végigszáguldva egy meglehetősen tágas térségbe, a szálloda fitnesztermébe jutottak, amely eléggé szellős helynek bizonyult. Ugyanis a nagy ablakszárnyak közül valamelyik nem volt becsukva, és egy heves széllökés teljesen betörte. Mivel a kinti zúgás immár tökéletesen behallatszott, így újból kiabálva kellett kommunikálniuk. Egy ablakmélyedésbe húzódtak, amely az épületszárny teraszára nyújtott kilátást, amely tele volt lehasogatott faágakkal, rongyokkal, összetört műanyagdarabokkal és… csodák csodájára, abban az összekuszált és biztonságosnak semmiképpen sem nevezhető parányi térségen egy kifejezetten bátor legény állt a gáton. Ezt látván mindnyájuk fejében felmerült a kérdés, hogy miért?… Miért annyira bátor az a fickó?… És ugyan bizony kinek kiabál ebben a fergetegben?
─ Ez a pasas semmiképpen sem bátor, hanem egyértelműen bolond! ─ jegyezte meg Kiku teljes meggyőződéssel.
─ De miért ordibál? ─ kérdezte Elek.
─ Úgy néz ki, hogy még a vihart is túlkiabálja a hülye! ─ röhögött Kiku.
─ De vajon mit kiabál? ─ kezdte fojtogatni a kíváncsiság Eleket.
─ Hát menj közelebb és dugd ki a fejed, ha annyira érdekel! ─ adta meg a tippet Kiku nevetve.
Kapcsolódó novellák
Kázmér és családja egy kis faluba érkezik egy esküvőre. Nem is sejtik, hogy egy telefonhívás rövidesen megváltoztatja az életüket.
Megoldatlannak látszó helyzet.
Megoldások keresés, majd az egymással való ismerkedések kezdete.
Regressziós hipnózissal való próbálkozás.
Az egymásra utaltság kezdete.
Találkozás a "Jó Tündérrel"
Szólj hozzá, mondd el te is a vélményed