A vészhelyzet II. – Kedves doktor Knauba 6 fejezet:

A vészhelyzet II.

Bár nehezen tudtak tájékozódni a mobiltelefonok által kivetített halvány fényben, de némi keresgélés után sikerült a felvonó előteréhez érniük, amely egy tulajdonképpeni reperként szolgált a feljárat felé vezető lépcsőhöz. Azonban amint a feljáróhoz közeledtek, hovatovább több és több mobiltelefon-fénnyel találkoztak, míg aztán a kis fények annyira tömörültek, hogy a szorongó, jajveszékelő emberek úgy elállták előttük az utat, hogy már képtelenség volt továbbhaladni. Némi akaraterővel ugyan lehet, hogy még feljutottak volna, viszont azt mindannyian megérezték, hogy ha a szükség úgy követelné, az alagsorba már semmi esetre sem tudnának visszajutni. És a különféle szóáradatok foszlányaiból egyértelműen következtethettek arra, hogy mi történik odafent.

─ A szél mindent összezúzott a hallban. A hatalmas üvegtáblákat mind betörte… ─ hallatszott valahonnan. Aztán vészjósló félelemmel átitatva olyasmi is terjengeni kezdett, hogy „Akkor bizonyára az egész szálloda össze fog dőlni!”
─ Persze. ─ jegyezte meg Kiku epésen. ─ Főképp, ha eddig azok az üvegtáblák tartották az egész épületet.
─ Jobb lesz, ha visszamegyünk. ─ javasolta Knauba. ─ Ilyen esetben nem szerencsés a tömegemberrel összevegyülni, mert a pánikérzet ragályos lehet, és akkor lőttek az ép ésszel való gondolkodásnak.
─ A tömegember – baromember!!! Olyanok, mint a juhnyáj… ─ kezdett volna bele egy bővebb magyarázatba Lénárd, de Knauba szelíden megfékezte.
─ Ugyan, Lénárd! Senki sem hibás azért, hogy ide került.

Lénárd látszólag meg is nyugodott, és sikerült is óvatosan visszafelé indulniuk, de alig haladtak pár métert, mintha csak egyből rádobták volna, úgy rázendített…
─ Jaj, Istenem!… Én!… Én hibás vagyok ezért!!! Hibáztam, és pont avégett kerültem ide! Itt kell meghalnom! Drága Klaudiám, nem láthatlak többé!!!…
─ Úristen! ─ sóhajtott fel Kiku Knaubához fordulva. ─ Jól mondtad, hogy a „tömegembert” le kell ráznunk magunkról, mert úgy néz ki, hogy a baromság tényleg ragályos.
Lénárdot annyira áthatotta a pánikérzet, hogy elvesztette a józan gondolkodását. Sírt, jajveszékelt, önmagát korholta, hogy mennyire gonosz emberré vált… Hadonászott, a ruháját kezdte tépni, majd letérdelt imádkozni, de végül aztán mégiscsak sorozatos káromkodások hagyták el a száját…

Mivel semmiképpen sem akarták magára hagyni, mindenki a doktornőre várt, hogy lecsillapítsa.
─ Tombolja csak jól ki magát. ─ mondta Knauba. ─ Úgy látom, annál jobban félti a saját épségét, mint hogy képes legyen kárt tenni magában. Az emelvényről sem ugrott volna le önszántából. Csupán azért másztam utána, hogy véletlenül ne essen le.
─ Te ismerted már? ─ kérdezte Kiku.
─ Csak úgy hallásból. De amint meghallottam ordítozni, felismertem, hogy kiről van szó.
─ Szerinted nem is akart végezni magával? ─ érdeklődött tovább Kiku.
─ Azt nem ilyen egyszerű megállapítani, hogy egy adott pillanatban mire lett volna, vagy épp nem lett volna képes. A skizofrénia nem egységes kórkép, hanem összefoglaló neve azoknak a pszichotikus agyi betegségeknek, amelyeknek olyan közös jellemzőjük van, hogy szétesik a beteg gondolata, akarata, érzelmei, elveszti a realitásérzetét, téveszméket gyárt… Lénárd esetében túlzottan koncentrál az élete negatív pontjaira, amitől aztán folyamatos önutálat, önrosszallás lép fel… De mivel eléggé egy dédelgetett egóval rendelkezik, így folyton csak ingadozik az önpusztítás és az élni akarás között.
─ Diliházból jött?
─ Nem hiszem. Csupán annyit tudok róla, hogy egy olyan családi botrányból menekült, amelyikben az anyósát törött karral hagyta maga után.

Néhány perc múltán aztán Lénárd tényleg annyira kitombolta magát, hogy a bűnbánó arculatát előtérbe helyezve fáradtan roskadt egy sarokban.
─ Gyerünk, Lénárd! Komoly tennivalók várnak még ránk! ─ lépett hozzá Knauba.
─ Az önvádaskodással kapcsolatosan tudnod kell azért, hogy embereknek születtünk, nem pedig szenteknek. És nincs ember hiba nélkül. És mindnyájunknak megvan a maga keresztje, és tetszik-nem tetszik, míg élünk, hordanunk kell.

Visszafelé haladva a korábbi tapasztalatuknak köszönhetően nagyrészt már ráéreztek arra, hogy melyik ajtón keresztül, melyik helyiséget nem érdemes átkutatniuk. Így számos bejárat előtt elhaladván újból a takarítószobába látogattak el, hátha valami használható tárgyra lelnek. Jól tudták, hogy a telefonok akkumulátorai nem sokáig bírják, így aztán az élelmen, az ivóvízen, a takarókon kívül még valamilyen fajta fényforráshoz való jutás is a fontossági listára került.

─ A szivargyújtó is jó világítani? ─ kapcsolódott bele a megbeszélésbe váratlanul Jeti.
─ Nagyszerű lenne! Van neked öngyújtód? ─ kérdezte Knauba, és lopva Kiku arcvonásait fürkészte.
─ Nem, nem… Nekem nem szabad legyen öngyújtóm, de…
─ De… Mi??? ─ kérdezte izgatottan Kiku.
─ Hát… az előbb, amikor ott kotorásztam, a kezemmel éreztem azt… hogy egy gyújtó volt… Nem láttam, de biztosan az volt. Nekem nem szabad legyen gyújtóm, de én tudom, hogy az volt…
─ Hol? Hol volt az a gyújtó??? ─ kezdtek egyszerre érdeklődni a többiek, mire Jeti élénk mozdulattal a sötétbe mutatott. Feltételezve, hogy pontosan az a hely felé, ahol az öngyújtót kitapogatta, amit majd – szófogadóságát bizonyítva – helyben is hagyott. Izgatott keresési rohammal kezdtek tapogatózni a Jeti által mutatott irányban, de persze nem volt könnyű rátalálni arra az egyszerű, közönséges öngyújtóra, mert csak a hosszas keresés vége felé sült ki, hogy Jeti egy köpenyeg zsebében tapintotta ki azt a rendkívül értékesnek mondható kis tárgyat.
─ ÓÓÓ Jeti!!!… Ennyi port, mocskot fel kellett mászassál velünk! Miért nem szóltál, hogy zsebben találtad a gyújtót!?
─ Én… Szégyelltem előttetek, hogy a zsebekben is kotorásztam… Mert hát ugyebár az nem illendő…
─ Semmi baj, Jeti! Most ez alkalommal nagyon is illendő volt. ─ vigasztalta Knauba. ─ Csak még ez sem elég a boldogsághoz, így aztán takarékoskodnunk kell a világítással!
─ Nagy voltál, Jeti! Fényt hoztál közénk! ─ lapogatta meg őszinte elismeréssel a nagy ember széles hátát Elek, és a többiek is helyeslően bólogattak.
Az egyszerű öngyújtó valóban a Fény megjelenését szolgálta. Mégpedig a megsokszorozott fényét, ami csodálatos módon Eleknek volt köszönhető. Ugyanis, amikor nemsokára újból átkutatták az élelmiszerkészlet raktárát, a sok lecsó között találtak még néhány tonhalkonzervet is. És Elek az egyiknek a tetejét kilyukasztotta, majd szalvétát sodort, amelyet beledugott a lyukba. És amikor a szalvéta elegendő olajat szívott fel… hát volt, amivel meggyújtania.
─ Nahááát!!!… Barátom, most Te hoztál Fényt!!! Nagyobb Fényt!!! Te igazán egy okos ember vagy!!! ─ lelkendezett őszinte örömmel Jeti, és most ő veregette meg Elek barátjának a hátát.
─ Nagyszerű, Elek! Igazán örvendek, hogy ennyire ötletes tudtál lenni! ─ dicsérte meg őszintén Knauba, és hála jeléül egy puszit nyomott a férfi arcára. … Amitől aztán Elek egy jó darabig meg sem tudott szólalni. Csak valamivel később lépett egész közel a nőhöz, és nagy titokzatosság közepette valamit a fülébe súgott, amire Knauba egyértelműen rábólintott. Ami egyben azt is jelenthette, hogy a kettejük titka marad.

Pillanatnyi örömükben épp a következő lépéseiket akarták volna megbeszélni, amikor egy irtózatos nagy puffanás rengette meg az egész folyosót. És lassanként olyan porfelhő lepte el az egész helyet, hogy a csodalámpásuknak alig vehették hasznát. Szerencsére nem történt bajuk, viszont teljes tehetetlenségükben csupán csak következtetni próbáltak, hogy tulajdonképpen mi történhetett.

─ Bezáródtunk???… ─ meresztett nagy szemeket Lénárd.
─ Na, nem kell egyből az ördögöt a falra festeni! ─ szólt rá Kiku.
─ De mi történt akkor…???
─ Azt nem tudhatjuk, de megnézzük, amint a por leszáll. ─ mondta Knauba.
─ Én nem megyek sehova! ─ kezdett tiltakozni hevesen Lénárd. ─ Én nem akarok hősködni!!! Nem akarom itt hagyni a fogam!!!…
─ Elég legyen!!! ─ kiáltott rá bosszúsan Kiku. ─ Senki nem kényszerít erre! Azt csinálsz, amit akarsz, csak már egyszer fogd be!!! És ne nyavalyogj, mint egy rossz vénasszony!!!
─ Ne pofázz itt nekem, te hülye tyúk!!! ─ ugrott volna neki a nőnek, de Knauba leállította.
─ Egy nagyon fontos dolgot nem szabad elfelednünk! ─ emelte fel a kezét figyelmeztetően.
─ NEM ENGEDHETJÜK MEG MAGUNKNAK, HOGY VESZEKEDJÜNK!!!

Akkora magabiztosság és erélyesség volt a hangjában, hogy mindenkihez eljutott a szavak valódi értelme. Hogy tényleg, de tényleg semmi értelme a veszekedésnek. Persze ezt Lénárdnak volt a legnehezebb megértenie. De miután valamelyest lecsillapodott, ő is csak állt és hallgatott, és a többiekkel együtt csendben arra várt, hogy a por leülepedése után elindulhassanak a felfedezőútjukra.
Amikor jórészt változtak a látási viszonyok, egymás után haladva sorjában araszoltak visszafelé, a feljáró lépcső felé, mert ugyanis a döndülés onnan hallatszott. Szokás szerint a bátrak legelöl… Persze Kikunak könnyebb volt bátornak lennie, mert bármerre járt, Jeti mintegy hátvédként egyfolytában a nyomában volt. Amíg a hosszú folyosón haladtak, egy árva lélekkel sem találkoztak, és még mindig csak találgathatták, hogy mi történt. Sőt! Még a kanyarulathoz érve sem bontakozott ki semmi konkrétum, de belsőleg mindnyájukat valami nagyon rossz érzés járta át. Mert továbbhaladván úgy tűnt, mintha valami nagyon, de nagyon elmozdult volna… Nem mintha tökéletesen ismerték volna a terepet, de egyértelműen látszott, hogy sok minden megváltozott. Mintha valamilyen alagútbejáratra emlékeztető helyre érkeztek volna, holott a felvonó előterének kellett volna lennie. Vastag csövek, beton oszlopok, faltörmelékek, üvegszilánkok torlaszolták el a járatot. …
─ Itt nem tudunk felmenni. ─ állapította meg nagy szakértelemmel Jeti, mivel ő érezte felelősnek magát a különféle átkelési akciókat illetően.
─ Hát… Nem úgy néz ki… ─ motyogta Knauba elhűlten.
─ Lent rekedtünk!!! ─ kiáltotta el magát hirtelen Lénárd, és egyből káromkodni kezdett. ─ A kurva életbe!!!… A rohadt kurva életbe!!! Itt pusztulunk el… Minek kellett ide lejönnünk???…
─ Talán pont azért, hogy túléljük a pusztítást! ─ jegyezte meg Kiku. ─ De egy korábbi műsorszámodból megítélve meglehet, hogy te tényleg tévedésből vagy itt…
─ Jó-jó-jó-jó-jó!!! Nyugi, gyerekek!… Semmi baj! Nincs neheztelés, nincs veszekedés! ─ igyekezett közbelépni Knauba, még mielőtt Lénárd agya reagálna a kihívó jellegű megjegyzésre. ─ Teljesen értelmetlen egymás ellen fordulni. Akaratunktól függetlenül sorstársakká lettünk, és a túlélésre csak úgy számíthatunk, ha összetartunk és támogatjuk egymást.
─ Így van! Ez az Igazság! ─ sietett helyeselni Elek, még mielőtt valaki szólni tudott volna. ─ Egy csapatnak kell lennünk, és akkor majd az Isten is velünk lesz.
─ Hányingerem van, ha az Isten segedelmét emlegeted! ─ jelentette ki palástolatlan utálkozással Lénárd.
─ Csak egyébtől ne legyen hányingered! ─ vetette oda Kiku, mire Knauba sietett fontosabb dologra terelni a figyelmet.
─ A legfontosabb, hogy a nyugalmunkat megőrizzük! Nem tudjuk, mi történik odafent. Meglehet, hogy hosszabb időt kell itt töltenünk, de a mentőcsapatoknak is akcióba kell lendülniük…
─ Honnan fogják tudni, hogy itt vagyunk? ─ aggodalmaskodott Lénárd.
─ Tudni fogják. ─ mondta meggyőzően Knauba. ─ Jelt adunk magunkról…