A vesztegzár – Kedves doktor Knauba 7. fejezet:

A vesztegzár

Annak ellenére, hogy a túlélési harcokat megvívni férfias kötelességnek számít, ez esetben mégis a két nőnek kellett akcióba lépnie igazából. Azaz, nekik kellett megszervezniük mindazokat a szükséges lépéseket, amelyek a további nehézségek leküzdéséhez szükségesek voltak.

─ Jól figyeljetek! ─ szólt Knauba. ─ Ezt a közös sorsunkat élnünk kell, de nem mindegy, hogyan. Nem tudjuk, meddig tart a vihar. Nem tudjuk, meddig maradunk egymásra utalva. A túléléshez ésszerűségre lesz szükségünk. És ha ez meglesz, nem lesz baj. Élelmet gyűjtünk – persze, a lehetőségek szerint. Az eltett savanyúságok, kompótok, gyümölcsök kifejezetten fontosak, mert ivóvizünk nincs. Élelemből pedig úgy láttam, hogy ami van, abból elég bőven van. Csak az ízüktől függetlenül, azokról a konzervált savanyúságokról ne feledkezzünk meg, mert a vizet pótolják.
─ Be kell rendezkednünk valamelyik helyiségbe, mert Jetinek pihennie kell! ─ mondta Kiku.
─ Persze!… Mert hát Jeti még gyerek ugyebár???… Én még ma nem ettem. És az élelemraktárba megyek!!!… ─ fortyant fel Lénárd, de még mielőtt veszekedésre került volna sor, Knauba – mint mindig – közbelépett.
─ Semmi baj! Majd megosztjuk a tennivalókat. Mi Lénárddal ketten megyünk a raktárba, ti addig nézzetek körül ott a szögletben. Bizonyára fekhelyek is lehetnek valamelyik kis zugban…
─ Persze. Arról akartam beszélni. Azt hiszem, öltözőszobák. ─ mondta Kiku.
─ Nagyszerű! Akkor próbáljatok berendezkedni! ─ mondta Knauba, és amikor indulni akart, Elek megragadta a kezét.
─ Nem! Nem hagyhatlak magadra! Én is veletek megyek. ─ mondta áthevült arccal, és továbbra is szorongatta a doktornő kezét.
─ Elek. ─ fogta finoman a tenyerébe a férfi arcát Knauba. ─ Tudod… Képtelen vagyok magyarázatot találni, hogy miért kelt különösen jó érzést bennem ez a meglepő ragaszkodásod… De hidd el, nem történik semmi baj, ha Kikunak és Jetinek segítesz berendezkedni. Bizonyára cipekedni is kell majd…
─ Menj csak, Elek! Boldogulunk majd ketten. ─ próbálkozott kedvezni Eleknek Kiku, de Jeti közbeszólt.
─ Elek a barátom! Elekkel berendezzük a kis szobát…
─ Hallod? Rád számít a barátod. ─ simogatta meg Elek arcát Knauba. ─ Menj csak!… Visszajövök! Megígérem! ─ tette hozzá kedvesen, és egy puszit nyomott az arcára. És próbált volna Elek másképp cselekedni? Amikor immár másodszor kapott puszit a Jó Tündértől?
Így aztán közmegegyezéssel két részre szakadva láttak hozzá a túléléshez szükséges munkálatokhoz. De csupán csak a sötétség miatt tűnt úgy, mintha nagyon eltávolodtak volna egymástól. Kiku csak annyit tévedett az „öltözőszobával” kapcsolatosan, hogy fekhelyként nem ágyak voltak benne, hanem matracok. Mégpedig gondosan egymásra rakva egészen fel a plafonig.
─ Ezek tökéletesen megfelelnek. ─ mondta Kiku elégedetten, és neki is fogtak a szakszerű átrendezkedéshez.

Csak annyi hátrány volt az egészben, hogy a szobában nem volt elegendő hely kiteríteni a matracokat. Csupán háromfelé lehetett elosztani, úgyhogy csak három fekhelyet tudtak létrehozni.
─ Nem számít. ─ mondta Kiku. ─ Amúgy is kötve hiszem, hogy Jetin kívül még valamelyikünk képes lenne álomra hajtani a fejét ebben a rohadt helyzetben! Mi Jetivel ketten osztozunk egy fekhelyen. Ti majd döntötök…
─ Én kicsi helyen elférek. ─ mondta Elek. ─ A Jó Tündér egyedül alszik…
─ Mondd, Elek! Mi értelme van annak, hogy folyton hülyét csinálsz magadból ezzel a „Jó Tündérrel” kapcsolatosan?
─ Hát… Ezt te nem érted. Vagyis… Mindenkinek megvan a maga „Kis Belső Világa”, és ami abban zajlik, az… az csakis az övé. Amelyet más képtelen megérteni.
Kiku nem fűzött hozzá semmit a magyarázathoz, hanem elővett a táskájából egy csomag kekszet és egy valamilyen levet, amit még a konyhából vett magához, és – akárcsak egy anya a gyerekéhez – előkészületekhez látott, hogy Jetivel bevetesse a gyógyszerét.
─ Én még nem fogok aludni. ─ mondta Jeti. ─ Mert doktor Knauba azt mondta, hogy beszélgetni fogunk. Sokat beszélgetni, mert beszélgetni jó.
─ Beszélgetünk, csak vedd be a gyógyszert. … De előbb a kekszet!… ─ korrigálta Kiku végtelen türelemmel és szeretettel. És a gyermekelméjű óriás ezt valahol érezte is, mert egy az egyben szót is fogadott neki.

Ez alatt az idő alatt Elek – mivel az ötletes fényforrását Knaubának adta – meglékelt még egy tonhalkonzervet, és abból is lámpát csinált. Így aztán Kiku kikapcsolhatta a telefonját, amely már kezdett lemerülni. Jeti pedig, miután sikeresen bevette az esti gyógyszerét, a nagy beszélgetésre úgy felkészült, hogy alig dőlt ágynak, már pillanatok alatt húzta is a csendeset.
─ Mindig ilyen hamar elalszik? ─ csodálkozott Elek.
─ Amint ágyat lát, csaknem mindig. De rá is fér szegényre a pihenés. Sokan képtelenek felmérni, hogy mennyire megerőltetőek számára a közönséges napi tevékenységek.
Elek titokban fojtogatta a kíváncsiság, hogy „mi baja van” Jetinek… Vagyis, hogy tulajdonképpen „mitől gyogyós”. De hát azt is jól tudta, hogy az effajta kényes kérdésekkel csínján kell ám bánni, mert nem mindenki veszi jó néven. Úgy értve, hogy Kiku nem venné jó néven, mert az előző éjjel is egyértelműen kitért még az ártatlan kérdések elől is. Így hát nem firtatta. Viszont Kiku annál inkább. Mert ugyanis szóba hozta azt az előbb említett „Kis Belső Világot”.
─ És az a „Jó Tündér” tényleg ott lakozik a te belső világodban?
─ Igen.
─ Mesélnél Róla bővebben? Nem másért, de tudod, kedvellek és szeretnélek jobban megérteni.

Bár alig huszonnégy órája ismerték egymást, de közös együttlétük annyira eseménydús volt, hogy Kikut a feltett kérdésben már nem pusztán a spontán kíváncsiság vezérelte. De főképp az utolsó mondatával épp a fején találta a szeget, mert ugyanis Elek ráérzett a lélek tisztaságából eredő szavakra, s egyből szárnyakat kapva kezdett bele bővebb magyarázatba. Előbb azonban, hogy minél élethűbben kifejthesse, hát részletesen, kellőképpen rá kellett koncentrálnia a megfogalmazásra és minden adott kifejezésre, már csak azért is, hogy Kiku jobban megértse a dolgokat.
─ Még a leges-legelején… Amikor még boldog voltam… Akkor a két világ… Ez a Kis Belső Világ és a Kinti Világ egyformák voltak. Csak aztán egy idő után rájöttem, hogy a kinti nem olyan békés, szeretetteljes, mint a belső. Ekkor választottam szét őket. De ezzel még nem is volt olyan nagy baj, mert elég jól megvoltam odabent. A Nagy Baj akkortól kezdődött, amikor elvitték tőlem… De hadd mondjam el a legelejétől.

─ Tizennégy éves voltam. Megkaptam a személyi igazolványomat, és akkor úgy tűnt nekem, hogy ezzel már nagykorúvá váltam, és… Mondjuk, akár még külföldre is kimehetek vele, ha akarok…
─ Na!… Hát én el is gondolkoztam ezen. Jól meghánytam-vetettem a dolgot, és egy napon azt mondtam Maminak, hogy…
─ Az édesanyád? ─ kérdezett közbe Kiku, akin látszott az őszinte érdeklődés.
─ A nagymamám. Ő nevelt engem. A szüleim balesetben haltak meg, de én nem ismertem őket. … És… Mami nevelt engem. Nagyon szerettem Mamit, de egy nap azt mondtam neki, hogy én nem megyek többé iskolába, hanem kimegyek. Ő kérdezte nagy megijedve, hogy „Hova?” Én pedig mondtam, hogy külföldre. Ő sírni kezdett, de én megnyugtattam, hogy csak addig maradok ott, míg sok pénzt össze nem gyűjtök. És aztán visszajövök, és akkor majd minden másképp lesz. Mert hát én jól tudtam azt, hogy külföldön jó sok pénzt lehet keresni. Hiszen épp elég példa bizonyította ezt még a közvetlen szomszédságunkból is. …
─ Na… Hát, Mami sírt, de mivel én tudtam, hogy mit kell tennem, hát elbúcsúztam és elindultam…
─ Külföldre!???… De hogyan?… Mivel? Kivel?… Tizennégy évesen?!… ─ hüledezett Kiku értetlenül.
─ Tudtam az utat. Térképem is volt… Különben én mindig nagyon jól tudtam tájékozódni. Ez nálam olyan adottság, tudod?… ─ igyekezett kissé burkoltan rávilágítani a képességeire Elek, majd folytatta az elbeszélését. Kiku pedig csakúgy magában megmosolyogva idézte fel a pillanatot, amikor a múlt éjjel ez a tehetséges Elek mennyire szomorkodva számolt be arról, hogy egész délután képtelen volt megtalálni azt a Keresztény Egyházat. Ahová persze a küldetése által vezérelve volt.
─ Különösen nem szeretnék belemenni a részletekbe, de az út során annyi sok érdekes dolog történt velem… Olyan jó volt… Olyan sok szép emlék maradt… Igaz, hogy amikor egy alkalommal megvertek, az semmiképpen sem volt jó, de úgy összességében nem panaszkodhattam. De még akkor sem, amikor ránk lőttek…
─ Rátok lőttek??? ─ szakította félbe elképedve Kiku. ─ A forradalom idején volt ez?
─ Akkor, persze.
─ Tehát a forradalomkor, és nem egyedül voltál!? ─ segített eligazítani a nő.
─ Nem. Persze, hogy nem! Hisz’ épp itt van a lényeg.
─ Na, várj egy pillanatig! Nagyon zavarosan beszélsz. Ha lényeget emlegetsz, akkor miért nem beszélsz arról, hogy kivel vagy kikkel ismerkedtél meg?
─ Hát Nórával és a kislányával! A kis Lilivel!… ─ kiáltott fel Elek, de a kislányt, a kis Lilit emlegetvén szemei egyből megteltek könnyel.
─ Szóval Nóra és a kislánya egy idő után nagyon közel kerültek hozzád. Jól értettem? ─ próbált segíteni Kiku, miközben ráérzett arra, hogy Elek történetében egy olyan mély lelki probléma van elásva, amely életén keresztül kíséri.
─ Igen. ─ sóhajtott Elek a szemeit törölgetve. ─ Nóra még akkor meghalt… És még mielőtt meghalt volna, én megígértem neki, hogy a kis Lilit soha, de soha nem hagyom el…
─ De hogyan halt meg? ─ kezdett izgalomba jönni Kiku.
─ Már mondtam. Lelőtték.
─ Atyaúristen!!!… LELŐTTÉK??? De miért???…
─ Tévedésből… ─ tárta szét a kezét sajnálatosan Elek.
─ Hát ezt nem értem… Egyáltalán nem értem… ─ bosszankodott Elek zagyvaságán Kiku.
─ Épp a határ felé jártunk, amikor ránk lőttek. És a golyó véletlenül Nórát érte, és reggelre, mire a kórházhoz értünk, már elvérzett. ─ próbálta részletesebben elmagyarázni Elek.
─ Hááát, az kurva egy nagy kaland lehetett!!! ─ csóválta borzalommal a fejét Kiku.
─ És akkor mi a kis Lilivel hazamentünk Mamihoz.
─ És a kislány meddig volt nálatok?
─ Három évig. És aznap, amikor megígértem neki, hogy felmászunk az égig érő fa tetejébe, hát épp akkor vitték el… ─ lógatta búslakodva a fejét Elek.
─ Kik vitték el?
─ A gyámhatóság. … De tudod, Kiku, teljesen azért mégsem tudták elvinni, mert én bezártam ide. ─ mutatott a szívére Elek. ─ Ide, bezártam, az én Kis Belső Világomba. … És tulajdonképpen azóta van meg nekem a Jó Tündér is… A Jó Tündér! Érted, Kiku? Ő tud engem teljesen megérteni. Mert azért JÓ. És azért Tündér, mert Szép. Nagyon szép. … És tudod, amint doktor Knaubát megláttam… Hát nem tudom, hogyan, de valamiként biztos vagyok benne, hogy Ő a Jó Tündér!…
─ Hááát… Elek!!!… Nem is tudom… Lehetséges, hogy Neked ez így van. Ez a Te Valóságod, de az embernek nem szabad csak a Belső Valóságában élnie! Hiszen létezik a külvilág. A Külső Valóság. Amely olykor bizony nagyon, de nagyon keserves lehet. De nem csodálkozom, hogy neked az, ha még ilyen borzalmas eseményekkel is szembe találtad magad!?…