A vészhelyzet I. – Kedves doktor Knauba 5/A fejezet:

A vészhelyzet I.

Eközben kint tovább tombolt a vihar, és nagyjából már elérte a tetőfokát. A forgalom teljesen lebénult, hisz’ járműveket dobált ide-oda a szél, fákat csavart ki, épülettetőket borított fel, és hatalmas faágak, tetőrészek és egyéb törmelékek száguldoztak nagy sebességgel keresztül-kasul. Akinek nem sikerült idejében fedezék alá menekülnie, arra a biztos halál várt. A károkat még képtelenség lett volna felmérni, hisz javarészt mindenki a saját életének biztonságáért küzdött. Viszont egyszerűen lehetetlen volt nem venni tudomást azokról a szörnyű, félelmet keltő csapásokról, amelyeket a szél hagyott maga után.

A magas Sportszállót több rendben érték olyan heves széllökések, hogy a tetőszerkezet megbomlása folytán az épület bal szárnya csaknem kártyavárként dőlt össze. Porfelhő söpört végig az omladékok között, és helyenként jajveszékelő emberek bukkantak fel, akiknek fogalmuk sem volt, hogy hol kapnának menedéket. A hőmérséklet jelentősen lecsökkent, az elektromos vezetékek megrongálódtak, és az egész város áram nélkül maradt, a mobiltelefonok nem működtek… A totál káosz az emberekben akkora elszigeteltség érzetet keltett, amilyent az életük során még nem éreztek. És amíg a vihar alább nem hagyott, a megmentőseregek is teljesen tehetetlenek voltak. Az épületben mindenki ösztönszerűen az alagsor felé igyekezett, mert a vihar dühöngése ott lent kevésbé tűnt félelmetesnek. Csupán a mobiltelefonok fényében, kisebb-nagyobb csoportokba verődve maguk sem tudták, merre tapogatóznak az ismeretlen járatokon. Zárt ajtókkal is találkoztak, de mivel az épület megrongálódott, még beomlások is torlaszolták útjukat, amelyek mindenképpen jelentős veszélyre hívták fel a figyelmet.

─ Itt semmiképpen sem vagyunk biztonságban. ─ jelentette ki Knauba, miután lelkileg visszanyerte egyensúlyát. ─ Minél alább kell jutnunk.
─ A lépcső leszakadhat ilyenkor! ─ hívta fel a figyelmet Lénárd, mire Knauba elégedetten szembemosolygott vele, és csak úgy megjegyezte.
─ Ez jó jel!
─ Mi?… Mi a jó jel? ─ csodálkozott el Lénárd.
─ Pár perccel ezelőtt még nem féltél a haláltól…
─ Jó, jó… már rendben vagyok… ─ mondta kissé restelkedve a férfi, majd enyhe buzgósággal hozzáfűzte. ─ Mindenképp tennünk kell valamit!
─ Pedig a lépcsőn kívül más megoldás nincs! ─ szögezte le egyértelműen Kiku.
─ Így van! ─ helyeselt Knauba. ─ Gyertek csak utánam, mert nagyon jól ismerem az épületet. Az alagsorba megyünk!

És mivel semmiképpen sem voltak abban a helyzetben, hogy hosszabb megbeszélést folytassanak, így aztán némi kockázatot felvállalva sietős léptekkel leszáguldottak a lépcsőkön. A hallban még úgy-ahogy volt némi világosság. Már ha világosságnak volt nevezhető az, ami a nagy, betört ablakokon keresztül beszűrődött. De néhol, sarkokból, szögletekből mobiltelefonok parányi fényecskéi világítottak, amelyek valamelyest segítséget adtak a tájékozódáshoz. A kis ötös csoport Knaubának köszönhetően a feltételezett biztonság felé haladt.

Mobiltelefonjával világított, és amikor rátaláltak az alagsor felé vezető lépcsőre, újból lefelé vették az irányt. Ott lent már koromsötét volt. A jobb tájékozódás végett Kiku is felkapcsolta a lámpát a mobilján, és amikor csak úgy megszokásból az órára pillantott, izgatottan kiáltott fel.
─ Gubanc van, gyerekek! Nagyon-nagy gubanc! Itt az ideje, hogy Jeti bevegye a gyógyszerét.
─ Elveszett volna?… ─ kérdezte őszinte érdeklődéssel Knauba.
─ Nem. Hál’ istennek nem! Még az hiányozna! A probléma az, hogy ennie kell, mielőtt beveszi.
─ Értem. ─ mondta Knauba. ─ A konyhát kell megkeressük. De ne szakadjunk el egymástól. Amennyiből lehet, szagra kell mennünk! Különben is ki tudja, mennyi időt kell töltenünk ebben a vesztegzárban?
─ Napokat? ─ kérdezte bizonytalanul Lénárd.
─ Fogalmam sincs, de annyi bizonyos, hogy ma este egyikünk sem vacsorázik otthon!

A sötétben Kiku hirtelen nagyon idegessé vált, mert azt vette észre, hogy Jetit nem érzi maga mellett. Már kiabálni akart, amikor távolabbi helyről, mintha kádból beszéltek volna, meghallották a mély, dörmögő hangot.
─ Pizza!!!… Pizza!… Finom pizza szag jön valahonnan!… Finom pizza!!!…
─ Nagyszerű! Ügyes vagy, Jeti! ─ veregette meg az óriás vállát Knauba. ─ Nemsokára bele is kóstolunk, ne félj!

A többiek csodálkozva szimatoltak, de a beáramló por és törmelék szagán kívül egyikük sem érzett semmit. Kiku viszont tudott egy dolgot. Ebben a tekintetben nem kételkedett Jeti adottságában. És jóleső érzésként hatott, hogy doktor Knauba sem.
─ Hát azért neki is vannak ám érdemei! ─ jegyezte meg aztán, miközben mindannyian elindultak Jeti után a sötétben.

Úgy nyolc-tíz méter botorkálás után Knauba felgyújtotta a lámpát, mert egy kis fémkeretes ajtót tapogattak ki.
─ Ez a hátsó bejárat lehet ─ állapította meg a doktornő. ─ A főbejárattól nagyon messze vagyunk.
─ Betörjük az ajtót! ─ adta meg a tippet nagy lelkesedéssel Elek.
─ Betörjük? Vagy betöri Jeti? ─ döfte oldalba Kiku.
─ Hát… Jeti. … Talán be tudná törni… ─ próbált helyesbíteni Elek, miközben hálát adott, hogy nem szólta el magát.
─ Azt nem hiszem, hogy olyan könnyen menne! ─ jegyezte meg Knauba.
─ De, de… Megtámaszkodunk, és nekifeszítjük a lábunkat… ─ kapcsolódott bele Lénárd is a tanácskozásba.
─ Nem, nem! Állj csak félre! ─ húzta el Kiku a karjánál fogva, hogy szabad utat engedjen Jetinek.
─ Gyere, Jeti! Szedd össze magad! Nem lesz semmi baj! ─ biztatta az óriást.
─ De… de ott bent nincs senki, úgy-e?… ─ bizonytalankodott Jeti.
─ Csak pizza van. ─ nyugtatta meg Kiku.
─ Aha!… Akkor… Az jó lesz! Nagyon jó lesz! ─ próbált összpontosítani a képességeire Jeti. Aztán a mobiltelefon által kibocsátott fényben meghátrált, tappogtatott egy keveset, majd bődületes erőbedobással nekicsapta magát az ajtónak, amely teljes egészében ugyan nem engedelmeskedett, de annyira meglazult, hogy az elkövetkezendőkben csupán egy hatalmas ökölcsapásra volt szükség, hogy rögtön kinyíljon.

Lénárd és Knauba elszörnyülködve nézték végig ezt a semmiképpen sem hétköznapinak mondható mutatványt. De különösen Lénárdot „hatotta meg” annak tudata, hogy ez a gyogyós micsoda emberfeletti erővel rendelkezik. És még főleg az, hogy értelmi képességét illetően eléggé kiszámíthatatlannak ítélhető, hogy mikor és hol használja. Így aztán némi tiszteletérzéssel ötvözve titokban megfogadta magának, hogy a továbbiakban kifejezetten óvatos lesz a gyogyóssal szemben.

Az, hogy a hátsó bejáraton keresztül jutottak a konyhába, annyiból nem volt kedvező, hogy a pizzának már csak a szaga jutott. Mert ugyanis tévedtek, amikor Jetit azzal próbálták nyugtatni, hogy „nincs senki a túloldalon”. Mert bizony voltak. Épp elegen összetömörültek talán azért, mert több biztonságot reméltek az élelem közelében… és abban a káoszban, ami odabent volt. A nagy döndülésre különösebben nem reagáltak, mert el volt mindenki a saját bajával. Túl sokat ugyan nem lehetett látni, de a nagy rendetlenség, az észrevehető volt. Minden fel volt borogatva, edények a földön, minden csupa szósz, csupa folyékony kotyvalékban tapodtak, a pizzának is csupán csak a szagát érezték, de megfogható, tárolható élelmiszert nem találtak, de ki mit kitapogatott és magához vehetett, azt sajátjának mondhatta. Mivel mindenki annyira félt, siránkozott vagy félrebeszélt, hogy a kollaborációt nem nagyon látták érdemesnek. Így aztán ez jórészt megnövelte az összetartozás-érzetüket.

─ Élelmiszertárolónak is kell lennie valahol. ─ mondta Knauba halkan, és a telefonjának világításában tájékozódva elindultak egy hosszú folyosón.
Kikunak pedig időközben még abban a kalamajkában is valamiként sikerült valami ehető falatot felkajtatnia, mert ugyanis Jeti teletömött szájjal cammogott utánuk.
─ Idelent is ismered a járást? ─ kérdezte Kiku.
─ Sajnos nem. Csak a fenti részt, a szállodát ismerem. De majd csak boldogulunk valahogyan. ─ mondta Knauba megnyugtatóan.
─ De miért kell elkóvályognunk az ismeretlenbe? ─ kezdett aggodalmaskodni Lénárd.
─ Nyugodj meg! Nem lesz baj. Mindnyájunknak jól fog jönni némi harapnivaló. ─ fejezte ki magát a legmegnyugtatóbb formában Knauba.
─ De… De sokáig kell itt rejtőzködnünk? ─ izgatta magát tovább Lénárd.
─ Nézd, Lénárd!… Te is jól tudod, hogy nagy baj van odakint, és ha kimegyünk, még csak esélyünk sincs a túlélésre. És nem akarsz meghalni!? Úgy-e?
─ De mikor mehetünk végre fel? Mikor lesz vége ennek a rohadt viharnak?
─ Azt csakis a Jóisten tudja, haver! ─ szólt közbe Elek. ─ És most jobb, ha teljesen Rá bízzuk magunkat! Mert csak Ő képes megsegíteni!
─ Faszki a jóistennel! A tököm tele van vele is!!!…
─ Ho-ho-ho-hó! Lénárd, ne húzd fel magadat! Össze kell tartanunk, és nem szabad lázadoznunk! ─ korholta szelíden Knauba.
─ Én eleget kerestem az Istent! Hittem benne, imádkoztam, a tetszése szerint éltem, de egy idő után rájöttem, hogy szart ért az egész!
─ Figyelj, Lénárd! Itt mindenki elhiszi, hogy Te jófiú vagy! Hogy sikertelenül próbálkoztál és összeomlottál. De tudod, mindannyian így vagyunk. Folyton csak próbálkozunk, és olykor kudarcot vallunk. … Mert emberek vagyunk. Gyengék vagyunk. De szerintem most azért kerültünk így együtt ebbe a helyzetbe, hogy tanuljuk meg támogatni egymást. Mert külön-külön gyengék vagyunk. Ha ti nem fogtatok volna össze, én bizonyára már nem élnék. És újból megköszönöm teljes szívemből mindnyájatoknak, hogy megmentettétek az életemet.
E szavak hallatára Lénárd úgy megenyhült, hogy újból sírógörcs fogta el.
─ ÓÓÓ Istenem!… Doktor Knauba… Hát én sem élnék… Én sem élnék… Ha láthatnám az én Klaudiámat! Az én szép Klaudiámat…
─ Velünk van az Isten! ─ jelentette ki Elek magabiztosan. ─ És ezt abban érezzük, hogy összetartozunk és támogatjuk egymást. Ez igazán nagy dolog!
─ Így van, Elek! Nagyon jó fiú vagy! ─ simogatta meg az arcát a férfinak Knauba elismerően.
─ Elek jó fiú!… Jó fiú. Elek haver! Igaz-e, Elek? Jó haverok vagyunk! ─ kapcsolódott bele a beszélgetésbe Jeti is, miután Kiku segítségével sikeresen bevette a gyógyszerét.
─ Igen, Jeti. Tényleg jó haverok vagyunk! ─ ölelte át Elek elérzékenyülten Jetinek a széles vállát. ─ És ti is mind jó haverok vagytok… Knauba… Doktor Knauba… ─ valami nagyon fontosat akart mondani, de valamiképp torkán akadtak a szavak, mert a sírás kezdte fojtogatni.
A beszélgetés bizonyára hosszabbra nyúlt volna, ha a két nő nem serkenti továbblépésre a társaságot, mert időközben folyamatosan kezdett hűlni a levegő.
─ Valamilyen öltözet után kell néznünk, mert különben megfagyunk! ─ jelentette ki Kiku.
─ A vihar hidege. ─ jegyezte meg Knauba. ─ Nagyon lehűlhet a levegő. Sorra kell vennünk minden ajtót. Valamelyik lyukban találnunk kell valamiféle göncöket.

A hosszú folyosón haladva aztán addig nyitogatták az ajtókat, míg az egyik helyiségben ruhaneműre bukkantak. Pontosabban a takarító személyzet szobája volt, amelyben sorjában felakasztva lógtak a munkaruhák. Bár semmiképpen sem a hideg ellen voltak tervezve, de mivel szerencséjükre bőven volt belőlük, hát több rendet is magukra szedve indultak tovább. Ezúttal az élelemraktár keresésére.
Több rendben is eltévedtek az alagsori labirintusban, de számos folyosót végigjártak, minden helyiségbe bekukkantottak, és a zárt ajtók sem okoztak különösebb gondot, mert azok kinyitására ugyanis Jeti már specializálódott. Fáradozásuknak aztán végül mégiscsak az lett az eredménye, hogy nagy nehezen rátaláltak az élelmiszerkészlet raktárára.

Amelyben többnyire zöldségek, nyers tésztaneműk, konzervált savanyúságok és egyéb apróságok voltak.
─ Ez is több a semminél. ─ próbált némi bizalmat önteni a társaságba Knauba. ─ Már csak az maradt hátra, hogy megvárjuk a vihar elvonulását.
─ De meddig szokott tartani? ─ kérdezte Elek.
─ Fogalmam sincs, mert még nem értem vihart. ─ adta meg az egyszerű választ Knauba. ─ De meglehet az is, hogy sokáig elhúzódik… Talán még valamilyen takarók után kellene néznünk, mert egyre hidegebb van.
─ A szállodai szobákban van elég. ─ jegyezte meg Elek.
─ Én nem keresgélném. Ki tudja, mi van odafenn?
─ Én felmegyek és keresek! ─ ajánlkozott Elek.
─ Nem, Elek. Nem mész fel, mert nagyon veszélyes.
─ De én… Én nem akarom, hogy megfázz!
─ Tudom jól, hogy nem akarod, de most maradj itt a Jó Tündér mellett! Jó? ─ simogatta meg anyásan a férfi arcát Knauba, miközben Elek csaknem elfolyt az áhítattól.
─ Én tudom, hol vannak a szobák! Én felmegyek! ─ ajánlkozott hirtelen Jeti, ami mindegyiküket meglepte. De különösképpen Kikut.
─ AAAAHHH!!! ─ kapott mindkét kezével a fejéhez. ─ Még csak ez hiányozna!!!
─ Elekkel! Elekkel ketten… Ő a barátom. ─ próbálkozott finomítani őszintén Jeti.
─ Szó sem lehet róla! Elek a Jó Tündérnek fogad szót, és te nekem! ─ jelentette ki egyértelműen Kiku, mire aztán enyhe tétovázás után Jeti szófogadóan rábólintott. Elek pedig hallván, hogy lénye immár másodszor is összefüggésbe hozódott a Jó Tündérrel, hát csaknem a mennyországban érezte magát.
─ Együtt visszamehetnénk és legalább megnézhetnénk, mi történt odafent. ─ javasolta Lénárd.
─ Talán együtt… ─ fontolgatta Kiku, mire Knauba is helyeslően bólintott.
─ Igen. Hisz’ nem árt, ha informálódunk…