A kis Lili – Kedves doktor Knauba 16. fejezet
A kis Lili
─ Kedves barátnőm! ─ tekintett kutakodóan Lindára Kiku, miután Lénárd elhagyta a termet.
─ Nagyon sok apró dolog felkeltette a kíváncsiságomat a te árvaház előtti történetedből.
─ Ezt hogy értsem? ─ csodálkozott Linda.
─ Egész pontosan úgy, hogy volt időm összevetni a te történetedet az Elek történetével. Mert ugyanis zagyvált nekem valamiket a múltjáról… És arról a valakiről, aki őt még mindig annyira fogva tartja.
─ Erről te tudsz bővebben? ─ lepődött meg Linda.
─ Valamennyit igen, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy feltétlenül párhuzamba kellene állítani a te történeteddel.
Lindát semmiképpen sem érte teljesen váratlanul a feltételezés, hiszen pontosan visszaemlékezett arra a különös benyomásra, amelyet az Elekkel való első találkozásakor élt meg. Sőt, titokban még korholta is önmagát, amiért elmulasztott tudakozódni Elek múltja iránt. Viszont Kiku állítását azért mégsem fogadhatta el csak úgy anélkül, amíg minden apró részletről meg nem bizonyosodik.
─ Akkor egyeztessük az eseményeket. Különben amúgy is egész komoly szándékkal tervbe vettem, hogy majd fel fogom keresni a Gyülekezetnél, és segíteni fogok rajta!
─ A Gyülekezetnél… ─ elevenedett fel valami a szó hallatára Kikunak. ─ Elek a „gyülekezeti neve” tulajdonképpen! A „szent” neve, ahogyan ő mondta…
─ És mi a valódi neve? ─ kérdezte kissé izgatottan Linda.
─ Valami nagyon furcsa nevet mondott… ─ próbált visszaemlékezni Kiku. ─ Azt hiszem, valami Rekit vagy Rikit említett…
─ Redik? ─ próbált helyesbíteni megdöbbenten Linda.
─ Pontosan! Redik! Rediket mondott, csak hát mivel az nem szent név, így átkeresztelték Eleknek.
─ Istenem…! ─ kiáltott fel könnybe lábadt szemekkel Linda. ─ Gyorsan a részleteket! Egész pontosan tudni szeretnék mindent!
─ Nyugi, édesem! Nyugi! ─ tette rá a kezét a vállára Kiku. ─ Mert az én számításaim szerint a „Redik” épp a pontot jelenti az „I”-re. De hallgass meg először! Vegyük sorrendben.
─ Elek a forradalom idején ismerte meg Nórát és a kislányát, a kis Lilit…
Tovább nem tudta folytatni, mert Linda olyan fájdalmasan felsírt, hogy nem győzte vigasztalni.
─ Drágám… Te most a velem történtekkel hasonló pillanatokat élsz! Örömpillanatokat! Hidd el, tudom, mit jelentenek! Könnyek közt vesszük tudomásul a fájdalmas múltat, miközben szívünket melegség járja át…
─ Nagyon halványan emlékszem, de az biztos, hogy Nórának hívták az anyukámat, és engem Linda helyett Lilinek becéztek… És Redik… Hát Redik AZ! Ő AZ! ─ próbálta sírva feleleveníteni a múltat Linda.
─ Aztán, hogy még jobban megbizonyosodj, még visszaemlékszel Az égig érő fára?
─ Igen. Egy nagy, magas fa az udvaron… Az égig érő fa! És amikor kérdeztem Tőle, hogy mi van odafent, mindig azt mondta, hogy ott van a Nagy Kilátó, ahonnan lehet látni az egész világot. Hát igen. Szegény akkor sem volt teljesen tökéletes, de a szívével pótolt mindent! Annyira szerettem… Istenem! Csak most döbbenek rá, hogy ÉN vagyok a kedves személy, akit Ő képtelen elengedni, és holmi Jó Tündérekbe kapaszkodva próbálja túltenni magát ezen! Máma talán nem, de holnap az első dolgom lesz, hogy megkeresem!
Másnap Lindának az első dolga volt felkeresni a Keresztényi Üdvösség Gyülekezetét. Azonban annak ellenére, hogy nagyon segítőkészen fogadták, az Elekkel való kapcsolatteremtésben mégsem tudták kellőképpen támogatni, mert Elek tényleg missziót vállalt, ami abban nyilvánult meg, hogy a hittestvérei kíséretében önkéntes munkálatokat végeztek a katasztrófa sújtotta családoknál.
─ Sajnos azt nem tudjuk pontosan, hogy mikorra várhatók vissza, de tessék hagyni egy telefonszámot, és mi átadjuk. ─ javasolta a nővér, aki Lindát fogadta.
─ Inkább majd visszajövök az esti órákban. Jó? ─ mondta Linda.
─ Ahogyan tetszik gondolni. ─ hajtotta meg magát szerényen a nővér.
Elek az új otthonában képtelen volt álomra hajtani a fejét. Egész éjszakán át a gondolatainak sokaságával küszködött, viszont mégis félt attól, hogy részletesen kifejtse magának, hogy milyen fajta érzelmi szálakkal kötődik ahhoz a szép, kedves nőhöz. Huzamos tépelődések során aztán azt a megoldást látta a legjobbnak, ha már az első napon derekasan beleveti magát az egyházi tevékenységekbe. Mert ugyanis felejteni akart! Elfeledni a Jó Tündért! De még Knaubát is!
A napi tevékenységek folyamán már-már csaknem díjazta volna is az ötletét, de a kemény elhatározásában való megingathatatlansága csupán addig tartott, míg munkájuk végeztével vissza nem tértek az Imaházhoz.
A nővér még sajnálkozott is, hogy a szép, kedves nő miért is nem hagyott telefonszámot.
─ Szép, kedves fiatal nő… ─ ismételte izgatottan Elek. ─ És mondta, hogy honnan jött?
─ Valamilyen Gyermekotthont említett… ─ mondta bizonytalanul a nővér. ─ De ne nyugtalankodj, mert azt ígérte, hogy az est folyamán visszajön!
─ Csak este? ─ jött lázba Elek, miközben Knaubának a kedves, szeretetet sugárzó szép arca jelent meg a lelki szemei előtt.
─ És… addig mit csináljak? ─ nézett a nővérre tanácstalanul.
─ Azt nem tudom. Ha annyira fontos, talán keresd meg a Gyermekotthonnál!
─ De melyiknél? ─ tárta szét a kezét tanácstalanul Elek.
A hittestvérnő épp a sajnálkozó nemleges válaszát akarta megadni, amikor Elek nagy szerencséjére egy másik nővér kéretlenül bővebb felvilágítást is adott.
─ Látásból ismerem a hölgyet. Nagyon sok jót lehet hallani róla…
─ Doktor Knauba! ─ vágta rá kiegészítésként Elek, de nem talált.
─ Nem tudom… Talán nem ez a neve… De a Sérült-gyerekek Intézetében dolgozik.
─ Valaki el tudna vinni engem oda? ─ fogta hirtelen könyörgőre a szavakat Elek, és addig ment körbe-kereken, míg végül megsokallták, és az egyik hittestvér felvállalta, hogy autóval elviszi.
Eleknek időközben sikerült lelkileg annyira felzaklatnia magát, hogy a Sérült-gyerekek Intézetéhez érve a hittestvérének szabályszerűen be kellett vezetnie az előcsarnokba. És amint a rutinnal rendelkező recepciós nővér ránézett, hirtelen arra gondolt, hogy beteget hoztak.
─ Megkérem, fáradjanak az épületnek a másik szárnyába, a Felnőtt Osztályra! Ez ugyanis a Gyermekosztály! ─ rendelkezett a lehető legtárgyilagosabban a nő.
─ Igen, kezicsókolom! A Gyermekosztály ─ jött meg a hangja Eleknek. ─ Én csak annyit szeretnék megtudni, hogy Doktor Knauba melyiken van…
A recepciós nővér végtelen csodálkozással meredt mindkettőjükre, mert Elek bemondása közben még a hittestvér is lelkesen bólogatott.
─ Doktor Knauba nincs sem a Felnőtt, sem a Gyermekosztályon. ─ tagolta jelentőségteljesen a nő, miközben levette a szemüvegét.
Majd a további kérdéseket megelőzve nyomban közölte is, hogy miért.
─ Ugyanis doktor Knauba sajnos nincs az élők sorában.
─ Az élők sorában? ─ hebegett hitetlenkedve Elek. ─ Úgy érti, hogy…
─ Úgy értve, hogy már meghalt. ─ pontosított a válaszán a nő elkomolyodva.
A válasz másodszorra már teljesen világosan hangzott. Doktor Knauba halott. És ettől a nem várt információtól Elek annyira kiakadt, hogy a nővér további faggatásairól már nem is vett tudomást. Hirtelen szédülni kezdett, pár másodpercig tántorgott, majd a lábai megrogytak, és elvágódott a cementen.
─ Kik maguk! És ugyan bizony mi dolguk doktor Knaubával? Miért nem hagyják békében nyugodni!? ─ förmedt rájuk a döbbenettől reszketve a recepciónő.
─ Kérem, ne tessék haragudni! ─ kezdett mentegetőzni a testvér. ─ Én csak a barátom kísérője vagyok, és jóformán nem is tudtam, hogy kit keres…
─ Hová valók? ─ kérdezte kissé gyanakodóan a nő.
─ A Keresztényi Üdvösség Gyülekezetétől jöttünk, és a délelőtt folyamán épp innen az Intézetből felkeresett egy nő…
─ Óóó! Jaj, elnézést! ─ kiáltott fel hirtelen a nő, majd a telefont sebtében felkapva már kiabált is bele. ─ Manyika! Lindát küldjétek elé gyorsan!
Elek próbált felállni, de csak négykézlábra sikerült feltornásznia magát. Még mindig szédült, és még a feje is elkezdett fájni. Nem nagyon érdekelte, hogy mi történik körülötte. Knauba! Knauba! Knauba! Elhagyta Knaubát, a Jó Tündér-Knaubát! Pedig az álmában nem így álmodta! Immár másodszor is el kellett veszítenie azt, akit a legjobban megszeretett!
Amikor Linda megpillantotta Elek elfehéredett arcát, hirtelen azt sem tudta, hogy mit mondjon neki, mivel térítse észhez. Mert ugyanis Elek annak ellenére, hogy már a padra felsegítve ott üldögélt, még távolról sem volt a teljes tudatosság állapotában.
─ Hogy lehettem ennyire hülye! Ennyire felelőtlen! ─ korholta magát könnyek közt. ─ Hogy nem jutott az eszembe vele is tudatni az igazságot?! Vagy üzenetet hagyni legalább!
Az önbírálatot befejezvén attól tartott, hogy ebben az állapotban semmiképpen sem vezetne jóra, ha Eleket egyből megbombázná a Teljes Valósággal, és mintegy mentőötletként hirtelen a hittestvérhez fordult.
─ Megkérem, vegye kezelésbe, és csak annyit mondjon neki, hogy félreértés volt az egész! De semmi többet! Jó?
Időközben sokan összegyűltek a recepciós irodában, még az elsősegély-felkészültséget is aktiválták, és tudomást szerezve a különleges eseményről mindenki a maga véleményét osztotta. Viszont semmiféle kritika, de még csak szélsőségesebb megjegyzés sem hangzott, amely Linda-ápolónő „tettét” még a legkevésbé is beárnyékolhatta volna. Hiszen a munkája után mindannyian jól ismerték, és hűséges odaadásáért és tudásáért még tisztelték is azt az otthontalan árva lányt, aki már csaknem tizenöt éve, hogy fáradhatatlanul a sérült gyerekekért tevékenykedik.
Eleknek már a vérnyomásmérésével is végeztek, amikor a köréje gyűlt sok arc között végre megpillanthatta a gyönyörű szép Tündérét. Már egyáltalán nem kókadozott, viszont még mindig nem volt tisztában azzal, hogy valójában mi is történhetett. Viszont a lényeg az volt, hogy ott, hús-vérként, maga mellett érezhette a drága nőt… És az, hogy mit is mondjon a drága nőnek? Hát ez a problémája aztán simán megoldódott, mert ugyanis Linda-ápolónő annál több mondanivalót tartogatott számára. De előbb szép csendesen kivonultak a kertbe, és az egyik kispadra leülve kezdődött el úgy igazából a nagy beszélgetés.
─ Tudod, végül is sikerült megfejtenem azt, hogy az egyik étkezésünk után miért kínáltál épp a lekváros sósrúddal. ─ kezdett bele a kettejük valóságának felfedésébe Linda.
─ Az… alagsorban? ─ kérdezte bizonytalanul Elek.
─ Igen! Ott az alagsorban. Amikor épp az ínyenc falatommal kínáltál!
─ Az csak… valahogy úgy jött…
─ …Mert nem első alkalomkor kínáltál meg vele! Nagyon sokszor loptad ám meglepetésként a tányéromba, Redik!
Elek elméje kóvályogni kezdett a jelen és a múlt emlékei között. Szemeit lehunyva próbálta felidézni a már többnyire homályba merült pillanatokat, amikor ő maga is kislánnyal együtt érezte a szájában szétroppanó sütemények ízét, a lecsöpögő lekvárét…
─ A… sós rudacskák… lekvárral… a kis Lili tányérjában… ─ motyogta, mintha még az apró kis sütemények illatát is érezné.
─ „Tessék! Edd meg szépen!” Ezt annyiszor hallottam, és valahogy mégsem ugrott be akkor! ─ tűnődött Linda.
─ Drága kis Lili! ─ ölelte magához a nőt végtelen szeretettel Elek, de még mindig úgy érezte, hogy időre van szüksége, míg teljesen felfogja a valóságot. ─ Hát, még ilyent?! Ezt megérni!
Bár a katasztrófa végett az Intézetben is meglehetősen nagy volt a felfordulás, de ennek ellenére Linda-ápolónő kiérdemelten megkapta a szabadnapját, amelyet arra szánt, hogy átélje életének legszebb pillanatát. A Redik nevet nem akarta visszaerőltetni egykori szeretett pártfogójára, mert valahol ráérzett arra, hogy Elek karakterének teljes egészében megfelel az a keresztény közösségbeli csendes, vallásos életforma. És persze neki is az a már annyira megszokott önzetlen tevékenység az Intézet keretén belül.
Kapcsolódó novellák
Mivel a mostani rohanó kor nap mint nap újabb és újabb feladatok és kihívások elé állítja az embereket, a visszavonult élet előnyeit sokan nem veszik észre. Mert hát semmiképpen sem haladhatunk visszafelé az időbe! És ez igaz is, viszont még mindig akadnak olyanok is, akik a nagyvárosi élet adta követelményeiket
Négy srác. Egy zenekar. Egy közös álom és egy út, amire egyikük sem számított. Scott, Ryan, Dug és Bud nem éppen a tökéletes zenekar receptje. MÁs személyiségek, más próblémák, más családi hátterek, de van valami, ami összeköti őket: a zene. Ami egy garázsban kezdődő közös zenélésnek indul, lassan sokkal többé válik. Az első fellépé, a próbák, a nevetések és kudarcok során lassan megszületik a MonnLight. De egy zenekar nem csak a zenéről szól. Barátságról, bizalomról, hibákról, kimondatlan szavakból és döntésekről, amelyek mindent megváltoztatnak.
Megoldatlannak látszó helyzet.
Regressziós hipnózissal való próbálkozás.
Ahogy mindhárman benyomultak, egy keskeny folyosón találták magukat, és látszólagos megkönnyebbüléssel próbáltak tájékozódni az ismeretlen helyen. Azonban a biztonságérzetük nem tartott soká, mert váratlanul egy durva kiáltás közepette egy férfi rontott feléjük.
Egy felettébb gondolkodóba ejtő gesztus.
Szólj hozzá, mondd el te is a vélményed